Somogyi Néplap, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-14 / 86. szám
8 Somogyi Néplap 1986. április 12., szombat A KÖLTÉSZET NAPJA A szerető gondolat napja Bajiban vagyok a különböző napokkal. Talán nem gyomorbajos cinizmus mondatja velem, kicsit sok vani belőlük. A költészet napjával még- sincs bajom. S nem csupán azért, mert nem csupán a költők, hanem minden tollforgató ünnepe, hanem mert egy olyan ember születésnapja, akinek élete azóta vonz, mióta egy jo!bb sorsra érdemes igyermeküdülő kertjeiben először elolvastam életrajzát a szó mindkét értelmében lázasan. Mert élete és hagyatéka úgy lehetett zászlóra festhető jelmondat, hogy egyetlen pillanatra sem felejthettük: lázasok menedéke ő. Hiszen panaszkodó irodalmi közéletünkben va j oh mennyi okunk van panaszkodásra, ha arra gondolunk, hogy miféle életet kellett vállalni annak az embernek, aki, most már bátran kimondhatjuk, e század „bonyolult”, megmagyarázhatatláh ösz- szefüggéseit úgy tudta egyetlen verssorokba foglalni, mint senki mási. Szokás csillagsorsot emlegetni vele — velük — kapcsolatban. Nem az ünnepen amúgy is patetiku- saibb hang mondatja velem, hanem valóban ez a véleményem: sorsa nem csillagsors volt, hanem teljes emberi élet, amelynek teljességét éppen az a végső felismerés adja, hogy meddig tarthat a költő hatalma, s ahol ez a hatalom végéhez ér, ott élni nem érdemes. Nem a mindennapi versolvasás vagy mellékjövedelemszerzés a valódi kérdés, amit ez a sokak szerint költőietlen kor fölvet, hanem az, vajon mi következhet azután, ha már a szépre metszett szó mestereinek szava is toelevész a hétköznapoknak nevezett artikulálatlanságá- val, dotohártyarepesztésé- v.el is üresen kongó csendbe. József Attila, nem halálával példa, hanem felismeréséivel. Nincs költői és magánélet, akinék van az raem méltó a költő névre, s merthogy nincs, így korántsem folytatható a kettő egymás nélkül Azért is nagyszerű, hoigy éppen az ő születése a költészet ünnepe, mert személyében a megtestesült költészet, az élettől elválaszthatatlan költészet élt közöttünk. Az az írói magatartás, amely nem azért vállalja az alkotói létet, hogy kincset, hírt és gyönyört arasson az ilyenek kiosztására mindig is hajlamos közvéleményben, hanem egyszerűen úgy érzi, írnia kell, művészi formában tájékoztatni kell a vastagabb idegpályákkal születetteket arról a világról, melyben élnek, s mely ha tovább halad beláthatatlan útjain, nem csak a túlér- zékenyek, az antennás emberek számára, válhat elviselheted en n é. Nem a művészet élvezésének kell napi penzummá, .muszáj-feladattá válni. Ami kötelező, az érdektelen, s ami érdektelen, az ellenszenves. De tudni kell — és nem csupán ezen az egyetlen napon —, hogy .minden kor és minden nép felelősséggel tartozik gondolkodóiért, hiszen azt az utat, amelynek a vége a mindenkori Balatonszárszó, az emberek kövezik. A ■helyettünk gondolkodóknak érezniük kell: tettük nem magánügy, nem szégyellni való erőlködés, hanem igény. A hajón mindig ott áll valaki, hogy a messzeséget kémlelve megadja az irányt. Az igazi művész ilyen ember. De nem .bízhatunk csakis a szélben. Mert akkor valóban hiába ünnepelünk, hiába tartunk emlékezéseket és hiába szólalnak meg évente akárhányszor a közhellyé ismételhető szavak. A költészet elveszítheti folyamatosságát. A költészet rangját maga a költészet adhatja meg. Hogy újra üggyé váljék a kimondott szó, ahhoz ki kell mondani, s akkor majd gyarapodnak a szavak meghaligatói. Felelősek vagyunk, nem csupán szóiban. Egész életünkkel, imég ha tudjuk is, hogy nincs még egy. Nincs? Dehogy nincs! A méltóknak van ..., mint ahogy annak a sovány, élesen metszett arcú férfinak is van, aki mint az igazi hírnökök csendben született egy teknőktől zsúfolt, pici lakásban, ezen a napon, s hiába ítélte halálra magát, reménytelennek látva a jelent és bizonytalannak a jövőt, mégis él. Itt tartják kimondott szavai. Nem csupán ünneppé nőtt születésnapján, hanem az óv háromszázhatvannégy napján is. Hirdetve, hogy az igazság ellen kevés a rohanók ordítássá csendesülő lihegése. Síposhegyi Péter Váróteremben. Ruisz György grafikája ’ . ;<•%'. - . 'j;-r , Bencze József NAPFÉNY KÖZÖTT FEKETÉBEN Napfény között feketében sárga tearózsa küldökű LilU köhög poéta Csokonai úr, a böjti szél könyörög, az égen vadliba jajgat, mankóin áll a lélek s haliga ' ammmmmmmmmmmmmmm* Bertók László NIKLÁN Előbb a tenger, s hogy rajta vagyunk, aztán az ég beesett szemealja: a part, valahol emlékeinkben, aztán az utolsó palackposta hintázása a végtelenből, aztán a mindent kihajigálni tébolya, mert part kell, odaértünk, aztán a semmi kikötőjébe belógó hurkolt hajókötelek, aztán a csupasz árbocrúd iránya, aztán: minden út Niklára vezet. De úr Niklán Berzsenyi Dániel, s lesz szolga a sors, hogy beleremeg a tenger, sajog Magyarország, földübörögnek csillagrendszerek, ha Dániel úr ujjai között megpörget egy diófalevelet, nincs alkú, nincs haszontalan öröm, csak az van, ami végleg elveszett, csak teremtő szép, lélek s szabad nép, versbe nyűgözött nincs-harmónia, az ujjak körül keringő világ. Uram, levonorfi fehér vitorlám, jöttem, e-földi tunguz-ivadék, kapaszkodom fekete szárnyaidba, dobbants, hasadjon ketté a sötét, csúszkáljanak a simák viz színén, Niklán a mérték mélység-magasság, emelkedik a puszta virány fokáról, kínból, kő alól a másik ország, zászlóján írás: a nagy népeket nem tenger, nem egyéb helyhezet, de ész, tiszta erkölcs, virtus alkotá. Konczek József MÉGIS ' Elhagynak engem az emlékek, és szemközt vagyok a delet ragyogó nappal, arcokba, tekintetekbe nem mélyed, önmagát vizslatja csendes indulattal az ember. Majd összehajol fejem a magukban beszélgető napraforgókkal, együtt élni át, hogy a kertek alól e nyílt ég alá kifutó domboldal 'v. milyen boldog a záporozó fényben, tükrös magasság alatt a lábához néző seregét őrzi, mint aki sorsot érlel, a hűségesekét, a közös emlékezetét. De engem elhagynak az emlékek, utánuk megyek a csendes menetben, fedetlen lélekkel lépdelek, mint aki mindent, örökre megértett, mondja, mégis, a történetet. Vallató Géza csak a szó csendes oly csendes ma a hajnal rózsavizében fürdenek pók-szálain ringanak — szárítkozó lepkék ma az álmok és rezzenetlen lebeg a táj is ... csak a szó • csak egy sebzett sirály — a Kiáltás mely a tóba visszahull... wmm mm mm Fodor András AMIKOR SZEMBEFORDULSZ Amikor szembefordulsz a mozgó végtelennel, egy pillanatra látod, hogy árad meg a lét: pupilládban a mennybolt töretlen kupolája örök lencsébe fogva méri a változók vad örömét. ^ Lábak ingáin duzzadó harangos tarka vásznak, vitorlák nyelve leng a néma vízen át, a csípőkből szökellő testek forró virága az időnek feszíti két bársony-paizsát. Amikor szembefordulsz a sodrodé jelekkel, egy percre megbocsátod hogy nem rólad beszélnek, hagyod a névtelent, a megszámolhatatlant, hadd töltse be esendő törvényeit a térnek. Ha tudnál nyelvükön, most kimondhatnád a földet, bőrödön átbizsergő kísérteiét a szónak; jön a világ a fűben, mint hű kutyafej úszik zöld ár fölött egy eleven csónak. Kerék Imre MINT KOZMIKUS HÍRT Utánad emlék ha marad csak annyi mint homokba-írt finom madárláb-rajzolat minek egy lehelet elég szélzizzenésre szertehull s ha már a kövek és a fák emlékezete is kivet világgá-ment atomjaim visznek tovább mint kozmikus hírt időtlen üzenetet Pókolitz István Sokol (részlet). Szabados Árpád rajza GYANAKODVA Kölcsönösen számon tartják a köhintések árnyalatait, a nyugtalanító forgólódásokat, az álmatlan sóhaj-rebbenéseket, a szívdohbanás-kimaradiásokat. a szokvány-jajok visszafojtottságát, a zsibbadás okát és görcsöket — Gyanakodva nézicskélik egymást, figyelmezve az Evangélium Igéjére: „ .. mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát...” mmm
