Somogyi Néplap, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-14 / 86. szám
1986. április 12., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A TISZTELENDŐ nyörűséges tapsonyi lány, úgy hívták, hogy Beneze Vilma. Talán azért emlékszem még a nevére is, mert csudaszép lány volt, 'mindenki őt nézte.” A fogházban Jókait olvasott. Bizonyára nála volt a breviáriuma is, lehet, hogy mielőtt a tisztek megérkeztek, breviáriumo- zott. Pap volt. Marxot, Lenint nem valószínű, ho,gy ismerte, ő Jézustól tanulta a kommunizmust. Úgy gondolta az igazságért hevülő egykori kitűnő tanuló, hogy csakis akkor lesz méltó az úr kenetére, ha a szegényekkel tart, s nekik mond jó hírt, evangéliumot. Húsvét vasárnapján ő celebrálta a nagymisét a marcali templomban. Prédikált is. Hirdette a feltámadást, s az üdvözítő nevében kemény 'bírálattal illette a földi hatalmasságokat, akik lövészárokba küldték az ember fiát, s vérözönt hoztak a világra. A szenyéri parasztfiú, akiben a szeminárium tanárai a jövő nagy egyházi szónokát sejtették, nem cáfolta a „valde bonus” (igen jó) minősítést. Nem rejtette véka alá lesújtó véleményét a szülőföldje népét fojtogató nagybirtokrendszerről, de az egyházi hierarchiában tapasztalt ellentmondásokra, egyenlőtlenségekre is fényt derített. Prédikációjának hatására a marcali hívek még aznap délután plébánosukká választották. „Per amorem Dei” sápadozott a sekrestyében Rumi plébános úr, aki végighallgatta Simon József prédikációját. Valószínű, ezúttal' megbánta lustaságát, hogy csak a kismisét vállalta húsvét vasárnapján, s hagyta, hogy ez a „forrófejű ifjú titán” lépjen a szószékre. Rumi plébános urat ugyanis már jó ideje nem érdekelte más, csak a saját zsebe, s hogy a marcali parókia óriási padlásáról sose fagyjanak ki a földi javak. Elihadarta a szentírást, régóta nem elmélkedett az értelmén, híveiben is csak a „párbórfizetőket” látta, a lelkűkkel mit sem törődött. Már unta a papi teendőket, a szertartásokat, a hittanórákat, szívesebben üzletelt, kupeckédett, feketézett: Simon káplán bizonyára úgy vélte, hogy a haragvó Jézus, aki kötélből ostort font, hogy a templomból kiűzze a kufárokat, az első csapást Rumi plébános úrra mérte volna. „Alázattalbátor vagyok jelenteni Öméltóságának, hogy Simon káplánom hűsvét vasárnapján a szószékről prédikáció helyett ■ ilyenféle kijelentéseket tett: (...) míg a veszprémi püspöknek 150 ezer holdja van, őneki 500 korona fizetései...) Minden előzetes, akár velem, akár híveimmel történő megbeszélés nélkül a plébánost kitessékelte javadalmából, az engedelmességet az egyházi felsőibibség iránt nem igen hangsúlyozza, sőt bizalmatlan, gyanakvással viseltetik. Ezek után alázattal kérem Öméltóságát, kegyeskedjék őt kihallgatni (mert a szószékről is kijelentette, hogy a püspök nem hallgatja meg papját, csak ítél fölötte), a további intézkedéseket az egyház és híveim lelki javára megtenni.” Rumi feljelentő levelével csaknem egy- dőiben ért a püspökhöz Simon távirata, amelyben „fiúi tisztelettel” beszámolt a történtekről, a marcali hitközség megalakulásáról, s arról is, hogy őt plébánossá választották. A veszprémi püspök ezután két levelet küldött Marcaliba. Egyet Ruminak, egyet a káplánnak. Az utóbbinak a többi között ezt írta: „(...) azon elszomorító dologról értesültem, hogy míg más papjaim húsvétkor a feltámadásról prédikálnák, s a hívekben a hitet erősítik s visszavezetnek, ébresztenek az értük sokat szenvedett, de dicsőségesen feltámadott üdvözítő s az ál ,1a alapított egyház Iránt, addig Tisztelendőséged húsvéti prédikációját arra használta, hogy izgasson a püspöke és plébánosa1 ellen és nyíltan bírálat tárgyává teg> e az egyház bizonyos intézményeit (....) A szeretet helyett tehát ön konkolyt hint az egyház legnagyobb ünnepén, a ragaszkodás helyett híveiben bizalmatlanságot kelt és elégedetlenséget szít