Somogyi Néplap, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-04 / 79. szám
1986. április 4., péntek Somogyi Néplap wmmm ff IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ......... * .................. . ' y ' . ' _ D ÉKÁNY KÁLMÁN: INFERNÓ Megérezte az ágy puha melegét, elcsigázott, csontig aszalódott testét befogadó simogatását: nem kiszolgáltatott többé! Álom és félálom hullámzó zsibbadtságában lebegett. Behunyt szemhéja mögött az önkívület örvényén forgó emlékfoszlányokkal. Talán nem is vele történt. S nem itt, ezen a planétán. Azt hitte, örökre megszabadult a tegnap árnyaitól. Mikor pusztulnak el végleg? S mitől? ... Test-test mellett pnése- lődik a szalmán. G. egy hát és egy mellkas között szorong az oldalán, mert csak így fér el ott, „éllére” fordultán. Kétfelől csontok nyomják, borda, lapocka. Valamikor úgy tanulták: a lapocka voltaképpen csonk, szárny- csökevény. Röihej. Repült valaha ember a tulajdon szárnyával? Persze, a máslét, a madánmáslét, ha igaz. Ez itt akkor most miféle máslét? Hajszás hajnali sorakozó. Fűrész, ásó, fejsze a vállon. Tántorgó munka-osztag. A kurta éjszakai pihenő sem hoz már frissülést. A fáradtság inaikba száradt. Húznák magukat, a sorokat egyenesre a szögletes, feketeállú SS parancsára. Rémült igyekezetük hiábavaló, hogy kedvére tegyenek, nincs velük megelégedve. Pöl-alá rohangál, ordítozik, hadonászó kezében pisztoly. Térdük beroggyan, talpuk csúszkál a jéggé dermedt sáron. A sorok görbék. Horpadások, dudorok hajlítják. Az SS rángatódzik az üvöltözéstől: A harmadik birodalom csődje, hogy néhányszáz kimustrált zsidót nem képes katonás rendbe állítani! Egyszerre elhallgat. Arca megmerevedik. A fagyos szürkület homályában csak a tekintete villog. Végső próbálkozásra szánja el magát. Egy-kettő-három-négy. Szabályos katonaléptek, tízig. Akkor fezesen megáll. Éles hátraarc, mint egy gép. Szemével beméri az arcvonalat. Karja alulról fölfelé célra- tartóan emelkedik, pisztolycsőben végződik. Ujja a ravaszon. Az irány hajszálpontosan fedi a képzeteiben egyenest. Aki azon áll, baj nélkül megúszhatja. Az SS mesterlövész. Énje idegnyúlványa a fegyver. A célzás magasztos pillanat. A ragadozók ösztönös bű- völése és a tanult számítás egysége. A célzó kitépi magát az időből, visszatartott lélegzetében összesűrűsödik a múlt és a jelen, eszme és ‘törvény. Az akarat elektronja vibrál. A lövés eldördül. Valaki följajdul. Az SS a zártrendi alakzatok geometriáját magyarázza. ... A behavazott, hideg erdőben megzúzmarásodik a leheletük a levegőben, s megroppannak a fák. Hár- fázik az orosz tél, pengeti az erdőt. A fejsze visszapattan a fagyos fatörzsről. G. újra meg újra nekiveselkedik, mert a parancs űzi, de kezéből kiesik a szerszám. Föléje borulnak a fák, az erdő a levegőben táncol, összekoccanó jégcsapok csendülnek a szélben. Az SS állán ráncot vet a fekete ragtapasz: fegyelmezetlenség miatt kikötteti „a lazsálót”. — Nővér, nővérke. — G. szája mozigott, hangját azonban mégsem hallotta. Ez hogy tehet? Határozottan tudta, hogy beszél. A szavakat hallania keltene. Mindenki hallja, amit beszél, aki nem süket. Saját hangját talán még a süket is hallja. — Nővérke, ugye azt még a süketek is hallják? Súlytalan zuhanás hűtötte ki újra az ágy melegét. G. öntudata vacog, didereg. G. csak eleinte fázik a gúzsban, aztán fokozatosan áttüzesedik. Később minden érzés elhal, eltompul az agya. Külső szemzúgai