Somogyi Néplap, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-10 / 109. szám
6 Somogyi Néplap 1986. május 10., szombat AZ IFJÚSÁG ÉLETE Versenyezni • r JO Polifixáló gimnazisták Jártál-e már Dipoliában? A győztes, még tudott számolni Mindig, és mindenben. Zsákbafutásban és lepényevésben, sportban és tudásban, Emlékszem, még alig nőttem ki a földből, és máris legyőzendő célokat állítottak elém. Szüleim kétkerekű biciklit ígértek, ha egy hónapig minden este megvacsorázom, az óvodában pedig csokit kapott az a gyerek, aki legelsőnek ért az udvar kerítéséig. Később, az első osztályban az ellenőrzőbe írt dicséreteket gyűjtöttük, és akinek előbb volt meg az öt, az jutalmul színes fényképet kapott. Év végén aztán összeszámolták ezeket a fényképeket, s akinek a legtöbb összegyűlt, jutalomkönyvel kapott. Magam sem hittem. hogy ezek a kezdeti, apró versengések mennyire megszínesíthetik egy gyermek életét. Nagyszerű volt. Ahogy teltek az évek, egyre nagyobb tétje lett a versengésnek. Elmúltak a játékos csatározások, előtérbe került a tudás. Akkori osztályfőnökünk, — így utólag megítélve, igen helyesen — arra az álláspontra helyezkedett, hogy egy harminc fős osztályban minden nebuló egyvalamiben kiemelkedő. Szeretettel, és okos irányítással igyekezett bennünket ráébreszteni erre, minden segítséget megadva, hogy kiemelkedhessünk a tömegből. Emlék ma már a Kazinczy verseny, az oklevelet és az érmet fiókom mélyén, a kincsek mellett őrzöm. Emlék az alkotó ifjúság pályázat, ahol harmadik helyezést értem el, és a társaim értetlenül kérdezték, miért titokban, miért egyedül készítettem pályaművemet, hiszen ezt, a többiekkel közösen úgy is meg tudtuk volna csinálni, hogy biztos első helyen végzünk. Igaz volt. S az élet, viszonylag szelíden ráébresztett a közös munkára, a közös sikerek boldogságára is. Nem tagadom, azóta is szeretek versenyezni. Szeretnék valamit jobban csinálni, mint mások, és elkeserít a kudarc. Az egészséges versenyszellem kialakítása ma is minden pedagógus fontos feladata. Hozzá kell szoktatni az eszméléstól kezdve a gyerekeket ehhez, megtanítva őket a győzelem és a kudarc elviselésére egyaránt. Az eredmények, függetlenül a minősítéstől összeszedett és akarattal végzett munka gyümölcseként elrak- tározódnak a lélekben, erőt adnak és boldoggá tesznek rosszízű délutánokon, hiábavalónak tűnő napokon. A versenyzés megméretés is. Hiszem, hogy szívesen hall mindenki az erőfelmérések büszke próbáiról, s hasonló módon örülnek, mint azok, akik résztvevőként élik át a versenyek izgalmát. K. A. A fenti kérdésre a megyében csak három diák válaszolhat igennel. Csupor Erik, Czékus Gábor és Marosi András, a Munkácsy gimnázium 4. c. osztályos tanulói, a diákpolitikusok országos vetélkedője harmadik helyezett csoportjának tagjai. Dipóllá a képzeletbeli ország ugyanis csak három napig létezett Hódmezővásárhelyen, a mozgalmas döntő színhelyeként. — Mi kellett ahhoz, hogy ide eljuthassatok? — Még az ősszel kezdtük meg az írásbeli munkát — meséli Marosi Attila. — Tíz feladatot kellett megoldani, főleg ifjúságpolitikai témában. Az esszékérdések megválaszolásához önálló gyűjtőmunkára volt szükség. Az egyik például egy időutazás volt: egy nappal a Tanács- köztársaság bukása előtt — a következmények ismeretében — meggyőző beszédet kellett összeállítani az esélyekről, indokolni a várható bukást, megszervezni a menekülést. Egy qpásik feladatban a népi kollégiumok szerepét értékeltük. — Az első fordulóban pontok helyett kilométerekkel jutalmazták a megoldásokat, s a következőkben ezzel a távolsággal gazdálkodva kellett képzeletben a világ minél több fővárosába eljutni, s bemutatni az adott ország ifjúsági szervezetét. Nekünk kilenc fővárosiba sikerült „elutaznunk”, mindenki háromnak a kidolgozását vállalta magára. Az előselejtezőkben az országból összfesen 404 csapat vett részt, a megyéből öt csapat vállalkozott a feladatok kidolgozására. Az elődöntőn a táncsicsosok is jól szerepeltek. A munkácsysok hatodikként kerültek be az országos döntőbe, ahol a középiskolák és az ipari szakmunkásképzők tanulói közül a tíz-tíz legjobb csapat mérhette össze tudását. — Hogyan zajlott le a háromnapos döntő? — A versenyt egy keretjáték fogta össze. Minden csapat egy ország ifjúsági szervezetét képviselte — mi például a francia ifjúkommunisták szerepét