a püspök, a plébános ellen (...). nem átallott annyira eltévelyedni, hogy a híveket kizökkentette a lelki egyensúlyból, délutáni gyűlésre egybehívja, hogy magát lelkésznek megválasztássá (...) önt ezennel a szent engedelmesség erejénél fogva arra kötelezem, hogy előttem 8 napon beiül megjelenjék (...) addig is jelen leiratom kézbesítése napjától önt minden egyházi ténykedéstől ezennel felfüggesztem, s kihallgatása, után és annak eredményeként fogok további alkalmazása iránt intézkedni, de már most kijelentem, hogy a történtek után önt jelenlegi állásában meg nem hagyhatom. Jóakaró főpásztora1: Nándor.” Rumi és a tapsonyi esperes Széchenyi grófnál is bevádolta Simont, aki püspöki beiktatás nélkül ugyan, de a nép bizalmából plébános lett Marcaliban, majd lelkes beszédekben pártolta a termelőszövetkezeteket, s arra bíztatta a népet, hogy védje meg a Tanácsköztársaság vívmányait. Józsi gróf, érthető módon, nagy megértéssel hallgatta a két pap szavait, amelyeket később, minden bizonnyal megidézett „kedves vendége”, Prónay előtt is. A fogházban Jókait olvasott. Jókainál a forradalmárok, szabadsághősök szépen halnak meg. Még az ellenfelek is tisztelettel viseltetnek irántuk. Nem verik őket félholtra puskatussal, bikacsökkel, nem szúrják ki a szemüket, nem törik össze a csontjukat, nem akasszák őket a legközelebbi fára, mint hajdan statáriumkor az útonálló rablógyilkosokat. A XIX. századi íróknak sejtelmük sincs a XX. század vandalizmusáról. A gyötrelmes órákban vajon miféle gondolatok jártak a pap fejében? Talán Sze- nyért, szülőfaluját látta maga előtt... Szülei portáját, az udvart, ahonnét egykor egy augusztus végi napon, remegő szívvel indult el, hogy városi iskolában folytassa a tanulást, a tudós premontrei atyák gimnáziumában. Mert a tanító úr azt mondta az apjának, Simon, János 10 holdas, paraszt- embernek, hogy taníttatni kell ezt a Jóska gyereket, hiszen fényes tálentumokkal ajándékozta meg az Isten. A gimnáziumban az úri kölykök lenézték, hiába volt jeles tanuló. „Csekélység ez Krisztus megaláztatásához képest, tűrj békességgel. Majd ha felöltöd a kék reverendát, minden másként lesz...” A szemináriumban a jók között is a legjobb. „Nagy igehindétő válik belőle. Valde bonus.” Talán a szenyéri templomot látta maga előtt, az Árpád-kori alapozású zömök épületet lőrésszerű ablakaival, s hallotta a húsvéti harangszót. A templom körül régi sírok, köztük a Simon ősöké. Régi ministrá- lások r-orátékon, éjféli miséken. Anyja és apja arca ... A kétségbeesés árnyékai, amikor Gyuri halálhíre megérkezett. „És most én is elmegyek”, villant át rajta, „anyámnak nem lesz már fia.” Talán jobb lett volna meghúzódni egy nyugodalmas cellában — lehet, hogy ez is az eszébe jutott —, engedelmesen térdepelni az' imazsámolyon, s az úrhoz könyörögni a szenvedőkért, a megnyomorítottakért. Talán jobb lett volna elhárítani a marcali nép bizalmát, amikor érte mentek Szenyérre, s szinte diadalmenetben vitték vissza a plébániára. Vagy, ha már kihúzta a kardját az igazság mellett, miért nem menekült a bukás után? Miért nem hallgatott tanár ismerősére, aki, mielőtt külföldre indult, meglátogatta őt Sze- nyéren, s hívta magával? De akkor apja, tisztességben megőszült Simon János is azt mondta: „Az én fiam nem .vétett sem az egyház, sem a törvény éllen. Miért menekülne?” „Múljék el tőlem e keserű pohár!” Amikor Rumi rádöbbent szörnyű bűné- . e, hogy vadállatok karmai közé juttatott egy tiszta, tisztességes embert, kétségbeesetten rohant kegyelmet kérni. Prónay — ez a kétméteres szadista, akiben feltehetően nemcsak a kétkezi dolgozók, hanem a szellem emberei iránt is a nehézfejűék engesztelhetetlen gyűlölete égett — hidegen fogadta a lelkifurdalástól remegő plébánost. „Papoknak, tanítóknak nincs pardon. Ök tudták, mit cselekszenek." Az országdermesztő tragédia után Rumi sem akart