Somogyi Néplap, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-17 / 115. szám
Lesett pillanatok Pünkösdölők a múzeumfaluban A vasi múzeumfaluban általános iskolások elevenítették föl a pünkösdölést, a XVI. századból fennmaradt népszokást. A virágkoszorús lányok házról házra járnak, s varázslatokkal kívánnak jó termést a gazdának. A játékba a közönséget is bevonták; a múzeumfalu terén gyermekek és felnőttek együtt tanulták a dalokat, táncokat. OKNYOMOZÁS ÉS DEMOKRÁCIA (Meg)osztott iskola A tantestület sem vétlen KAPOSVÁRI KÓRUS BELGIUMI SIKERE Több más, színes, érdekes és szókimondó, következetesen állást foglaló programja mellett Somogybái egy tarthatatlan iskolai közállapotra hívta föl a figyelmet az Űj reflektor magazin csütörtök esti adása. A stáb — 11- kei Csaba szerkesztő-riporterrel az élen — Mernyére látogatott, megyénk egyik legszebb általános iskolájába, ahol a lehető legcsúnyább állapotok uralkodnak. A tantestületi légkör elviselhetetlen. A riporter jó szándékkal bírt szólásra fő- és mellékszereplőiket, akik nyilatkozataikkal önmaguk jelleméről, helyeselhető vagy elítélendő magatartásáról kimondatlanul is vallottak az értő nézők számára. A tíz évig elismerten és közmegelégedésre tevékenykedő, sokszorosan kitüntetett Kiss Péter iskolaigazgató — vezetői megbízásának megújítása után néhány hónappal — szembekerült a tantestület hat tagjával, helyesebben: akkor robbant a bomba, amelyet jóval korábban hatástalaníthattak volna. A közérdekű bejelentést fegyelmi büntetés követte. Pénzügyi szabálytalanságok miatt bírósági eljárás indult az igaizgató ellen, és tart ma is. Kiss Péter április elsején lertiondott beosztásáról; azóta beosztott napközis nevelő a mennyei iskolában. A közállapotok azonban nem változtak, a nélkülözhetetlen tantestületi egység nem állt helyre. Folyik a pereskedés a (meg)- osztott iskolában. A pedagógusok már jóval korábban két táborra szakadtak; jószerivel szóba sem állnak egymással; lebecsülik, semmibe veszik a másikak munkáját. S hogy ennek a hosz- szan tartó, elviselhetetlen állapotnak 412 gyerek, az oktató-nevelő munka, a szülők és tanítók, az iskola és a falu kapcsolata látja a kárát, ez egy percig sem kétséges. Csorbát szenvedett a pedagógusok tekintélye is, s a feszültség feloldása nem várathat magára ... A Megfosztott) iskola című riport tényeket és okokat tárt fel elkötelezett szenvedéllyel. Nem merült el a részletekben; nem állt a megosztott tantestület kisebbségének vagy többségének az oldalára — annak a biztos tudatában, hogy az ítéletalkotás nem a riporter, hanem a felügyeleti szerv és a bíróság dolga. E rokonszenves megközelítésből inkább megoldásra sürgetett, és azt mondta: vajon demokráciánk jelenlegi — és nem félt kimondani: iskolázatlan — állapotában győzhet-e a kisebbség igazsága (amely bizonyított tényeken nyugszik) a többségé fölött? Miként lehetnie halaszthatatlanul rendet, tantestületi egységet (teremteni a kettéosztott iskolában ? A riporter kutatta: miért hallgatott évekig a többség, s miért tette ugyanezt a kisebbség is korábban; akkor, amikor a tisztújítás előkészületei, az átfogó vizsgálatok folytak? S bár nem menti az igazgató vezetői hibáit: a két tábor szószólói önmaguk mentalitásáról, megalkuvásáról, önös érdekeik védelméről, jellemükről is