Somogyi Néplap, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

6 Somogyi Néplap 1986. május 1., csütörtök A MUNKA ÜNNEPÉN Munka Többségünk pihenéssel tölti május elsejét, a munka ünnepét, össze­állításunkban néhány alkotó-dolgos kép segít­ségével szeretnénk föl­villantani olyan pillana­tokat, amelyek valamely módon érzékeltetik az ember és a munka kö­zötti, nemegyszer benső­séges kapcsolatot. Hogyan lenne a/ legcélszerűbb? — töprengés a litvániai A munka gyümölcse; egy Klaipéda egyik tervezőintézetében pekingi kertészet termékei Minden részletet aprólékosan meg kél! vitatni — munka- megbeszélés a parlament ülésszakán Nem lehet elég korán kezdeni — ifjú „épí tóműn kasok" egy NDK-beli óvodában Gyermeklábbelik Lengyelországban Melegük van az útépítőknek. Aszfaltozok Budapesten Hasznos munkaerőmozgás Alig tíz esztendeje még nem volt kérdés, hogy mi­kor és mennyire hasznos a munkaerőmozgás. Csakis ká­ros — következtetésképpen büntetendő — mozgást is­mertünk. A munkaerőpiac persze már akkor is öntör­vényű mozgásvilágát élte, s a vándormadaraknak titulált munkavállaló a saját érde­keit érvényesítettetve cse­rélgette a munkahelyeit. S ez volt a baj, ez volt az igazán káros. Hogy tudniil­lik a mozgást csillapítandó nagy-nagy igyekezetünkben végképp megfal edik ez tűnik a mozgásirányok tervszerű, a gazdaság mindánkor,i érde­keit szolgáló befolyásolásá­ról. S mert a munkavállalók szinte magukra hagyva léve- lyegteg a munkahelyek kö­zött — többnyire néhány fillérnyi órabéremelés remé­nyében — egészen a hetve­nes évtized végéig makacsul tartotta magát a tévhit: nincs érdemleges küLönbség a káros és a spontán fluk­tuáció, valamint, a gazdasá­gi élet vérkeringéséhez nél­külözhetetlen mobilitás kö­zött. Ezért is volt kínos megle­petés, hagy amikor — a nyolcvanas évtized elején — már elodázhatatlanná vált a termékszerkezet korszerűsí­tése, hirtelen kiderült: ehhez gyakorta nemcsak a nélkü­lözhetetlen termetőberende- zések, hanem a megfelelő szakemberek is hiányoznak. Nem volt : .asználhaitó átkép­zési gyakorlatunk és intéz­ményrendszerünk, hiányzott a megfelelő munkaközvetítői hálózat. Egyáltalán: felké­születlenek voltunk a mobi­labb munkaerőpiac kezelésé­re. Ráadásul a mozdít hatat­lan munkaerő-állománnyal kapcsolatos — és hadd koc­káztassam meg: képmutató — elméletek lehetetlen, hely­zetet teremtettek a vállala­tok munkaügyi szakemberei számára. Ilyen ellentmondásos hely­zetben született végre a kor­szakos fölismerés: nincs kor­szerű gazdasági mobil mun­kaerő-állomány nélkül. Nincs termékszerkezet-váltás köny- nyen és célszerűen mozgat­ható munkavállalók nélkül. Egy csapásra lebontják a nagy gonddal felépített ad­minisztratív korlátokat. Na­gyot fordul a világ az ügy­ben is, hogy a korábban mindenkit számolatl'anul magába szívó nagyipar hir­telen létszámleadó ágazatta vált, bizonyságául annak, hogy az ipar extenzív fej­lesztésének egyszer s min­denkorra vége. S milyen érdekes: amit an­nak idején oly sokan köve­telitek, hogy tudniillik a terv­szerűbb irányítás eredmé­nyeként is mozduljon már végre a munkaerőpiac, az megint, csak gondot okoz. Legfőképpen az ipari veze­tőknek. Évék óta és egyre hangosabban panaszkodnak az ipari munkavállalók szá­mának csökkenése miatt, s manapság már követelik e folyamat megállítását. Gya­nakvóan kérdezik, hová tű­nik el a tőlük elvándorolt munkássereg. Mintha nem vennének tudomást a té­nyekről. Először is: az ipari és az építőipari létszámvesz­teség jórészt nem a fluktuá­ció következménye, hanem a tényleges veszteségé. A nyolcvanas évek elején dnaszt ikusan csökken t az ak­tív keresők száma, mert majdnem százezren vonultak nyugállományba, vagy hal­tak meg még a nyugdíjkor­határ ellőtt. A munkába lépő fiatalok pedig nem pótolhat­ták ezt a veszteséget. Ez per­sze nem