kaptuk. Mindvégig francia ésszel, az ottani realitások ismeretében kellett gondolkodnunk — mondja Czékus Gábor. — Talán a legerősebb feladat az első esti konferencia volt — veszi át a szót Csupor Erik. — Egy nemzetközi ifjúsági szervezet programtervezetét kellett elkészíteni, ezt kinek-kinek a maga „országa” nevében megvédeni, vitatkozni, kompromisszumot kötni. Héttől fél tizenkettőig egyfolytában éberen kellett figyelni, érvelni. Közben Gábor az egészről tudósítást készített. — Az elején megkaptuk a tizenhét féladatot, aztán tetszés szerint oszthattuk be az időt. Gyakorlatilag egy épületben rohangált mindenki — magyarázza szemléletesen András —, időpontokat egyeztetve, intézkedve. Tolmács segítségével riportot készítettünk egy-egy DÍVSZ képviselővel, információkat gyűjtöttünk a városban folyó KISZ-es kísérletről. Mi írtuk a Dipol Magazin naponta megjelenő számait, politikai dalra video dipet készítettünk, tévériportokat szerkesztettünk. Volt, hogy az egyes országok ételeit kellett felismerni, plakátot készíteni, korteshadjáratot szervezni. — Nem hagyományos értelemben vett verseny, hanem igazán életszerű sziEDDA koncert Pataki Attila, az együttes szólóénekese bicegve lépett színpadra a hét elején a kaposvári városi műveldési köz. pontban tartott koncerten. Az országos turné előtt sérült meg a rockénekes. Az orvosok pihenést javasoltak neki, Pataki ennek ellenére vállalta a turnét. Tizenhat városban lépnek fel a következő napokban, s közben az együttes készül a hatodik nagylemez felvételére is. A szólóénekes kihasznál minden percet arra, hogy a füzetlapokra irt saját szövegére dallamokat komponáljon. Az Edda együttes ősszel visszatér Somogyba, a Balaton-parton lépnek föl. tuációjáték volt ez — teszi hozzá Zetz József, a csoport felkészítő tanára. — A gyerekeknek rengeteg ismeretről és készségről kellett számot adniuk, mindvégig minden idegszálukkal dolgozniuk. A konferencián igazán magas szintű diplomáciai eszmecserét folytattak. A Nemzetközi Előkészítő Bizottságnak elnevezett zsűri ezúttal már valóságban is leutazható kilométerekkel jutalmazta a csapatokat. A mostani, harmadik helyezés a tanár munkáját is dicséri — keze alól négy éve egy hatodik, tavalyelőtt pedig egy ötödik helyezett csapat került ki a hasonló versenyeken. A mostani csoport tagjait is alapos mérlegelés után válogatta össze. Erik és András tavaly hegy helytörténeti pályázaton országos első helyezést ért el a taszári repülőtér történetének feldolgozásával, Gábor pedig jó szervező, irányító képessége miatt kapott helyet a csapatban. Erik és András közgazdász pályára készül, az előbbit a hazai gazdasági élet foglalkoztatja, az utóbbit az aktuális külpolitikai események és a szociológiai érdeklik legjobban. Gábor a Szegedi Orvostudományi Egye - tem gyógyszerésztudományi karára jelentkezett, de távoli terve, hogy külkereskedő legyen. — Tizenévesektől szokat- lat ez a politikai érdeklődés. Hogyan ítéli tek meg ennek a területnek a szerepét a mai fiatalok életében? — A politikai vitakörökön elég nagy az érdektelenség — mondja Erik. — Hódmezővásárhelyen láttunk egy jó példát: a KISZ alapszerve- zeték érdeklődési körök szerint létesülnek. Ezt nálunk is be kéne vezetni. Így egy- egy ilyen csoportban talán kevesebben lennének, de ott tényleg mindenki dolgozna. — Úgy érzem, az ifjúsági szervezetben még mindig nincs meg a kellő becsülete a politikai nevelésnek, nem értékelik eléggé az e téren végzett munkát — teszi hozzá András. A fiúk érvelése egybe- hangzik a KISZ KB kongresszusi levelének célkitűzéseivel : politikusabbá tenni az ifjúsági szervezetet, magasabb követelményrendszert állítani a tagsággal szemben. E három fiatal számára izgalmas, változatos feladat, s a jövőben is jól hasznosítható ismeretek forrása volt a politikai versenyt előkészítő munka. Reméljük, a jövőben mások is kedvet kapnak, és Somogy nem lesz ott ismét a legkevesebb csapatot indító megyék sorában. Major Katalin erős kézfogással köszönt a kaposvári Noszlopy Gáspár Közgazda- sági Szakközépiskola kapujában, tisztán, és érthetően mutatkozik be, és azonnal közli: nem olyan érdekes egyéniség, hogy beszéljünk, vagy írjunk róla. Véleményünk eltérő. Ügy gondolom, hogy egy .tizennyolc éves lány, aki statisztikából az országos tanulmányi versenyen első helyezést ért el, semmi esetresem lehet átlagos