többé Marcali plébánosa lenni. Otthagyta kényelmes ^parókiáját, hatalmas padlását, kamráját, dús javadalmait, s önnön leikétől űzötten G öl lébe menekült. De ott sem talált nyugalmat, feloldozást. A téboly beköltözött hozzá ai papiakba, s nem hagyott békét neki. Mint egy antik sors- tragédia hőse, gyertyával a kezében fáradhatatlanul járta' az ódon szobákat, s elve- szejtett káplánját kereste. „A gyertya olvadéka vastag •! borította papi talárját...” („Én vagyok az utolsó Simon Szenyéren, özvegy Káplár Mihályné Simon Julianna. Első unokatestvére a papnak. A nővérem, Reza pár hete halt meg Somogyzsitfán, ve- —le kellett volna beszélnie, ő sokkal többet tudqtt róla, mint én. Reza már az újmiséjén is koszorúslány volt, együtt nőttek, együtt játszottak gyerekkorukban. Mesélte, hogy a legtöbbször papost játszottak. Jóska misézett, áldoztátott, esketett. Az anyja fehér karinget varrt neki, abban hajladozott a/, oltár előtt, amit a fészerben állítottak föl. Amikor kiásták szegényt a gróf kuko- ricaföldjén, a Reza ismert rá. Diákköri ing volt rajta, a gyolcsába belevarr.ták a kollégiumi számát. Erről ismert rá a nővérem. Nyugodjék...”) Szapudi András „Mehettek már Marcaliba Simon paphó meggyónni” (Hamburger Jenő) 1919. augusztus 28-án, uzsonnaidőben. Az asszonyok bevitték a kosztot („az uram éppen, hogy meguzsonnázott, emlékezett Loyrenicsné”), elbeszélgettek az otthoni dolgokról1: „a kisfiú szépen, fejlődik; Pista már alig várija, hogy megkezdődjék az iskola”; „ne aggódj, apjuk, van még elég eleségünk”; — az udvar,, mint máskor is, ha bejöttek az asszonyok, megtelt zsongással, edénycsörömpöléssel, az ismerős börtönőrök unott arccal téblá’boltak a fog- lyók és a hozzátartozók között. Akkor már 2—3 hete tartott a rabság. Kezdetben a zsidó iskolában őrizték az embereket, majd ide, a járásibírósági fogházba kísérték őket. Ügy tetszett, nem leselkedik rájuk életveszély. Napközben olvasgattak, sétálgattak, beszélgettek („könnyen megszökhettünk volna, de nem féltünk”, emlékezik vissza Böröcz cipész). Az esetleges bírósági tárgyalástól nem vártak szigorú ítéletet. („De hiszen nem csináltam semmi rosszat”, nyögte az összetört Dovrenics, mielőtt felakasztották.) Rendszerint este 7 óráig maradtak a, hozzátartozók, valószínű, augusztus 28-án sem távoztak volna előbb. Kellemes, nyár végi délután volt. Bágyadt ég, fakuló lomb, ^békebeli” kemény gallérok, mellények, kézelők, s némi maradék verőfény, hangulat a XIX. századból. Sokan találni észre sem vették mindjárt a tiszteket. A kiskapun jöttek be „hosszú tollal a sapkájuk miellett, s valami csörömpölő körömforma volt a karjukon”. Sorako- zót rendeltek el, egy közülük papírlapot húzott elő a zsebéből. Neveket olvasott, kemény, parancsolláshoz szokott hangon, mintha vezényelne. A szólítottak közt volt Lov- renics is, aki éppen, hogy elfogyasztotta az uzsonnáját. „Az uram Lobi igazgató-tanító és Simon káplán mellett állt.” Lovreníiicsné, miután akkurátusán összehajtogatta és szatyrába tette a ropogósra vasalt kenyér- ruhát, láthatta, amint az urát puska tussal szájib avágják. A papot a hajánál fogva ragadták meg. Ütlegelték, lerántották a földre. „Egy papot! Jézusom, egy papot!” „Dús, kondor haja volt Jóska bátyámnak, akarom- mondani a papnak. Szép pap volt. Magas, karcsú. Emlékszem, az újmiséjén engem is megáldott itt, a szenyéri templomiban. A szülei, János bátyám és Anna néném igen büszkék voltak rá. Ö volt a szemük fénye, meg a vigasztalásuk, miután az elsőszülött fiuk, a Gyuri, a világháborúban, TarnoipolnáL ellesett, 1917- ben. Ugyanabban az esztendőiben szentelték pappá a Jóskát. Olyan 10—11 éves gyerek- lányka voltam akkor, de azért jól emlékszem az újmiséjére. Tudja, igazi lakodalmat tartottak, mint esküvőkor szokás. Emlékszem, ott volt a vendégek között a hősi halált halt Gyuri menyasszonya is, egy gyö