vallottak. Mert a vezetők s a közösségek kapcsolata nem egyoldalú viszony. Nemcsak a mernyei ügyről mondom, de hiszem: egy felnőtt, elkötelezett közösség — ha időben, nyíltan szóvá teszi a hibákat — jó irányban befolyásolhatja a vezető magatartását, vezetői stílusát. Nem szükséges ehhez megvárni néhány pénzügyi szabálytalanság felszínre buk- kanását... Figyelemre méltó volt a szakszervezet képviselőjének, Szöllősi Istvánnénak az álláspontja: „Az igazság nem attól igazság, hogy hányán merik hangosan elmondani, hanem attól, hogy vati-e mögötte valóság vagy nincs. Kiderült, hogy van.. A riportban — meggyőződésem szerint — magas szinten érvényesültek a sajtóetika szabályai. A főszereplőn, a volt igazgatón kívül szót kaptak a kisebbség és a többség szóvivői, a tanács elnöke, a szakszervezet vezetői. S a szembesítés — mint ahogy a zenében a fúga ellenpontozása révén bomlik ki a fő mondanivaló — nemcsak gondolkodásra, hanem állásfoglalásra is indította a nézőt. A szerkesztő azt mondta: „Demokráciánk fejlettségének egyik fokmérője: ihogyan és mennyire érvényesülhet a kisebbség igaza. És persze az is: miként tudja a többség toleránsán és kellő önkritikával feldolgozni ezt az igazságot. Van-e a tantestületnek belső ereje sorai rendezéséhez, egysége helyreállításához; ahhoz, hogy munkájában megőrizze és továbbvigye mindazt a pozitívumot, amely a korábbi igazgató tiz éven át végzett sokrétű tevékenysége nyomán megmaradt, ugyanakkor véglegesen elvesse a járhatatlan vezetői utat, stílust és módszereket." Izgalmas, nagy hatású, emlékezetes riport volt. Valódi hatása csak tettekben mérhető. J. B. Neerpelt alig több mint tízezer lakosú város Belgium legkisebb tartományában, Limburgban. E flamand kisvárosból érkezett meghívólevél januárban a Tóth Lajos Általános Iskola kórusának a 34. európai ifjúsági zenei fesztiválra. Tours-i, hágai, hamburgi díjak, sikerek után újabb jeles alkalom és erőpróba ez az együttesnek, hogy a magyar kórusmozgalmat, Somogyot, Kaposvárt képviselje egy európai ifjúsági kórustalálkozón. Május elseje és negyediké között 16 ország zászlója mellett minden helyszínen ott lobogott a miénk is. S amikor az eredményhirdetésnél az első — legerősebb — Avarobokán, téged imádlak. .. Törgüsz, a te óhajod teljesüljön ... — mondja egy imaszöveg első két sora. E fohász manapság rendkívüli módon foglalkoztatja nyelvészeinket, régészeinket. A néhány sor ugyanis a híres szarvasi rovásírásos leleten maradt fenn. Egy alig 6,5 cm hosszú, csontból készült tűtartó ez! Juhász Irén, a Tes- sedik múzeum régésze egy avar kori sír női csontváza mellett találta 1983. április 27-én, tudományos értékelését pedig Róna-Tas András egyetemi tanár végezte el. Lássuk előbb, mit is nevezünk rovásírásnak! Szorosabb értelemben véve e fogalomkörbe a késsel fába írott jelek együttese tartozik, tá- ga'bb értelemben pedig a kemény tárgyakba — tehát a bronzba, kőbe stb. — rótt vonalkák különböző csoportjai. 