lassan behomályosodnak. Az oldalról vetülő síkok és körvonalak leszakadoznak. G. világa megreped — csupán előre lát. Kezek motoznak, a kötél lazul, ö tovább áll ott mereven, az oszlophoz ragadva, noha mozdulhatna már, hisz engedélyezték. De ő csak áll tovább — emberré fagyva. A kép elfakul, G. emelkedik. Esőcsíkos üres filmkockák futnak. Ennek zökkenés vet véget. Nyöszörgő hangok a földerengő fehérségben. A szürkére kopott ég helyén boltozatos mennyezet. A fásult érzéketlenség fölolvadt. Itt G. biztonságban van. A kórházi ágy menedék. Szempillái révén át leselkedett. A szomszédos ágyból nézték. Furcsa, könyörgő tekintet az ott. Az áll szögletes, rajta fekete folt. G. megpróbált fölülni. Nem sikerült. Csak a mellkasa dörömbölt őrületes, vad új- jongással: A feketeállú! Ö az, biztosan ő. Maguk közt becézték így a ragtapaszáról. Szinte nem hisz a szemének. A hatalmától megfosztott SS itt már tehetetlen. Foglyok mind a ketten. G. azonban hiába erőlködött, képtelen volt mozdulni, vagy bármit cselekedni. Hát csak nézett arrafelé, merőn, a könnyezésig. Csorba látómezején megnyúlt, hegyesedéit az áll. Nincs arc, csaik ez a könyörtelen szirtű csontszikla. Csúszott, billent, deG. már nem félt tőle. Hóhér és áldozat közt eltűnt a választóvonal. Kínzójuk ágyhoz láncolva. Sose láthatták ágyban. Milyen, amikor éppen nem kínoz. Tud aludni egyáltalán? Áldozatai, a meggyötörtek, bezzeg tudnak! A feketeállú tekintetét szorongás fakította. — Fölad? — szólalt meg ugráló ádámcsutkával az álla alatt. Egyetlen erősrop- pantás a nyakon örökre elnémíthatná. G.-ben megrögződött a kép és a gondolat. Hirtelen nevethetnékje támadt, ahogy rávágta: — Nem én! — De közben ökölbe rándult a keze a takaró alatt. — Köszönöm — suttogta a feketeállú. — Nem tehettem másként. Így volt parancsban. Maga ezt megérti. Különb, mint a többi. Erősebb: túlélte a többieket. Az erős ember megbocsájtó. G. megvetően nézte az SS-t. — Hallgasson! — kiáltotta undorral és gyűlölettel. Hányinger gyötörte. De tovább faggatódzott. — Megsebesült? — Bár úgy lenne. Tífusz. Lehet, hogy nem élem túl — tette hozzá érzelegve a feketeállú. G. most a legfontosabbat akarta megtudni, ami az ítélkezéshez szükséges. Beszél-e az SS oroszul? — Csak anyanyelvemen — felelte amaz. Így akartatok hát hódítani! — gondolta G. A válasz azonban kedvező. Meglepte, hogy milyen tiszta az agya. Jó, hogy ilyen világosan fog. Nem, ezt a kínzót csakugyan nem adja föl. Ha soha máskor, most helye van az ön- bíráskodásnak. Egész nap készült, terveit. Várta az éjszakát. Arra sem akart gondolni, hogy gyűlöli a feketeállút. Hideg fejjel kell ítélkezni, s hideg szívvel. Az indulat beszennyezi az elszántságot. Forró nyomást érzett a halántékán. — Szégyellem, Andi. — A múltból szól a hang. Irma arca fölmerül, tekintete szétszórt, tétova. Meghurcolták, pedig Irma keresztény. Igaz, kabátjára fölvarrta a sárga csillagot, azzal járt az utcán. Valaki besúghatta, hogy csak tüntet. Irma mit szól, ha megtudja, hogy kétfelől a külső szemzúga hályogos? Hányszor mondta akkoriban: szegyein, hogy keresztény! G. fölajánlotta neki a válást. Könnyen elintézhették volna, akár egyetlen óra leforgása alatt fölbontották az efféle házasságokat. Irma válaszul fölvarrta a sárga csillagot. Nem — határozta el G. Most még nem szabad megtudnia, mi történt a szemével. Nem írja meg neki. Majd később, odahaza, amikor egy kissé talán már felejteni is tudnak. A kórtereim besö téted étit. Az álomba készülők sóhajától meglebbent a csend. Aludt a feketeállú. G. fölkelt, erősnek érezte magát. A fekete áll fölé hajolt, kezét a nyakára fonta. Feszülő ujjakkal, minden izomzatával átmarkolta az alvó nyakát. A kifulladásig szorította. A feketeállú szabályosan tovább szuszogott, mint minden alvó. G. kimerültén megpihent, aztán újra kezdte a fojto- gatást. Hüvelykjét a hegyes gégére nyomta. Semmi hatás. G.