fiatal. összeszedettek, tiszták a mondatai. Eleinte csak a kérdés-felelet szintjén, tőmondatokban adott válaszokat. Aztán mégis kialakul egy villanásnyi történet, egy halvány arckép. Pedig a modell ugyancsak valóságos. — Eredetileg könyvvitelből indultam a versenyen, aztán a szaktanárom, Cselők Lászlóné szólt, induljak el statisztikából is — tulajdonképpen megijedni sem volt időm: hétfőn szólt és csütörtökön volt az első forduló. Azt hiszem, az adott erőt, hogy bízott bennem, s az értékelésnél furcsa helyzet' állt elő: Könyvvitelből is, és statisztikából is bejutottam az országos döntőbe, de a később választott tárgyból voltam az erősebb. Váratlan volt, s hirtelen azt sem tudtam, mihez kezdjek, hogyan készüljek. A statisztika olyan tágy, ahol számtalan adatból kell elemzést készíteni, de az ember sohasem tudhatja, mire gondolt pontosan a példa készítője. Az országos verseny a fővárosban volt, a Pénzügyminisztérium tanácstermében. Ez már- önmagában is egy élmény volt. Nyolcvannyolcan voltunk, s öt órát kaptunk a feladat megoldására. A verseny végén úgy éreztem, tudtam volna még számolni, s egyáltalán nem gondoltam valami előkelő helyezésre. Aztán, imikor megtudtam, hogy első lettem, hinni sem akartam. Könyvvitelből 16. lettem, elképzelhetetlen volt számomra ez a siker. Major Kati mindig jó tanuló volt. Általános iskolában azért, mert egyszerűen szeretett tanulni, a középiskolában azonban változott a helyzet. — Az osztályfőnököm azt mondta, hogy a fiatalság az az állapot, amelyet mindannyian erőnktől függően a legjobban ki tudunk használni. Ilyenkor terhelhető a maximálisan az ember, s viszonylag mégis rövid ez az idő. Én közgazdaságtudományi egyetemre szeretnék menni s úgy gondolom, huszonöt éves koromig nincs más dolgom, mint mindent megtanulni, amire lehetőségem van. Semmiről sem maradok le, ha tanulok, de ha kihagyom ezeket az éveket, kockáztatom, hogy boldogtalan, szomorú asszony válik majd belőlem. Fontos, hogy az ember fel tudja mérni, mire képes, akár váratlan helyzetekben is. Tudom, hogy általában nem így gondolkoznak a fiatalok, s volt idő, amikor bántott is ez. Szerettem volna könnyedebb, oldottabb lenni, azonban így alakult. Csak addig volt rossz, amíg a felnőttesnek tetsző gondolatokhoz valóban fel nem nőttem, s ki nem alakult egy saját értékítélet, amiben biztos lehettem, hogy helyes. Azt hiszem, tizennyolcéves korban még nem lehet életstílusról beszélni, csak akaratról, hogy kialakítsuk ezt. Én most éppen azt próbálom. Tíz év múlva meg tudom mondani, hogyan siikerült. Klie Ágnes Angolból jeles Szabó Gábor negyedikes gimnazista nagyon tud angolul. Miért szeret valaki any- nyira nyelvet tanulni? Hallgassuk Szabó Gábort. — Bizonyára egy tucat közmondást elő lehetne horgászni, ezzel igazolva, hogy mennyire hasznos lehet az idegen nyelv ismerete, de ez valójában csak annak igazolás, aki műveli, aki tud valamilyen nyelvet. Amikor a kaposvári Táncsics gimnáziumban négy éve az első angol nyelvi órát hallgattam már megbizonyosodtam affe- lől: szeretni fogom a nyelv- tanulást. Egy jó tanár? Belső képességek? Rendszeresség, és szorgalom? Valami különös motiváció? Azt hiszem ezeknek a metszéspontjában bukkantam én föl, s így beszélek ma már elfogadhatóan angolul. Éppen a közelmúltban lett harmadik az országos középiskolai tanulmányi verseny angol nyelvű vetélkedő sorozatán. Abban a versenyágban, amelyikben még sokszor a tanárok is eltévesztették a helyes választ, mert olyan nehéz feladatok voltaik ... — Egy átlag tizennyolcéves fiú vagyok, akinek a nyelv a hobbija. Szívesen veszek a kezembe angol nyelvű újságokat, meghallgatom a BBC adásait, könyvekben lapozok, fejtörőket oldok meg. Amiben talán kissé előrébb jutottam a kortársaimnál, a folyamatos, szép beszédben. Ebben sokat köszönhetek tanáraimnak Szverle Ilonának, dr. Visi Vilmosnénak és Ma- ráczi Árpádnak. Ezenkívül jó előiskolával érkeztem, több magyar nyelvű szavalóversenyt nyertem általános és középiskolában. — Féllábbal már bejutott az egyetemre, mik a tervei? — Csak féllábbal, mert Pécsre jelentkeztem a tudományegyetemre, angol-történelem szakra. Most történelemből készülök nagyon, hogy teljes legyen a siker. Persze, a hobbi az hobbi, az angolt sem hanyagolom el. Ha végzek tanítani szeretnék majd, sok-sok emberrel játékosan elsajátíttatni az angol nyelvet. B. J. /
