Somogyi Néplap, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-14 / 86. szám
itiíXi 1 986. április 12., szombat Somogyi Néplap A KÖLTÉSZET NAPJA Veress Miklós A DRÁMA HALÁLA „Gyönge az a lélek, mely az élet súlyát Nem bírva, leroskad a pálya ‘^én: Nem férfi az, ki fölveszi a gyilkol, Melyet vigaszul hagy a futó remény.” (Arany János: Czakó sírján) Hol a költő sírja, hol a kicsiny j e h.é r domb? Ott hol fehérré lesz márciusi lucsok egy fotográfián — mert fekete a vérfolt: pozitív-negatív még a szín is dadog Ami nem kontrasztós — megfordítható: nem tóba fulladsz, hogyha az ég a tó és ha a némaság létének hangot ád akkor minden hangszer néma s tehetetlen — lei forradalom előtt kivégzi önmagát az csak magáért hal — kivégezhetetlen A nemlét nem halál — csak maga alá piszkot valamit amiről azt hisszük: az idő szilánkokra robban az öngyilkos pisztoly ahogyan szív here gyomor gerinc tüdő ahogy a gége is ha már nem szó a szó ahogy a nyelved is: önmagát átkozó és rákos daganat mely fölfalná az űrt hogy maga ellen isteneket valljon — Nagy lélek eredj görönggyel egyedül hogy göröngy görgeteg reánk ne omoljon Hiszen beleférhetsz abba mi kiégett a lávaformába: mint egy pompeji kép mikor népirtás is túlélhet egy népet hogyha önmagát is túlélheti nép mint üszkeit fölégető bozót lucsok a havat és a szó a szót harangokat a harangvirág szája mely tavaszokba lilán beleborzong míg önmagát másnak determinálja a szerelmetes testünk avagy arcunk s nem magunk vagyunk — csak ki meghatároz mint századvégi celláját a rab és úgy veri fejét saját falához mint üres fészkükhöz a madarak a csőrüket — érthetetlen a szó mit följegyez a gondos utazó pedig csak hang világnyi hangzavarban anyaghoz anyag mi így ütődik a szervetlenhez élő s belerokkan: ha nincs tere — nem juthat az időig húsvétig Jézus — mit ér föltámadásunk ha koponyánkról lerohad a hús és szemünk sincs hogy önmagunkba lássunk ha szamárháton vonszol március és Golgotára készül valahol — csak kinzatlanabb — bal meg jobb lator Miféle bódulat a tenni vagy a semmi ha drámák maradnak utánunk — világok Fejünk fölé oda lesz írva: IN RÍ Csordul a hóié — csikordul a bádog Napimádó MIVELHOGY MÁR SOKAT SZALADTUNK, AZT HITTÜK, HOGY SOKAT HALADTUNK, kibontottak a fák haját lobogónak, lengjen; lengjen fiz áprilisi szélben, hirdesse csillagszivünk ezüstös ragyogását, hirdessék gerincünk egészséges ropqgását a százados tölgyfatérnek, szemünk múlhatatlan fényeit tükrözze vissza az esőtől csillogó levél. Düledező házak omló tűzfalának vetettük nyűhetetlen vállainkat, izmaink nekifeszültek a világminden ropogó palánk- jának, galaktikák helyét jelöltük ki az egyetlen igaz törvény szerint, keringjenek, száguldjanak, tántorogjanak boldogan saját végzetük felé. Akkor még nem tudtuk, hogy végzetük felé. NAGY VÁROSOKRÓL BESZÉLT A MESSZI VÁNDOR, hallgattam szép szavát, hallgattam százezer tavaszon, nyáron, őszön, álomi útjairól tö- viről-hagyire kifaggattam a garabonciás deákot, vérem vele lüktetett a mesebeli aggregátorok üteTakáts Gyula CSU FU VERSEIBŐL MESTEREM ÉS TANÍTVÁNYOM t. Csu Fu és a kökénybokor Az erdő széle csupa kökény s ez fényesebb, mint az udvari fény. Csu Fu csak ment a szirmok után, öszvére meg a botja nyomán. Csu Fu, az öszvér és a Világ, hárman ballagtak s odaát a Nagy-Kő jelezte, csak tovább: ott kezdődik és ott sincs odaát... 2. Mór mintha vallana Én tanulom azt a nyelvet, amely innen talán, ha átemel, ahol a tépett álarcok mögött a Teljes érinti kezem ... Már néha, mintha vallana s fénylik, mint a csillagok mögött a Kéz s egy Túl... De kinek a szava? 3. Csu Fu tanácsa — És versekkel emészted magadat, hogy létrehozz hegyekkel mérhetőt? — De nézz oda: a kőrisfád alatt szál fű építkezik nagy kő előtt. Tanulj tőlük, mert bölcs mindegyik a maga helyén. Azt szolgálják és azt növesztik ők, aki a mindent tudja együtt tartani. 