-t elöntötte a veríték. Lihegve hátrált az idegen ágytól. Úristen! Miféle nyak ez? Mintha szobrot fojtogatott volna. G. szeme ebben a pillanatban becsukódott. Mire fölnyitotta, megint nappal volt. Az ágy melletti szekrényke tetején gőzölgő csésze és keksz. Ágyszomszédja fölült. Ügy mosolygott rá, mint aki most látja őt először. — Beszél németül? —kérdezte. G. megzavarodott. A káp- rázat játszik vele? Az az áll ott csupasz, semmi tapasz rajta. Német és mégsem ugyanaz. Az ápolónő lépett az ágyhoz. Mindkettőjüket megitatta. G. kérdéseket tett föl a nővérnek, hogy miért van ő itt tulajdonképpen. Az annak rendje-módja szerint megnyugtatta: nem komoly a baj, csupán súlyosan leromlott a szervezete, hát fölerősítik. G. fagymarásos, püffedt kezére meredt. Ám alighogy fölemelte, azonnal visszahullt a takaróra. Nem bírta tartani a saját kezét. Feje a párnára hanyatlott. Lehet, hogy csakugyan szobrot fojtogatott? ELEM KLIMOV: Jöjj és lásd! Elem Klimovnak, napjaink egyik legjobb szovjet filmrendezőjének alkotása elnyerte 1985-ben a Moszkvai Filmfesztivál nagydíját, s hazánkban is nagy sikerrel vetítették filmjét. Az alábbiakban részletet közlünk a forgatókönyvből. ... Körös-körül a büntető- század katonáinak, verejté- kes ábrázata. Kába tekintete. Ordítoznak, rendelkeznek, röhögnek. Az egyik német, fiatal legény, mintha derékban kettétört volna, hasához kap — rosszullét fogja el. Aztán már minden olyan, mintha álomban történne: az autó üvege mögött, nyilván a vezetőfülkében, német nő ül: egyenruhában, tábori sapkában, sötét szemüvegben hússzelettel tetézett vastag szendvicset harapdál és rág, miközben kíváncsian nézeget ki az ablakon. Fljora körülnéz: kinek kiáltanak? De egy mellette elszaladó másik német már megragadja a gallérját, és odavonszolja azokhoz. Fljora majdnem elesik, botladozva változtatja lábait. Az, aki kiáltott, aki hívta, rögtön lenyomta a fejét, megmarkolta a haját, és fejéhez szorította a pisztolyát. Fljora arca halál előtti grimaszba rándul, elmosódik. A német félrecsavarja Fljora fejét, röhög, jókedve van. És Fljora akkor meglátja ... ... a fényképezőgép kerek lencséjét a szurokfekete esőköpenyes német kezében. Beállítja a gépet, leguggol, és valami utasitást ad. Fljora ráébred, hogy a halálát akarják megörökíteni, kínszenvedését, eltorzult arcát, ahogy a végét várja. És igyekszik megőrizni méltóságát, kihívóan nézni a lencsébe, gyilkosaira, akik aztán nézegetik a felvételt. Lángszórók gyújtják fel a parasztházakat — tűzfolya- mok keresztezik, falják egymást. Minden ég és üvölt, mint egy izzó kémény, az utcán pedig a tűztől, a lövöldözéstől, a kiabálástól megvadult teheneiket, disznókat, birkákat hajszolnak. Fljora és még vagy hat a hombárból megmenekült ember kézzel, ököllel csépeli a vadul száguldozó tehenek hátát, pofáját, rugdossa a disznókat, s őket magukat is verik: ököllel, puskatussal. Egy mellékutcában élőkre vadásznak. Két kislány, kamaszlányok, fejüket hátra- hátrafordítva rohannak a veteményeskerten át; útjukat elállva elébük vágnak egyenruhás, felfegyverzett férfiak, nem lőnek, élve akarják elfogni őket. Az egyiket már megragadták, az vergődik, de ledöntik a porba. A másik kislány erre-arra cikázik, őt most oldalkocsis motorkerékpár veszi üldözőbe. Az oldalkocsiban, kitárt karral, egy katona áll, megpróbálja elfogni menekülő áldozatát. A kislány elér egy kútig, futtában beleveti magát. A motorkerékpár erre-arra kanyarodva megáll a kút- káva mellett, a büntetőszázad katonája kiránt egy fekete kézigránátot a derékszíja mellő, és belevágja a kútba. Egyszercsak, váratlanul hatalmas vízoszlop — ennyi víz nem is lehet a kútban — tör fel az ég felé. Mintha az egész falu felé szökne, és felhőszakadásként özönlene a gépkocsijaikra ... ... a tisztekkel teli személyautóra is... ... és a páncélozott szállítóosztag ordító katonákkal tömött gépkocsijaira. Egyszerre valamennyiük ruhája csuromvizes lett és megsötétedett. A hangszórós rádió harsogja rendelkezéseit: „Készítsék elő irataikat, személyi igazolványukat, anyakönyvi kivonatukat, igazolványaikat ... Tartsák fenn a rendet és nyugalmat...” Aztán induló harsan fel, hetyke, vidám mars. Fljorára ráakaszkodik egy policáj, szemére húzva a félelmetes sisak; ahol egy van, nyomban felbukkan egy másik is. A tehéncsorda viszi őket, mint a vízáradat, hol összesodorja, hol szétválasztja ... A policáj szeme bambadühödt, egyre-másra megpróbálja elérni Fljorát a botjával. És egyre kiabál: „Hé, te, frajerjuga! Gyere csak ide!... Gyere csak ide!... Fiatal legényke szalad, ketten rohannak utána kópé vidám ábrázattal, lelövik. Az egész kavargás fölé magasodva, lovas németek közelednek. Derékig meztelenek, vizes, ragyogó sisakok a fejükön. Kezükben szuronyként magasba meredő golyószórók, valaki még vasvillát is markol, középkori lovagok pózában feszítenek, valamint énekelnek. ... Nem tudni mitől, egyszercsak hullani kezdenek a büntetőszázad katonái, hátrálva, és fájdalomtól eltorzult, vagy a halálban hirtelen megbékélt, emberivé vált arccal. Kis folyó fahídján a páncélozott szálliíitóosztag gépkocsijai, teherautók dübörögnek. Robbanás rázza meg a hidat. Egy gépkocsi, a katonákkal együtt, a vízbe zuhan. Felbukkan a személygépkocsi. A büntetőszázad parancsnoka hadonászva vezényelni próbál. Kocsiján fürtökben lógnak a büntető- század menedéket kereső katonái, úgy fest az egész, mint Noé bárkája. Fljora vad dühtől villogó szemmel áll, elállja a személyautó útját. Fljora mozdulatlanul vár. De egy robbanás eltakarja előle a személyautót és az egész világot... ... Égnek az autók, ég a felborult személygépkocsi, holttestek, tehénhullák hevernek. Más tehenek, szét- bitangolva, már legelészni kezdenek. Fljora tétován, erőtlen léptekkel a hang irányába indul. A félig elégett, szakadatlanul dudáló autó mellett, a kialvóban levő keréknek támaszkodva, szakadt egyen- ruhájú német nő ül (az, aki a húsos szendvicset ette Perehodiban). Halott. Mellette a porban tábori táskája hever, minden kihullott belőle: fésű, púderdoboz, szájrúzs, zsebkendő, valami fényképek, vatta és kötözőszer... Fljora mozdulatlanná dermedve nézi ezt az egészet. — Élsz, Fljora, élsz, élsz! Az emberek nézik a ... ... földön ülő. elfogott katonákat, a büntetőszázad katonáit. És hallgatnak. Mintha csodálkozva néznék őket. Mintha szintén emberek ülnének előttük, ugyanolyan hétköznapiak, mint ők maguk ...