vigasztalja a mun­kaerőhiány miatt aggódó ipari vezetőket, ám mégis gyanítható: az ipar foglal­koztatási gondjai nem a mér­téktelennek ítélhető spontán fluktuációra, még csak nem is a „gyanús" irányú elván­dorlásra vezethetők vissza. Következésképpen az or­voslás lehetőségét sem ki­zárólag a szőkébb értelem­ben vett gazdasági szabályo­zás eszköztárában kell keres­ni, inkább és mindenekelőtt a súlyosbodó demográfiai, egészoégügyi, oktatási és kép­zési bajokról van szó.. A fő .kérdés tehát nem az, hogy káros-e vagy hasznos a munkaerőmozgás. Inkább az, hogy milyen célok érdeké­ben és mi módon befolyásol­hatók a mozgásirányok ... Vértes Csaba A felszabadulástól napjainkig A munkásosztály — változó szerepekben Május elseje a munkásosz­tály nemzetközi ünnepe. De hogyan ítéljük meg ma a mi munkásságunknak — mint osztálynak — a jelle­gét, történelmi helyét, sze­repét? Erről beszélgettünk dr. Balogh Sándor profesz- szorral, az ELTE BTK új- és legűjaibbkori magyar törté­neti tanszékének egyetemi tanárával.- Elmélet fejtegetésekben, politikai nyilatkozatokban sok szó esett már a hazai munkásosztályról, annak történelmi megítéléséről. Véleménye szerint értékén becsüli-e a munkásosztályt a köztudat? — A munkásosztály mind a mai napig nem foglalta el a köztudatban azt a helyet, amit a legűjabbkori magyar történelemben betöltött. Ve­gyünk egy példát a két vi­lágháború közti Magyaror­szágból. A Horthy-korszak Magyarországán a második világháborúig a fasizmus nem tudott berendezkedni — hanem e helyett egy kon­zervatív uralmi rendszer jött létre —, igen nagy szerepe volt a munkásságnak is. A munkásság fenn tudott tar­tani egy legális munkáspár­tot, a Szociáldemokrata Pár­tot; s nemcsak tiltakozásá­val, hanem a szocialista munkásmozgalom szerveze­teihez, így a szakszerveze­tekhez való ragaszkodásával is elősegítette a demokratiz­must. Azzal, hogy jelentős tömegei távol tartották ma­gukat a keresztény szocialis­ta eszmekörtől, a fasiszta jellegű korporációs szerveze­tektől, igen nagy mértékben hozzájárulva ahhoz, hogy itt a fasizmus nem tudott gyö­keret verni.- Mi jellemzi a magyar munkásosztályt közvetlenül a második világháborút kö­vető időszakban? — A háborús pusztítás utáni újjáépítés szinte el­képzelhetetlen lett volna a munkásság áldozatvállalása nélkül. Áldozatvállalásról beszélek, s ez egyáltalán nem frázis. A két világhábo­rú között Magyarországon a gyári munkásoknak naponta átlag 2700 kalória értékű táplálék jutott. Negyvenöt végén, negyvenhat tavaszán már ennek fele sem, sőt egyes munkások még az 1350 kalóriánál is kevesebbet kaptak. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy a mun­kás még éppen tudott dol­gozni, a hozzátartozói pedig még épphogy nem haltak éhen. Ilyen körülmények kö­zött indította meg a korabe­li munkás a termelést, szá­molta föl a háborús károkat, teremtette meg a pénzügyi stabilizáció alapjait. A nemzetközi feltételek fi­gyelembevételével is igen fontos történelemformáló szerep jutott a munkásság­nak. Az nyilvánvaló volt, hogy a háború okozta károk felszámolása, az újjáépítés nélkül semmiféle politiká­nak nincs realitása. Az új­jáépítést meg lehet valósíta­ni külföldi kölcsönnel vagy óriási erőfeszítésekkel ön­erőből. Mivel a korabeli Ma­gyarország nem számíthatott kölcsönre, maradt a máso­dik lehetőség. Csakhogy ha a munkásságot kiszorítják a politikai hatalomból — amelyben pártjain keresztül van jelen —, akkor a mun­kás nem hajlandó ingyen vagy minimális juttatásért újjáépíteni az országot, ha­nem ehelyett sztrájkol, til­takozik. Ez esetben viszont az élet megáll és a tiszta kis­gazda kormány órákon belül megbukik. S azzal, hogy a választások után mint hatal­mi tényezővel számoltak a munkásosztállyal, hozzájá­rult ahhoz, hogy folytatódott Magyarországon a koalíciós kormányzás.