3500 éve, hogy a mezopotámiai eredetű képírást felváltotta az ékírás, amely jelrendszert már betűk módjára lehetett rögzíteni. Jobbról balra vonultak ezek a kategóriában első helyezett- Ként vette át a diplomát Zákányi Zsolt, büszkék lehettünk, hogy a kaposvári Tóth Lajos iskola kórusa is megjelent a vetítővásznon a 2000 személyes sportcsarnokban. Tap«, lábdobogás, ováció kísérte az élményt. Egy esite ugyanitt telt ház előtt osztrák, finn, lengyel, jugoszláv kórusokkal léptek föl a kaposváriak, s az Ave Maria árnyalt, kiérlelt előadása osztatlan sikert aratott. A fesztivál minden mozzanatában, eseményében a házigazdák figyelmessége, őszinte érdeklődése, nyílt barátsága nyilvánult meg. Király Zoltánná sorok, és összeállításukat mindig az az elv vezérelte: minél kevesebb fáradsággal, minél több mondandót foglaljon össze a rovó. Rövidítettek tehát mindenütt, ahol lehetett. Általában csak a mássalhangzókat jelölték. Voltak persze „pazarlóbb" rovásírások is: ezekben külön jelük volt a magas és külön a mély hangú magánhangzókat vonzó mássalhangzóknak. A mi őseink által használt rovásírás ezeknél sokkalta jobban „takarékoskodott”: sokat kurtított a maga tömör ligatúráival. (A ligatúra az összevonások gyűjtőneve.) Hogy a magyarok által használt rovásírás honnan ered, jelei miképpen formálódtak, pontosan nem tudjuk. Tény, hogy a föníciai elemek is vannak benne, és a törkök jelrendszere ugyancsak gazdagította. Amit biztosan tudunk: a székely-magyarnak nevezett rovásírás a XIII. századtól a XVII. századig élt. Az erdélyi Telegdi János Bizonyára sokan vannak a kabarét nem különösebben kedvelők között is, akik jól emlékeznek rá, hogy néhány évvel ezelőtt a humor- fesztivál döntőjében osztatlan sikert aratott a Markos—Nádas duó. Hallani azóta olyan nézeteket is velük kapcsolatban, hogy ott bemutatott műsoruk színvonalát azóta sem tudták fölülmúlni. Ez természetesen ízlés dolga, kinki kedve-ké- nye szerint döntse el, tény az, hogy ha azóta dokumentumműsorokat hallok a rádióban, gyakran eszembe jut a befalazott Józsi bácsi esete. Talán nem is kell különösebben magyarázni ennek az okát, hiszen az úgynevezett „életből ellesett pillanatokat” nagyon hitelesen adta vissza akkor a paródia. Nem valamiféle ünneprontás, ha megállapítjuk: esetenként egy-egy komoly, felelősséggel előkészített műsor a legnagyobb jóindulat ellenére is vetekszik az imént említett kaibarészámmal. Ebből is láthatjuk, hogy sok buktatóval jár minden olyan műfaj, amely hitelességre törekszik, hiszen a spontaneitás könnyen átcsaphat közhelyek soraikoz- tatásába. Ügy látszik, hogy a dokumentumműsorok két nagy csoportját különböztethetjük meg; egyikben a mindennapi munka során pillanthatunk be emberek, közösségek életébe, megismerjük gondjaikat, lakóhelyüket. Ezekben az esetekben általában tetten érhetünk valamilyen megnyugtató optimizmust, amelynek lényege úgy foglalható össze, hogy az emberek becsületesen dolgoznak, és ama közös szekér annak rendje s módja szerint halad. A másik nagy csoportba azok az oknyomozó riportok tartoznak, amelyekben annyi elkeseríemelle legelébb tudományos fokra e jelcsoport analizálását. 1598-ban írta meg híres Rudimentáját, amelynek azt a feladatot szánta, hogy újból terjessze el — mégpedig a latin ellenében — a ro- rovásírást. Telegdi fő érve az volt, hogy a mi ősibb írásunkkal sokkal pontosabban lehet jelölni a hangokat, mint a nehezebben alkalmazkodó 1 aitinnal. (Amikor eleink átvették e holt nyelv betűkészletét, tizenkét hangunkra egyszerűen nem jutott jel!) A Rudimenta szerzője után egy olasz gróf, a tudós hadmérnök, a bolognai illetőségű Marsigli vette gondjaiba