Somogyi Néplap, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-21 / 92. szám
8 Somogyi Néplap 1986. április 19., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS VÖRÖS ISTVÁN A varjak éje Mint hinta leng a pillanat az évek vékony rúdján, és földre hull a gondolat átfordulva múltján. Kepes György műveiből rendeztek kiállításit a Vigadó galériában Reánkzárul a jövő, mint ruhára a szekrény, összerezzen az idő a molylepkék testén. A pillanatokat kibontja, mint lány éjjelre copfját, a varjak éje rikoltva fölénk gyűri gondját. SZOCS MARIANN ALKALOM Beszélgetés Doráti Antallal A termékenység zenéjét szeretném közvetíteni — Hányadik? — Ötödik — válaszolt szórakozottan az asszony. A lift zöttyent egyet, majd csikorogva elindult. A lift hirtelen leállt a harmadik és a negyedik emelet között. — A pénzét! Adja ide a pénzét! — szólalt meg suttogva a fiú. Az asszony lassan kinyitotta a szemét. A nyakán hideg tárgyat érzett, ahogy az ütőeréhez ért. — Pénzt? — csodálkozott az asszony, és a fiú pengefényű szemébe nézett. — Na, ne húzza már az időt! Adja ide a zsozsit, mert elnyisszantom a nyakát! — toporgott a fiú. Az asszony a tegnapi csirkére gondolt. Mit vergődött a szerencsétlen, mire kimúlt! Óvatosan szólalt meg. Tudta, ha kiabál, a hangszálak kidudorodnak, , és a bicska éle könnyen beleszaladhat. — Mi ez a bűz? — Pén;! — nyomult bőrébe a kés. — Mikor mosakodtál utoljára, mi?! — Nem mindegy?! A pénzt! Adja már! — sziszegte a fiú. — Mikor mosakodtál utoljára? — A zsuzskát ide, és nem kell szagolgatnia! — remegett a kés az asszony nyakán. — Egy húszas van nálam. — Ne kábítson! — Tessék! Nézd meg! — nyújtotta a fiú orra alá a retikült. — Meg ne moccanjon! — kapta el a táskát a másik. Az asszony hirtelen mozdulattal benyomta a startgombot. A lift kísértetiesen felvinnyogott, és tovább húzott a magasba. — Ne ijedj meg! Csak nem fogunk órákig két emelet között hercigeskedni ? Még feltűnne valakinek! — nézett a megzavarodott fiúra, és érezte, hogy a mondat végén a nyakán valami meleg szalad végig, mint egy apró hangya. — Kuss! — hördült fel a fiú, és ijedten vette észre az asszony megkarcolt nyakát. Fél kézzel a táskában turkált, a másikkal remegve tartotta a bicskát, inkább csak maga elé, mintha védekezne. — Tedd már el azt a kést! Mindjárt megérkezünk! A pénztárcában valóban csak egy huszas volt, és néhány aprópénz. A lift nagyot zöttyent és megállt. — Na gyere, mosakodj meg nálam! Rád fér, mert nagyon büdös vagy! — lépett ki az asszony a liftből, és magával húzta a fiút. — Nem fél tőlem? — Láthatod — mondta halkan az asszony, de arra gondolt, hogy akár hátba is szúrhatná őt a fiú, talán halálos sebet is kaphatna. Az ajtó előtt megálltak. — A táskámat, légy szíves add vissza! — Aha — nyögte a fiú, és nyújtotta. Az asszony előkotorászta a kulcsot, kinyitotta az ajtót és belépett. Az előszobában babrált még a táskájában, végül egy papírzsebkendőt vett elő, és a nyakát törül- gette. — Gyere be! Ne ácsorogj ott kint! — Ez komcsi? — nyelt nagyot a fiú, és esetlenül ácsorgott a küszöbön. — Komolyan, na! Gyere! A fiú óvatosan becsukta az ajtót és körülnézett. Micsoda kégli! Irtó baro egy hely! Még a szája szélét is megnyalta elismerésében. — Dobd le magad a szobában! Hozok valami