4. Álom és tél előtt Csu Fu űzi tovább a filozófiát. Nem gyűjti, de kerülgeti a fát, és szól: — nagyító kell, a kis-betűk nem tárják már föl a nevük. És hiába!... Már ha ki is olvasom, átlátok e a dolgokon? — Benke László A TÉLI RÓZSA Télen a rózsa visszahúzódik a szárába megágyaz magának és elalszik 1 V Tavaszi fények. Aükola Nándor festménye Szirmay Endre CSODÁKON MERENGSZ Tiszteletadós Tóth Árpádnak Halk szépségek míves mesterének tiszteleg ím a megkésett utód, a hideg csönd már elvásta a szót, de ajkadról most is száll az ének. Véres tajtékok békés hajósa új, ismeretlen csodákon merengsz, szemünk fényében biztatásra lelsz, bár a titkoknak van még adósa. Az árnyból szőtt lelkek összetörtek, illanó örömök meggyötörtek, de az utódok még győztesen hordják a dédelgetett remények hitét, az Orionnal szálló esti fényt, „utolsó álmod: boldog Magyarország!’ Deák Mór KÚT az évek csak múlnak múlnak nincsen már fénye a múltnak a jövő kúttá mélyül az évek kútba hullnak sose maradtam kívül csak mint a vízbefúltak hajamban hínár béka éveim hordaléka gyerekként megdermedtem valaki jár a kútra ráhajol újra s újra mi lesz ha visszaretten? Herceg Árpád Fecseg a felszín mére, szivattyúzta belém az ÖRÖK ÁRAMOT, hin- táztatott, le-föl! le-föl! le- föl! az Apgolpark ölelő óriáskerekében. Oly önfeledten kacagtam az idő tájt, hagy fiírighű kedvesüknek engem választottak ki |a földkerekség bimbózó lányai. Aztán MEGVALLATTAK, HOGY VÉRZETT A HŰSUNK. Már sokszor kiadtuk volna egymás szerelmét, fedőnevét, csak fejünktől a vallatólámpákkal fii! szívünktől a magánzárkákkal el! De nekünk csöndre állt be a szánk, a világ mérhetetlen kincséért sem árultunk volna el bármit is a ránk bízott titokból. Hallgattuk agyunk halálos dobolását a KOMOR ÉG ALATT, kivert fogaink kopogtak a cella kövén, végtelenségig leegyszerűsített morzejelük az óramű pontosságával továbbította fájdalmas 'üzenetünket. A VÁROS PEREMÉN, AHOL ÉLEK, a naprendszernek ezen a vidékén már keményebben koppan a szó is, nem játszik ábrándos jövőkkel a gondolat, csapott célgö'mbök emelkednek följebb lábszárközéptől köldökig, mellig, koponyáig, meg- másíthatatlanul rákulcso- lódott a kéz billentyűre, gombra, gépre, pmkatus- ra. Reszkető ujjak nem babrálnak zavartalan nyakkendőn, kézelőn, karácsony behavazott temetőiben ismerős fejfa felé ha botorkálok, árvaság már nem gyengíti Marathon mezején egykor kipróbált lábaimat, utcáról utcára nemes urak kegyéért nem kacsázok. Ó, HÁT MIFÉLE ANYAG VAGYOK ÉN? ki tette velem, hogy naponta gúzsba kötve kelljen szorítóba álinóm? s megvakíttatva énekeljek, mint hálóval befogott pacsirták? vasat ki veretett táncos bokámra? s hogy emiatt kovácsmesterséget tanulni voltam kénytelen, ki tette? s letört láncaimat vérebek elé ki veti szimatnak? s eleven húson nevel kutyákat nyomomat kutatni? s gáncsot vet orgonabokorból, kökényesből, galagonyából? s karját ki tárja, hogy felfogja esésemet, száguldásomat az örült lokomotív acélcsápjai felé? AZ EMBER VÉGÜL HOMOKOS, SZOMORÚ, VIZES SÍKRA ÉR, kétségbeesve szemléli önnön görnyedő hátát a katpástík tömegében, sártól, olajtól mocskos vászoningét a gépek tömbjei fölé hajolva, tar koponyáját konokul nekivetve a fényzuha- tagnak, tétován \araszol- gatva az ármányság sunyi kivégzőosztagának vérmezején, szikkadt tüdővel kapkodva tovasuhanó tiszta molekulák után, s bízva az eljövendő gyermekben, aki ö volt egykoron, és O lesz majd egykoron, szikár tett, és elmoshatat- lan akarat, erő a boldogabb jövő végtelen tengerében. Hát VILÁGOSÍTSD FÜL GYERMEKED! biztos lábbal álljon meg háborgó tengereken, izmos karral szálljon szembe a szennyes árral, büszkén száiljon magos egekbe vadmadár gyanánt, SZELLEM és SZERELEM korlátáit biztos kézzel söpörje le, s az őrült eszméket megzabolázza, kalodába zárja! ne kelljen agyat és szívet görcsbe rántó rettegéssel 'számlálgatni a múló perceket. Én, ÍME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT. Hidd el, hogy nagyon szeresteiek, ilyet nem mondanék akármi királynak, sem közönséges isteneknek. S lásd, míg FECSEG a FELSZÍN, én újra és újra fölkerekedem, s szelek szárnyára eresztett kalapommal sugaras utakat hasítok a kozmosz remgetqgében. Ha üstököst láttok tovasuhanni sisteregve, azzal én üzenek. NE ÜLJÖN LEL HETEKRE SZENVEDÉS. NE CSÍPJE TESTETEKET FÉREG.