a székely—magyar rovásírás ügyét. Buda visszafoglalása után Erdélyben is járt, s térképezés közben egy páratlanul értékes rovásbot jeleit is lemásolta. így olyan kincset hagyott az utókorra, amely még mindig foglalkoztatja a tudósokat. A botra ugyanis egy egész kalendáriumot véslek fel egykor. Mégpedig tő dologról értesül a hallgató, hogy legszívesebben ki sem mozdulna többet a szobájából. Vannak természetesen ezek között olyan műsorok is, amelyek nem a szerkesztők hibájából válnak unalmassá, hanem valamilyen rosz- szul beidegzett gyakorlat miatt. Azokra a riportokra gondolok elsősorban, ahol valamilyen személyes ügy válik országossá a rádió közbenjárása által, azzal a gyakori magyarázattal,. hogy báláz eset valójában egyedi, mégis tanulságos, mert másutt is előfordulhat, hogy... És itt következik az esetenként sok dossziéra duzzadó ügyből leszűrt lényeg. Ami igazán elgondolkodtató mindegyik ilyen műsorban. az az, hogy miért alakult ki ez a fajta mechanizmus, miszerint az igazán illetékes fórum a sajtó, a rádió, televízió nyilvánossága. Mintha orzág-világ tudomása elég lenne ahihoz, hogy a szenvedő fél megnyugodjék, a problémák elsimuljanak, a veszekedések megszűnjerek. Nem az a baj, hogy esetenként a rádió a nyilvános- ságrahozatallal segít, hanem az, hogy nagyon könnyen elfogadottá válik a köztudatban, hogy ez a dolga. Mindez akkor jutott eszembe, mikor csütörtökön este a Zöld telefon című környezet- és természetvédelmi műsorban hallottam egy riportot. Arról szólt, hogy a Keszthelyi Agrártudományi Egyetem kollégiumának vezetősége és hallgatói két részre szakadtak — abban a kérdésben, hogy az épületben egyre jobban elszaporodó fecskéket kiirtsák-e vagy sem... Fecskeszerető ember létemre iis állítom; az effajta ügyek rádió, sajtó nélkül is elnitézhetőék. Varga István olyan, az 1300-as években használt naptárt, amely az év állandó ünnepeit — s ezek társaságában a népnapokat is — tartalmazta a katolikus vallás előírásai szerint. Több mint 200 szó rovásírásos jele maradt így 'ránk! Marsigli bat-kalendáriuma után bő száz évvel, 1799-ben ismét egy világraszólóan érdekes és értékes lelet bukkant föl: a rovásírásos jeleket is magán viselő nagy- szentmiklósi aranykincs. E2t már csak azért is meg kell említeni, mert így kanyarodhatunk vissza a szarvasi tűtartóhoz, illetőleg ahhoz a vitához, amely a kis juh- csontdarab jelei kapcsán kipattant. Miután az 1983 tavaszán talált csontocska első, valóban tudományos i igényű szemrevételezésére egészen a múlt év végéig kellett várni, nem valószínű, hogy a .tűtartó jeleinek eredetmagyarázata egyhamar megszületik. Annál kevésbé, mert az idő igencsak megviselte a VIII. százai elejéről való parányi leletet. A reá rótt jeleket hosszan kell vizsgálni, s újból meg újból kételkedni kell benne: helyes-e egyik vagy másik értelmezés. Ötször, tízszer, százszor el kell készítenie az allográfot (a repedésektől elvonatkoztatott jelet) a kutatónak, majd ehhez hozzá kell rajzolnia a kiegészítéseket, végezetül pedig papírra vetni az úgynevezett grafémákat, azaz a normalizált, eredetinek, korabelinek mondható ábrázolatokat. Az efféle régiségek iránt érdeklődő olvasó ilyenformán csak a türelem erényét gyakorolhatja, amikor egy végleges megfejtésre vár. Rovásírásunk és a szarvasi lelet A. L.