- Hogyan változik a kép az ötvenes évekre? — Magyarország a hábo­rús veszteségek ellenére már a negyvenes évek végén sok tekintetben konszolidáltabb, biztatóbb képet mutatott, mint számos európai ország, szomszédainkat is beleértve. Ez volt az az időszak, ami­kor a munkásság úgy érezte: az elmúlt három-négy év erőfeszítései meghozták gyü­mölcsüket. Befejeződtek az államosítások, megtörtént a nagy- és 'középtőke, vala­mint sajnos negyvenkilenc végére már a kisipar és kis­kereskedelem jelentős részé­nek kisajátítása is. A Ma­gyar Dolgozók Pártjának'lét­rejöttével megvalósult az egységes munkáspárt. Ugyan­akkor lassan az is érzékelhe­tővé vált, hogy a párt­vezetés, a kormány sza­vai és tettei között egyre nagyobb a távolság. Az úgy­nevezett személyi kultusz éveiben aztán már a demok­rácia legalapvetőbb követel­ményei sem érvényesültek.- Milyen volt ekkor a munkásosztály helyzete? — Az üzemi bizottságokat felszámolták, a szakaszerve­zetek nem töltötték be ér­dekvédelmi funkcióikat, s azokkal a munkásokkal, akik a munkapadnál marad­tak, már csupán mint mun­kaerővel számolt a hatalom. Mégis a munkásság helyze­tét jellemző legnagyobb el­lentmondás az volt, hogy a munkás minél többet ter­melt, annál kevesebb jutott neki. Belehajszolták a sza­kadatlan munkaverseny- mozgalomba, állandóan emelték a normákat, így a munkaintenzitás hiába nőtt, ez nem jutott kifejezésre a bérekben. Aztán ott voltak a kötelező békekölcsönjegyzé­sek is. Ha valaki elégedet­lenkedett, jöttek a szankci­ók, különféle büntetések, munkahelyi bíróságok és így tovább.- Azt jelenti-e ez, hogy az ötvenes évek derekára a munkásosztály távolodott a munkáshatalomtól? — Én nem így monda­nám. Inkább úgy, hogy távo­lodott a hibás politikát foly­tató pártvezetéstől. Ez ab­ban is kifejezésre jutott, hogy a, munkások kilépése a pártból épp az ötvenes évek első felében a legnagyobb arányú.- Hogyan viszonyult a munkásság a szocializmus­hoz az ellenforradalom idő­szakában? — Véleményem szerint nem helyes az a kérdés, hogy a munkásosztály kiábrán­dult-e a szocializmusból vagy sem. A magyar mun­kásság derékhadánál nem volt jele annak, hogy eltávo­lodott a szocializmustól. De kiábrándult, s joggal, abból a politikából, amely itt a szocializmust válságba so­dorta. A magyar munkásság föl tehette magának a kér­dést: fellépésével nem koc­káztatja-e a munkáshata­lom, a szocializmus ügyét is? Ezt a dilemmát azonban nem sikerült a munkásosztálynak az események alatt felolda­nia. A munkástanácsokat is jórészt azért hozták létre, mert nem akartak lemon­dani arról a jelszavakban lépten-nyomon hangoztatott jogukról, hogy közvetlenül is beleszólhassanak a gyár, az üzem dolgaiba. Mindezek el­lenére a munkásságnak dön­tő szerepe volt abban, hogy a politikai konszolidáció vi­szonylag rövid időn belül megvalósult; ez annak a bi­zonyítéka, hogy amikor a munkásnak meg volt a remé­nye arra, hogy Magyororszá- gon folytatódik a szocialista építés, nem habozott, hogy melléálljon.- ön szerint mit tud minderről a munkásság? — A mostam munkásság nagy része már nem élte át azokat a küzdelmeket, ame­lyek a munkáshatalom meg­teremtéséhez vezettek, ben­nük már nem a klasszikus, hagyományos szocializmus­kép él. Így a mai munkás­nak ahhoz, hogy hasznosíta­ni tudja a múlt tapasztala­tait, eredményeit, okuljon annak hibáiból, fokozottab­ban ismernie kell a törté­nelmet. Méghozzá egy olyan történelmet, amely nem idealizált képet nyújt, ha­nem a valóság lényegét pró­bálja megragadni. Ismernie kell azokat a kérdéseket, amelyek a nemzet sorsát je­lenleg is, s a jövőben is ala­kítják, formálják. Végülis hogy a nemzetnek milyen jö­vője lesz, az döntően a mun­kásság magatartásától és attól függ, hogy milyen sze­repet tölt be az ország sor­sának irányításában. F. M.

Next

/
Oldalképek
Tartalom