innivalót, de előbb megengedem a vizet, mert iszonyúan bűdön vagy — sürgölődött az asszony az egyik szobából a másikba. — Hány éves vagy? — Tizenöt — mondta a fiú, és mérges volt, hogy milyen kis csipszar ehhez a nőhöz, pedig ha jól belegondol, nem rossz bőr. Á szoba, amikor a nő megengedte kint a vízcsapot, tele lett a csobogás hangjával. Szótlanul kortyolták á konyakot. Az asszony újabb papírzsebkendőt vett elő, és az üvegből rálöttyintett egy kis italt, majd letörölte a még mindig szivárgó sebet. A fiú elsápadt. — Miért nem fél tőlem? — Nincs veszíteni valóm — töltött újra az asszony. — tulajdonképpen hogyan képzelted el ezt a rablást? A fiú homloka^ verítéke- zett. A blúzát kéne először szétmarcangolni, aztán a szoknyáját. Igen, a szoknyája vastag, meleg anyag, azzal föl lehetne törölni a vért. Hogy az isten verje meg ezt a hülye bandát! Be- palizták! A szája széle megremegett. Becsukta a szemét, de a vér szagát még mindig érezte. — A többiek... — nyelt nagyot —, a többiek hecceitek. Azt mondták, hogy pinf dolog az egész... és ne legyek laza, csináljam végig. A zsozsi miatt. Kellett piára. — Na, menj! Fürödj meg! A fogason találsz fürdpkö- penyt, vedd fel! Ha végeztél, a cuccaidat gyűrd a kádba! A fiú kábultan botorkált ki a fürdőszobába. Az asz- szony töltött magának. — Szegény kis ördög! — sóhajtotta félhangosan, és végigdőlt a díványon. A konyak most jólesett neki, újra töltött, aztán felkiáltott. — Megmossam a hátadat? Csak dünnyögést hallott. Felcihelődött és kiment. A fiú érdeklődve szagolgatta a samponokat. — Megmosom a hátadat — szólalt meg gyengéden az asszony. A szappant megmártotta a vízben, és elgondolkodva forgatta a tenyerében. — Milyen sovány vagy! Ahogy a fiú hátát szappanozta, érezte, a vékony, inas test lassan feloldódik, a bőr szinte a tenyerébe fordul. — Egyedül él? — Már egy éve — válaszolt az asszony, és azon kapta magát, hogy a fiú deszkányi hátát simogatja. Gyorsan lemosta kezéről a szappant, megtörölközött, és a kád szélére ült. — Nem a szüléiddel laksz együtt? — Apámmal. — És édesanyád? — Megszökött egy hapsi- val. Vidékre mentek. Apám pedig csajozik. — Voltál már nővel? — az asszony, amint kimondta, meg is bánta a kérdést. — Aha. Miért, mit gondol, majd naphosszat kuz- lizgatok így egymagámban? Különben is, a többiekkel együtt muszáj. Van néhány közös csaj, azokat használjuk. Az asszony felállt, és a konyakosüveggel tért visz- sza. Pongyoláját mérgesen összébb húzta. — Lemaradtál egy körrel. — adta a fiúnak a teli poharat. — Finom ez a konyak — nyalt bele a fiú, és az asz- szonyt fürkészte. A mellei feszesek, szép hosszú combok, csak az arc. A saját nagyanyjának néz ki. Az asszony szórakozottan nézte a barnás italt, de széttöredezett arcán kívül nem látott benne mást. — Min gondolkodik? — adta vissza a poharat a fiú, és kikászálódott a kádból. — Nem vagy szégyenlős? — simogatta végig az asz- szony. A fiú arrébb húzódott. — De igen, általában az vagyok — válaszolta zavartan —, de szerintem inkább maga van zavarban, nem én. Az asszony önkéntelenül felnevetett, de a torkán akadt a nevetés. Ö zavarban. Félvillant előtte egy emlék, ahogy tizennégy évesen állt, félmeztelenül a mostoha apja előtt, és pontosan így nevetett. Zavarában. A délutáni nap végigfolyt a bútorokon, majd sugárnyalábja felitta a friss színű szőnyeg porszemeit. Lassan szürkévé telítődtek a tárgyak. A fiú újra az asszony arcát vizsgálgatta. RUMEN BALABANOV Az utóbbi időben Ivanov nem találja a • helyét. Valami nyugtalanítja. Ha majd eljön az ördög a leikéért, odaadja-e neki vagy sem? Egyfelől — miért ne adná? Van erre példa a világirodalomban ... Másfelől viszont — miért adná? Ha életében mindig odaadta volna mindazt, amit kértek tőle, hová jutott volna? És keményen elhatározta, ha eljön az ördög a leikéért, nem fogja odaadni neki! Ügy történt, ahogy sejtette. Eljött az ördög. Leült vele szemben, és követelődzőén kinyújtotta a kezét: — Ide vele! — Hány éves? — Cö, ilyet nem illik kérdezni! — intett nevetve a mutatóujjával az asszony. — Majdnem a fiam lehetnél! — Ne haragudjon. — Ugyan! Majd húsz év múlva már fogod tudni, hogy mit kell és hogyan kell kérdezni. — Lehet, de mikor fogok én húsz évet megélni? — Ezt meg honnan veszed? — Én nem áltatom magamat. Nekem senkim sincs. Csak a haverok ott lent az alcsiban. Ha történne velem valami gáz, a kutya sem keresne. Nem hiányoznék én senkinek! Érti? SENKINEK. — Hát ennyire magad vagy? — És maga? — Mi közöd hozzá? A fiú elterpeszkedett a fotelben, s hogy a vállrándítása után az asszony nem szólt hozzá, behunyta a szemét és lassan elbóbiskolt. Az asszony kiment a fürdőszobába, és a fiú holmijával matatott. Minden idegszálával a ruhákra összpontosított. Végre fontos dolga akadt! Ha megszárad a nadrág, megvarrja a szárát. Hogy lehet ilyen rongyokban járni! Élvezte, hogy el- szöszmötölhet ezekkel a koszos ruhákkal. Mintha csak őt várták volna! Amikor befejezte a mosást, újra visszazökkent egykedvű hangulatába. — Nekem sincs senkim, te gyerek! — motyogta maga elé, és az alvó fiúra nézett. Újra töltött magának. — A kutya se keresne en- gemet se ... Másnap kábultan ébredt. Szombat? Vasárnap? Milyen nap van? Felemelte a fejét, enyhe nyilallást érzett a nyakán. Hirtelen felugrott és kirohant a fürdőszobába. Sehol senki. Még a gyógyszerei is eltűntek az asztaláról. A fiókban megvolt a pénz. — Legalább a nadrágját varrhattam volna meg! — sóhajtotta —, mégse rongyosan ment volna el az a fiú! Ivanov megdörzsölte a szemét, és amikor meggyőződött róla, hogy nem álmodik, határozottan megrázta a fejét: — Nem adom! Én nem vagyok Faust! Az ördögből kirobbant a nevetés, és meghitt, bensőséges lett a hangulat. — Marcse! — kiáltotta a házigazda. — Főzz egy kávét az úrnak! Ivanov hitvese hamarosan ott termett a kávéval. — Marcse! — mondta Ivanov. — Ez itt az Ördög! Azért jött, hogy magával vigye a lelkemet... Kell neki! — Hát akkor add oda! — vonta meg a vállát Marcse. — Veszel majd másikat... Pénzed van, valutád van... Ivanov elgondolkodott. „Egy kisfiú a kertben vonalakat húzgál az ösvény homokjába. Megnézni, amit rajzolt, dühödten széttapod- ja, aztán kezdi elölről. Az eredmény ugyanaz. Megint széjjeltapossa ... Aztán sír- vafakad ... Világéletemben újra és újra megpróbáltam rátalálni az igazi rajzra . .. És még ma is megpróbálom”. Doráti Antal, a világszerte nagyra becsült magyar karmester, a zenének ez év április 9-én nyolcvanadik életévét betöltő doyenje írta ezeket a sorozat a hetvenes évek második felében angolul, majd Egy élet muzsikája címmel magyarul is megjelent könyve elején. Az impozáns évszámot meghozó születésnap előtti napokban a neves művész két koncertet is vezényelt Budapesten irigylésre méltó fizikai és szellemi erőnlétben. — Amikor tisztelettel gratulálok a mesternek születésnapján, egyúttal engedje megkérdeznem: fontos-e valamiféle számvetést készítenie élete munkájáról e dátum ürügyén? — Nem! Az ilyen kerek számú születésnapokból csak mások csinálnak az ember számára nagy ügyet, ami persze jólesik, de tavaly, tavalyelőtt legalább ennyire számot vetettem magammal. — Alakulnak-e már valamiképp az „igazi rajz” körvonalai? — Az igazi rajzra — ma így látom — életemben már — Mennyit adsz? — kérdezte végül. — Hogyhogy mennyit? — meredt rá az örög értetlenül. — Mennyi pénzt adsz a lelkemért? Elvégre szükséged van rá, vagy nem? — Csakhogy nekem nem kell a lelked! Én azért jöttem, hogy elvigyem a betétkönyvedet ... Az még Faust leikénél is többet ér! Ekkor Ivanovnak föl kellett volna ébrednie. De nem ébredt föl. Meghalt. Vannak ilyen emberek. Ha elveszik tőlük a betétkönyvüket, teljesen mindegy, odaadják-e ráadásul a lelkűket is, vagy sem ... Fordította: Adamecz Kálmán sohasem fogok rátalálni. Hanem ha méltó életművet tudok majd hátrahagyni, s az utódaim valamilyen képet alkotnak rólam, abból talán kirajzolódik valami. Azt hiszem, az a rajz rálam jóval nagyobb képességű embereknél sem készül el egy emberélet során. Nem hiszem, hogy Goethe valaha is befejezettnek érezte az életművét. Ám könyvemben talál egy másik gondolatot is: a művészi alkotásról elmondható, hogy minden fázisában befejezett. Az én életem azonban, bármikor halok meg, úgy gondolom, befejezetlen lesz. — ön megélt két világháborút, látta a világ régebbi arcát, s látja a mait is. Mi ad önnek erőt, hogy higgyen a művészet emberformáló erejében? — Az a nagyon kevés eredmény! Mert anélkül még sokkal rosszabbul állnánk. A művészet hatása — minden művészeté — sajnos csak igen kevés embert érint, de azokat erőteljesen. A zene is csak azokhoz jut el, akik fogékonyak rá. De hiszem, hogy az ő számuk növekedni fog. Mert ugyan hová meneküljünk, ha nem a művészetbe, az általa nyújtott megismerésbe, sőt felismerésbe? A művészet lényege a teremtéssel való szembenállás! Ha tudunk egyetlen kis rózsafát ültetni, már nem lehetetlen, hogy előbb-utóbb egész rózsaerdőnk lesz. Nekem azt a keveset, amit rámbíztak kevés tehetségem révén, egészben kell visszaadnom, elültetnem. — Élete folyamán a zene- történeti korok, stílusok jelentősége változott-e valamiképp az ön számára? — Csak kevéssé, s az sem biztos, hogy a stíluskülönbségek miatt, hanem talán csak azért, mert egyikbe éppen nagyon belemélyedtem. Ha az ember, mint zenehordozó, zeneosztó sokfelé tevékenykedik, akkor sokféle zenével kell ellátnia a maga területét. És e sokféleséget én mindig együtt, egyszerre produkáltam; soha nem is vágytam arra, hogy csináljak mondjuk egy „klasszikus” évet, majd egy „romantikusát”. Ami mindig fontos volt és maradt számomra, akár régi zenét dirigáltam, akár újat, az az, hogy a zenével a humanizmust, az ember épülését szolgáljam. Ma is a termékenység zenéjét szeretném közvetíteni és nem a pusztulásét! Szomory György Adni vagy nem adni
