Somogyi Néplap, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-21 / 92. szám

1986. április 19., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS TÓDOR JÁNOS Világot jelentő deszkák Alighanem a Terézia cí­mű meglehetősen középfajú színmű volt a tavaszi évad legkönnyebb darabja. Mi, színpadi díszletezők leg­alábbis azt szerettük legjob­ban. A színpadképet egy több emelet magasságba kí­gyózó ódon falépcső uralta, amelyet pillanatok alatt fel­állíthattunk vagy lebonthat­tunk, aszerint, hogy éppen mit kívánt a soros jelenet. Persze a magyar szerző darabja vonzalmunkat nem elsősorban emiatt érdemelte ki. A második felvonás ele­jén volt benne egy felejthe­tetlen „esemény” — vissza- idézésekor most is pajzán izgalom vesz rajtam erőt —, amikor is a Terézia unoka­húgát alakító, csodásán in­gerlő combokkal megáldott fiatal színésznő felállt az ebédlőasztalra, és mélyen a közönség irányában előreha­jolt. Ilyenkor kilátszott a teljes berendezés, úgyhogy mi, színpadi segéderők a háttérfüggönyök mögül egy­mást taposva kukkoltunk, s szokásunkkal ellentétben, minden este áhítattal vártuk a vörös kis dizőz jelenését. Utólag belegondolva már biztos vagyok benne, tudott arról, hogy hátul is van kö­zönsége. A tizedik előadás után már valóságos szivár­ványt láttunk a pimasz kis popsit elfedni hivatott, min­den este más és más színű aprócska fehérnemű helyén. A színképelemzés, alantas beosztásunk folytán, termé­szetesen hiú, ám örök áb­ránd maradt mindannyiunk számára. A Teréziából így azután csak a falépcső és a művésznő feneke maradt meg emlékezetemben. A Carment viszont kifeje­zetten utáltuk. Nem csupán a nehezen mozgatható, ot­romba díszletek miatt, ame­lyeket, forgószínpad híján, félóránként ide-oda kellett mószerolnunk; elsősorban az idióta statisztéria borí­tott ki bennünket, akik úgy nyüzsögtek a színpadon, mint legyek a vágóhídon. A Don Carlos már jóval simább ügy volt, abban csu­pán egy háromméteres ke­resztet kellett beállítanunk, és máris jók voltunk három hosszú felvonáson át. A hülyeség netovábbját (úgy vélem nem csupán díszletezői szempontból) a Gül Baba című nagyoperett képviselte, amelyben életem­ben először és utoljára, ref­lektoroktól megvilágítva a világot jelentő deszkákra léptem. Alkalmanként negy­ven forintért statisztáltunk, fényes török bugyogóban, hosszú kaftánban, piros tur­bánban ; Gül Baba leányát hordszékben hurcolásztuk, Gábor diákot rácsos cellájá­ban smasszerként vigyáztuk. Egyszer, előadás előtt, ala­posan felöntöttünk a garat­ra a színház mögötti István pincében, s elérkezvén jele­netünk, a diák tömlöcét szimbolizáló vasakba ka­paszkodva szunyókáltunk, mint valami felcicomázott cirkuszi lovak, eközben pe­dig Gáborunk, a rácson túli világnak, sanyarú sorsáról miákolt. Nekünk az lett volna a dolgunk, hogy a színpadra érkező cigánylánnyal (le­het ám, hogy halászlány, Gábor diák ex-barátnője) egyirányban elkezdjük tolni a sínekre szerelt zárkát, las­san, komótosan, mintegy ki­fejezve ezáltal is minden vágyakozás szemünk előtt elsuhanó reménytelenségét. Mi ehelyett azonban beár­nyékolt szemekkel (és tu­dattal) bóbiskoltunk, nem véve észre az ügyelő sürgető integetését, Gábor diák két­ségbeesett pisszegését. Mi­korra is felismertük, hogy ránk vár mindenki, felriad­va az állapot nélküli álla­potból, hatalmasat taszítot­tunk a kerekeken gördülő börtönön. A mezétlábas szubrett elhaló sikolyát a dugig telt ház vastapssal ju­talmazta — mint egyébként mindent ebben a művi és kretén népszínművészetben —, azt gondolván, hogy az még a könnyfakasztó pro­dukció része, holott csak brutális akciónk-amputáci- ónk elleni fájdalmas tilta­kozás volt. Lábát még az előadás alatt begipszelték, minket pedig csak azért nem rúgtak ki, mert amúgy rendes gyere­kek voltunk. Csupán egyha­vi munkabérünk bánta a „műtétet”, akárcsak Gül Ba­báé, aki láthatóan és hallha­tóan ugyancsak maxosan kornyikálta végig rózsás sze­repét. Tehát imádtuk Teréziát, gyűlöltük Carment, retteg­tünk Gül Babától, Caligulá­val viszont egészen jól ösz- szejöttünk, a színházzal át­elleni tiszti klub presszójá­ban. Camus drámáját a „ke­gyetlen színház” törekvései­nek jegyében vitte színre a pályakezdő rendező, meg­győzve az őrült császárt megjelenítő színészt, hogy már hetekkel a bemutató előtt hasonuljon szerepéhez, s naponként élje meg Cali­gula személyiségének külső és belső extravaganciáit. A színész borostás volt és el­hanyagolt, szeszektől ápo- rodottan tévelygett az ápri­lisi napfényben. A folyama­tos koncentráció nyomán meditációi néha olyannyira jól sikerültek, hogy díszlete­zői segédlettel kellett a színházba áttámogatni. Cipeltük naponta a zongo­rát, és a balhé érezhetően a levegőben lógott. A zongora­cipelés ezen a „pályán” szó szerint volt értendő, hiszen a nagy színházból a kama­rába minden reggel átkín- lódtuk a kopott Bösendor- fert, amiért is esténként és per kopf százötven forint ütötte a markunkat. Nehéz így utólag körülírni a feszültség okát, mibenlétét, tény azonban, hogy olykor az emberek feje kuglóffá dagadt az indulattól, más­kor meg úgy magukra ros- kadtak, mint kishivatalnok a fogorvosi váróban. A ké­szülő vihar előszele volt már az is, amikor Heródes és Kozma összeakasztották a díszletező kalapácsot, s kis híján emberhalállal végző­dött a párviadal. Az egyébiránt birkatürel­mű, vállig érő hajú óriás, Heródes homlokra irányzott ökölcsapásától Kozma, az ugyancsak szálfatermetű, ki- ebrudalt katonatiszt néhány percre megadta magát, hogy azután fényes, csillogó, két- szarvú, guminyelű kalapá­csával Heródes felé sújtson. Szerencsére az ütés elzúgott a behemót fiú feje mellett, így a loboncos Törzsfőnök­nek (akit az akkoriban ve­tített amerikai film, a Száll a kakukk fészkére hallgatag indiánja után neveztünk így is) módja nyílt másodszor is lecsapni ... A Carment csináltuk, ami­kor kitört a háború. Igye­keznünk kellett, mert a függöny leengedése nélkül, töksötétben építkeztünk, amikor Kecán Feri lábára rátettük a négymázsás „Sziklás-hegységet”. Mi hív­tuk így azt a famonstrumot, ami a spanyol hegyvidéket szimbolizálta. Ahhoz képest, hogy nyílt törés volt, a fiú angyali arccal viselte, egyet­len nyikkanás nélkül ájult el. Szó nélkül küldtük le a függönyt, a srácot Heródes ölben vitte át a közeli am­bulanciára, mi pedig szinte egyszerre indultunk el az ügyelő pultja mellett mene­déket kereső, verejtékező színpadmester felé. Több­ször követeltük tőle előző­leg, hogy ezt a váltást vilá­gosban lőhessük be, azonban ez a szemüveges varangy — saját szakmai presztízsét féltve — mindannyiszor megtagadta kérésünket. Az ügyelő és a színpadi nép ha­lálra váltan figyelték, amint Kozma köpenyénél fogva a magasba emeli a rúgkapáló színpadmestert, és rendíthe­tetlen elszántsággal a néző­térrel szemközti díszlethez szorítja, nekünk pedig meg­parancsolja, hogy a köpeny nyakánál szögezzük föl. Az­után ráüvöltött az, ügyelőre, hogy húzássá fel a függönyt. Utolsó perceimet töltöttem a világot jelentő deszkákon. Vissza a színhez Fiatal osztrák művészek kiállítása A magyar—osztrák kultu­rális csere újabb eseménye a fiatal osztrák művészek bemutatkozása a Műcsar- ban, a grazi Neue Gale­rie, az új törekvések elő­mozdítójának válogatásá­ban. A közönség a nyolcvanas évek legújabb törekvéseit is­merheti meg a művekből, 16 művész festményeiből és szobraiból. A kiállítók a leg­fiatalabb nemzedék tagjai, 25-től harmincévesig, de már vannak köztük nemzetközi hírűek, mások most alakít­ják ki formanyelvüket. Az összkép változatos, sokszínű, bár leginkább az új expresszionzimus jellem­ző rá, amelyet most nemzet­közi megjelöléssel transz- avantgardnak, az avantgárd törekvésen túlinak neveznek. A festők hátat fordítanak a hűvös, geometrizáló irány­zatoknak, a hatvanas, hetve­nes években divatos, festé­szeten kívüli eszközök alkal­mazásának, újra visszatér­nek az ecsethez és vele a színekhez. Örömmel fedezik föl és hangsúlyozzák is a szubjektum szerepét. Az olasz fiatal művészek sajá­tos klasszicizálási hajlama és a német új expresszoinisták heves, vad színorgiái egy­aránt hatottak rájuk, for­málták életérzésüket, de a legerősebb bennük a hazai tradíció egyfajta újraélése, a barokk mozgalmasság szövő­dik össze bennük a modern festészet intellektuális élmé­nyeivel. Egy-egy művük visszautal régebbi korok for­mafelfogására, de a környe­zet annyira más, hogy a mű csak éppen jelzi a kiinduló élményt. A művészettörténet nagy­jaihoz nyúlnak vissza, Alf­red Klinkan például Brou­wer kocsmajeleneteihez, ezt azonban színben és formá­ban oly mértékben átírja, hogy csak a beavatottak is­mernek rá az idézett alko­tásra. A festő egyik kiállí­tott képén például nagy, vö­rös, ülő oroszlánféle állatot fest az előtérbe, a háttérbe pedig nagy kék kecskebakot. Így a kép teljesen miszti­kussá válik, Brouwer lehet­séges érzéseit idézi meg mai, freudi szimbólumokkal. Ez­zel a módszerrel, erőteljes foltokkal festi meg nagy­városi esti miliőben a pala­csintasütő modern alakját is, az előtte sorban állókkal, a szék alatt vörösen izzó ser­penyőkkel. Ismerősen cseng Alois Mosbacher, Hubert Schma- ' lix, Siegrid Anzinger neve is, őket már a nemzetközi mezőnyben is jegyzik. Alois Mosbacher erőteljes szín- pásztákból összerótt, monu­mentális vásznai képzeletbe­li tájakat vetítenek elénk némi szimbolikus töltéssel. Siegfried Anzinger alvilági figuráit a félelem, szorongás mozgatja. 1983-as „Cím nél­küli” festményének sötét­ből kivillanó, állatias alak­jai Mednyánszky késői, ex- tatikus, menekülő csavargói­val állnak igen közeli rokon­ságban, pedig nem hisszük, hogy a művész látta őket. Hubert Schmalix szintén figuralista. Leginkább fele­ségét festi a húszas évek német expresszionizmusának és a Neue Sachlichkeitnak modorában. Josef Kernre is hat a Neue Sachlichkeit, de a pop art is. Azt festi, amit lát, minden szépítés nélkül, könyörtelen, ironikus, lelep­lező szemlélettel. A nyolc fiatal szobrász munkái nálunk merőben szo­katlanok. Ők is a transz- avantgard sokirányú igazo­lását követik. Élményanya­guk eklektikus, a kubizmus- tól a futurizmuson át az art decóig minden stílustö­rekvés nagyjait idézik, nem ritkán egy műben többet is. Az új osztrák szobrászat megtörte az akadémikus ha­gyományt, mentesülni igyek­szik az anyag (kő, bronz, fa) megmunkálás évszáza­dos törvényei alól is. Jelen­leg valami köztes művészet a festészet és szobrászat kö­zött. Brestyánszky Ilona Urbán György: Csendélet — Nem, erre nem vagyunk felkészül­ve — mondja Zsuzsa az üzemi étkezdében. — — Gyerekek, én harminc­éves vagyok, jó, tudtátok eddig is, vagy többnek né­zek ki? ... Képzeljétek, es­te hazaérek, a férjem a ki­sebbik lánnyal, Sacival a konyhában, a nyolcéves Zsuzsi meg a tanulóasztal­nál, a szobában. Igen, az is Zsuzsa, szólj, ha nem tetszik, majd átiratom Ré­kára ... jó? Mondhatom tovább? Úgysem hozzák még a sárgaborsót... Na, puszi a konyhában, puszi a szobában, s akkor a nyolcéves lányom, tudjá­tok, jeles tanuló, azt mond­ja: anyu, kérdezhetek vala­mit? De a világ legtermé­szetesebb hangján. Hát mikor nem kérdezhetett? Kitől kérdezzen, ha nem a szüleitől? Ki vele, kislá­nyom, mondtam. Te, Anyu! A Lacika, tudod, akinek az apukája a lakásszövet­kezet elnöke, hozott ma egy könyvet az iskolába. Az a címe: Hogyan szüle­BENKŐ KÁROLY Monológ tik az egészséges gyermek. És abban benne van, hogy a férfinak mi a teendője. És mintha lakóhelyismeret­ről lenne szó, a kislány el­mondta, hogy a férfi mit és hová tegyen, és úgy lesz a gyerek ... Vasgolyó volt a torkomban, és ilyen­kor a férjem kint ül a konyhában és nyugodtan játszik Sacival. Pillanatok alatt futott bennem végig a gondolat, én sem az anyámtól tudtam meg. Az olyan természetes volt, mi­kor férjhez mentem, hogy úgyis tudom, minek erről beszélni... No jó, az apám káromkodásaiból... ez volt az egész nemi felvilágosí­tás. Biztos, hogy az anyám se az anyjától... És most ez a gyerek ... Mondd, anyu, ez igazán így van?... Igen, jött ki belőlem vala­hogyan a hang, tudtam, ez a kérdés most már megke­rülhetetlen. Ki kellene mennem a konyhába a fér­jemért: hát ilyenkor hagysz magamra? Mindent csak én? Te nem törődsz azzal, hogy a lányod már ... Át­öleltem a vállát. Igen, kis­lányom, igen. De erről még majd sokat beszélgetünk, hogy megértsed. Látod, az oviban nem értetted még az egyszeregyet, ma meg már milyen jól tudod ... Egyszer ezt is megérted. A kabát még rajtam volt. Ürügy, hogy kimenjek, és levessem. Gyere már, ro­hantam a konyhára. Tudod mit kérdezett a lányod? ... És mondom. Na, akkor már a vasgolyó az ő torkában volt. Menj be és beszélj vele, én még nem is fü- rödtem, kerestem valami kibóvót, legalább egy kis szünetet, amíg összeszedem magamat. Nem, a férjem nem ment be. Ismeritek, a világ legjobb embere. Lát­tam, összeolvadt a székkel. Ma fel nem vakarom róla. Hát ez egy anya sorsa. Ügy settenkedtem vissza a szobába. Menni kellett, de mit mondok? ... Zsuzsi a tévé előtt ült, elmerülve nézte az Ablak műsorát. Fellélegeztem: egyelőre szünet. Hátha el is felejtet­te már ... Aztán vacsora, fürdés, mintha mi sem tör­tént volna. Lefekvés előtt odarohan hozzám a lá­nyom, és két puszi között súgva mondja: Anyu, de tényleg beszéljünk majd róla ... Tudod, ebből is je­les akarok lenni... Mint az ütődöttek feküdtünk az ágyban a férjemmel. Hát erre fel kell készülnünk. Légy szíves, mondtam ne­ki, holnap vegyél néhány könyvet. De ne, majd in­kább én. De te is beszélj vele. De jobb ha én... Gyerekek! Itt van a sárga­borsó főzelék!... Na és tudjátok, néha hogyan ösz- szejönnek a dolgok? Ké­sőbb bekapcsoltuk a tele­víziót, háttérzörejnek. Mit gondoltok, mi volt műso­ron? Nem találjátok ki: Mégsem a gólya hozza ...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom