Somogyi Néplap, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-24 / 121. szám

1986. május 24., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK. EMBEREK SOMOGYSZIL TAVASZI FÉNYBEN A fülű hosszú, nyílegyenes utcáját ka­maszfenyők glédája őrzi. Tiszta, tavaszi té­nyék hintáznak az ágaik között. Az udvaro­kon, s a kertekben ébredő élet nyújtózik. Baromi Rikácsol ást, lovak horkanó zaját so­dorja az utcán a föltámadó szél, végigboga- ráissza a hősök emlékművét vigyázó harsak ágiait, elfújja a kiskacsáknak zöldet gyűjtő asszony kendőjét. Ez a falu más, mint a többi Somogybán. Házai még őrzik egy másfajta életforma és ízlés nyomait. Az utcára merőleges hom­lokzatokat itt-ott a régi kapubejárók körvo­nalai törik meg. Üzlethelyiség állt itt egykor, díszes cégérré!), vendéghívogató bádogem­berrel. Sok tornácon öreg, esztergált eresztar­tó oszlopok sorakoznak — idáig szivárgott a Tolna megyei német községek háború előtti építkezésének ízlésvilága. A katolikus temp­lom is őriz néhány kőbe faragott gótikus ablakot. Roskadásiig rakott könyvespolcok között ül Lesz Gyula tanár. Középiskolás korától fog­Századunkban Somogyszilban egymást ér­ték a fallu életerejét apasztó tragédiák. A húszas évektől f okozatosan érződött, hogy tá­vol esik a forgalmas útiaktól, az élet fő ütő­ereitől. 1944-ben deportálták a falu zsidó származású kereskedőrétegét. 1947-ben kite­lepítették a németek zömét. Űj emberek jöt­tek, új szokásokkal, gondolkodással. Az ötve­nes évek mezőgazdasági politikája pedig az öntudatos középparaszti réteget sorvasztotta el. Martinás Károly messziről érkezett, pedig öregapja berzencei, nagyanyja böhönyei volt. A századelőn cselédként nem tudták egyről kettőre vergődni, éladták hát, amit lehetett. Földet, házait vettek a Dráván túl, Sagyo- váczon. Horvátok, szerbek lakták a falut, s néhány magyar család. Ott éltek, gyökerez­ték, míg a háború durván ki nem vetette őket a nyugalmas fészekből. 1943-ban az uisztasa állam katonai behívót kézbesített a Martinás-fiúnak. Leberetválta flalkoztotja Somogyszil története. Ritka sze­rencsés kezű helytörténész. A falu múltjá­ból olyan dokumentumokat ásott elő, amivel nem sok somogyi községben dicsekedhetnék. Van itt céhlevél, „Szily Nevezetű Mező Vá­rosnak TaibeilÜája”, vándorló mesterlegény múlt századi „Wanderfbuch”-ja, úrbéri tabel­la 1767-ből, urbárium, a „szili nótárius” 1802. évi kérvénye, nemesi kutyabőr Farkas Mi­hály uram számára kiállítva, tanuló- és ob­sitoslevél, tanítói díjlevél 1867-ből. A falu életének páratlan értékű okmányai ezek. Egy leendő helytörténeti gyűjtemény alapjai le­hetnék. Tőle tudom Somogyszil múltjának fő állo­másait. A falu a török kiűzésének vérzivata­ros évei után hamar újra települt, sőt meg­kapta a mezővárosi címet is. Vásárai vonzot­ták a sdkaiságot, elsősorban a mesterembere­ket. A múlt században németek jöttek Dö- röcskéről, Ácsáról, s a magyar, Gödével ro­konságot tartó lakosság mellett népes német iparosréteg fejlődött ki. A múlt század dere­kán már 40—45-féle mester ólt Somogyszil­ban: mézeskalács-sütők, fonórokka-készítők, kékfestők, szíjjártók, hintófényezők, da- masztszövők. A századelőn csak borbélyból volt egy tucatnyi. A vásározó mesterek az ország távoli tájaira is eljutottak portékáik­kal. S mindig visszatértek, szerették ezt a lágy dombok közé ékelt falut a megye hatá­rán. Gyakran hívták őket iparosbálba a debreceni, aradi mesterek. Eljártak-e? Ki tudja. Az bizonyos, hogy sok képzett, világot járt mester élt közöttük. A megtalált ván­dorkönyv tanúsítja, hogy gazdája Németföl­dön, Franciaországban tanulta a szakmát, sok más társához hasonlóan. A falu kétharmada azonban a földből élt. Itt a Kapós völgye gazdag középparaszti fal­vainak peremén szintén szívesen foglalkoz­tak a jövedelmező szarvasmarhatartással. Eb­ből építkezett a falu erejének, öntudatánák másik pillére. 1870-ben lakott itt a legtöbb ember: 2600. Azóta népessége lassacskán fogy. ÍÜB 4 8ß an be vinni) äßantonwictii fnijfa suijn.'tK'ínb'' 9 a £ c»t u eb 24. show új %’oújf «Heri»ód)fin» tents» tern 34. Jú&rsi« 1 sp t 9. sut a. »«*»*<*<**«*• az állán pelyhedző legénytollat, és ment, ki tudja, miért — harcolni. Ide vitték, oda rán­gatták, német katonai kötelékben szorította a puskatust. S egyszer a híre jött: otthon a né­metek fölégették faluját. Partizánokat üldöz­tek, s a lángok martaléka lett minden. Nem volt többé maradása. Megszökött és szüleivel átjött a határon. Újra délre dobták őket az akkor elfoglalt Bácskába, Újvidék mellé. De 1944. október közepén a front közeledtével megint futniuk kellett. Mindenük ott ma­radt, csak az nem, amit a szekórderékba zsú­folhattak. Hetekig baktattak az ólmos őszi esőktől vert utakon, azután Szentgálöskéren rekedtek meg. Itt dolgozgatott, míg hírét vet­te: kitelepítik a németeket, könnyen házhoz, földhöz lehet jutni... Nemsokára egy német tutyismester otthonába szállásolták el. — Nemigen volt bizalmunk semmiben, ide- oda lökött minket a sors. Mint a méhek kö­zött: melyik szúr meg!? — így éreztünk. A sziliak azt mondták ránk: gyütt-ment. Nem böcsülték azok semmire... Nem is maradtak soká a német házban. Inkább vettek egy kisebbet. Mert az saját akaratukból lett az övék. Lebontották, s a helyén újat építettek. A szili utcán magaso­dó épület bizonyít: munkát, szorgalmat, fel­törekvést. Tsz-nyuigdíjasak, nemigen van szükségük bármire. Mégis tele vannak, az ólak állattal a ház körül. Darázs Nándor északról, a Felvidékről ér­kezett 1947-ben Szilba. A Vág mellett, Pe­reden nevelkedett huszonkét éves koráig. Egy szomorú napon kapták a parancsot: menni kell a hivatalosain csehszlovák—ma­gyar lakosságcsere egyezménynek keresztelt áttelepítési hullámban. A somogyszili házat nem völt könnyű meg­szokni, s igen nehéz megszeretni. A portáját veszített régi tulajdonos a megyében — lá­nyánál, ismerőseinél — bujkált, de néha ha­zalátogatott. Megnézte, hogyan mennek régi házában a dolgok. Egyszer kemény indulat­tal a házigazdának rontott: — Hogy merte kivágni a diófáimat? ötvenhat októberének végén újból megje­lent: itt az idő, hogy mindent visszacsinál­janak. — Tűnjenek innen, haza! Hiszen mentek volna ők. Apósa padlásán még oít álltak az 1947 tavaszán Pereden ácsolt ládák, amibe a holmit csomagolták. Hátha szükség lesz még rá! Hátha hazamehetnék. De nem. Elmúltak a zavaros október napjai, itt találták meg a hazát, az otthont. Itt szü­lettek a gyerekek is, szülőföldjükké lett a táj. De a peredi emlékek mindig sajognak. Az országhatáron isi átnyúlnak az összetar­tozás láthatatlan szálai. Lakodalomba, teme­tésre kölcsönösen átjárnak rokonokhoz, is­merősökhöz. S ha meghívó érkezik — az 50, 60 éve születettek peredi találkozójára —, ünnepi pillanat az. De életük — a nagy ház, a tágas-tiszta gaz­dasági udvar, a két autó, az istállókban hízó marhák — már végképp Somogyszilhoz kö­tik őket. Megtanulták, vérükké vált a Kapos völgye falvainak állattartó életformája. — Hogyan sikerült? — Úgy, hogy megérte. Kötődésük természetét aligha jellemezhet­né pontosabban. Somogyszil ma nem az, mint az ilyen tragédiáktól megkímélt, hasonló adottságú községek. Az élet csendesebb, hiszen újra és újra föl kellett építeni azt. A lakosság 1100- ra apadt, az iskolás gyerekek számai alig éri el a népesség tíz százalékát. A falu elöre­gedett. A hetvenes évek derekán életükben már egyre jobban mutatkozott az elzártság. Az 1976-ban épített bekötőút új reményeket hozott, azóta szaporodtak a buszjáratok. A termelőszövetkezet a megélhetés legfőbb forrása. Ősz Nándor elnökhelyettes és Far­kas László főkönyvelő meggyőző számokat rakott elém. Míg az országban — és Somogy­bán is — a mezőgazdasági keresők száma nem éri el az ötven százalékot, Somogyszil­ban — a hajdani vásározó iparosok székhe­lyén — a lakosság háromnegyede a földből él. A tsz átlagosan 62 000 forintot fizet egy dolgozójának, de ezt a szövetkezet vezetői — a termelés színvonalához képest — kevésnek tartják. A tagságban igen mélyen gyökerez­nek a /égi elszámolási módok, például a ré­szesművelés. Csak nehéz, meggyőző munká­val sikerült elfogadtatni a havi fizetés rend­szerét. A régi istállózó állattartás munkaer- kölcse viszont máig él: a sziliák 14—15 mil­lió forintot vettek be tavaly a háztáji állat­tartásból. A faluban úgy tartják, hogy leg­alább annyi villa, ház épült a szili pénzből, minit amennyi a faluban van. Csak éppen másutt: városban, üdülőterületen. Régebben a legtöbbet keresők, amint jómódra vergőd­tek, elköltöztek a faluból. Mára megállt ez az irányzat, de vissza nem fordult. Fordul-e valaha? Ki tudja? Somogyszilban két dologra érdemes figyel­ni. Most is folyamatosan érkeznek a betele­pülők. Az öreg házakat — amelyekből lakóik végleg éltávoztak — szívesen vásárolják meg idegenből jött emberek. A megmaradt törzs­lakosság elöregedett. Ugyanakkor az utóbbi években sok házat tataroznak, sőt itt-ott újat is emelnek. Ehhez a tsz kamatmentes köl­csönt és fuvarkedvezmónyt biztosít fiatal tagjainak. Ugyanakkor a sziliak roppant szí­vósan ragaszkodnak mindahhoz, amit a ma­gukénak vélnek a fallubain. Pár éve — viha­ros hangulatú falugyűlésen — leszavazták, hógy az iskolát az igaliihoz „körzetesítsék”. Ha közös beruházásba fog a tsz a kiskörzet szomszédos gazdaságaival — például a batéi közös műtrágyafcinakó —, a tsz vezetőinek ugyancsak meg kell izzadniuk, míg a tag­sággal ezt elfogadtatják. Társadalmi munkát szívesen végeznék, s a bizalom is fökozódott a tsz iránt. Legutóbb, amikor a szövetkezet termelésfejlesztési hozzájáruláshoz kérte se­gítségüket, 3,5 millió forintot jegyeztek a fa­luban ! A gyerekek azonban más célokról ábrán­doznak az iskolában. Hiába ösztönöznek erre a tsz vezetői, ma sincs szakmunkás ösztön­díjasuk, s a végzősök nem jelentkeznék gép­szerelőnek. Kamionvezetők szeretnének lenmii! Csupor Tibor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom