Somogyi Néplap, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-08 / 57. szám

1986. március 8., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZÉT, KOZMUVELODES Bényi László rajza OSCAR-DÍJ ÉS VIDEOVESZÉLY a fények a Duna két olda­lán. A Vár és környéke, mint egy kis planetárium. A Par­lament kupolája fehér fény­ben tündökölt. Kellemes, meleg széléramban locsogtak a hullámok. Órájára nézett, fél tizenegy volt. A szobor háttal állt a Du­nának, botjára támaszkodva egy kicsit görnyedten, szkep­tikusan. A bokrok álmosan bólogattak, feledve a gyere­kek hangjait, guruló labdá­kat, kötögető nagyanyákat. — A Mester nem jöhet — mondta a lány, aki a bokrok közül lépett elő, és átnyúj­tott Ézsiásnak egy lakkozott, fekete kis bőröndöt. — Üzeni, hogy a gyertyát ne feledje. Ézsiás úgy érezte, mázsás súlyt cipel. A Váci utcában színes fényekben emberek sétáltak. Charlie-felhőbe bur- kolódzó fiatalemberek, fehér öltönyben. Az alacsonyabbik szemrehányó szavait társa könnyű kézmozdulattal elhá­rította, közben felszikrázott gyűrűjének gyémántköve. Neves öreg színész roggyan- tan rótta a métereket, szőke szépség könyökébe csim­paszkodva. Óriás schnauzer ült a Kincsesbolt előtt,-asszo­nya fején nyugtatta vékony fehér kezét. Mellettük idő­sebb ázsiai pár csacsogott papagájnyelven, arcukon archaikus mosoly. / Az utolsó emelet lépcsőit örökkévalóságnak tűnő idő alatt küzdötte le. Becsen­getett. Az ajtó résnyire ki­nyílt, zörrent a biztosító lánc — beléphetett. A lányon zöld tüllruha volt, fekete haja csillogó csi­gákban kígyózott, pirosra festett, remegő mellbimbói közé. — Milyent? — kérdezte. — Kéket legyen szíves. Ézsiás belépett a zöld in­dákkal futtatott szobafalak közé. A sokszínű, imbolygó gyertyafények mellett fel­nyitotta a kis bőröndöt. Egy­más után vette ki a kézirat- kötegeket, és az asztalra tette a többiek mellé. Végül a fekete, aranyvégű tollat, amelyből lassan szivárgott a tinta. Megkönnyebbült. Meggyúj­totta a gyertya kanócát, szikrázva égett. Lehajtotta fejét, szeme előtt összetört a világ. — Mi bajod? — kérdezte a lány. — Elkéstem. — Nem tehetsz róla. — Az idő — mondta Ézsiás, és végigsimított a lány arcán. — Maradj velem; te le­szel a Mester! — suttogta a lány, és megoldotta ruhája kapcsát. Olajos-barnán ' csillogott a teste, ágyékán tompa kék­ség remegett. Ézsiás megrázta fejét. — Gyönyörű vagy, mond­ta, és halkan betette »az aj­tót maga után. — In memóriám Kovái Lőrinc — „Baraetom nincs sok idoem Stop Szombaton este tízkor a szobornál Stop Ha nem ieneek ott ne vaerj ra- em Stop Gyújts egy keek gyertyáét ees emleekezeefl Stop”. Sokáig forgatta Ézsiás a furcsa telegrammot, mire megértette, utaznia kell. Nem szerette a mozdonyok zajos füstjét, a dízelek köhögő zú­gását. Nem állhatta az iz- zadtságszagú, fojtott levegő­jű kupék áimceító egyhangú­ságát. Zakatoló, mindig ugyanúgy ismétlődő rázkódá­sát. A lila orgonák illatos, hí­vó szava, a parancs kemény­sége, mind kevés annak el­mondásához, mit érzett ak­kor, amikor kibetűzte a szö­veget. Az utolsó pillanatban érte el a zümmögő mozdonyú óriáskígyót, amelynek gyom­ra elnyelte, mint a többi em­bert. Megindult a zakatolás. Ki­bontotta újságját, beszíivta a friss betűk nyomdaszagét. Egyedül a zakatolásban, szunnyadó, merengő, olvasó emberekkel. Senki nem fi­gyelt rá, de ő mégis úgy érezte, mindenki őt nézi. Az utca neonfényben csil­logott. Kékes, liiás, vöröses, sárga színekben pompázott, amelyek mértani ábrákat, kíigyóvonalakat formáztak. Sziréna hangja hasított a fű­szeres pophullámos éjszaká­ba. Mint a hátára fordított bogár, leállt a mozgás amíg vijjogva elcikázott a piros zászlós fehér autó. Nem tud­ta, hogy roibogásában a ha­lált vagy a születést kell tisztelnie. Néztem a jeget, jég hátán hömpöiygető Dunát, a dara­bos, egymásra torlódó fehér táblákat. A rakpart hóöuc- káivaii, kitaposott ösvényei­vel, a falusi libausztatók lék­hez vezető csapásadra emlé­keztet. A városi kényelem két megállóival megelőzi a jeges, süvöltő szelet. Ott ka­paszkodik fel a sárgán csi­lingelő kocsikra. Sirályok vitorláznak a vad székáraimban. Szárnyaik, mint megannyi széttáruió kar, bir­kóznak a légörvényekkeL Fel-felkapják őket, vijjogva esik tovább könnyű testük. Sehol egy lélek. A belvá­ros üres territóriuma a zaj­ló Duna partja, csak gépek járnak át rajta. Az Erzsébet- híd acélkötegei beleolvadnak a szürke ég mindent elnyelő monotóniájába. Gyalog indu­lok Budára. A néptelen hídon élesen vág szemembe a szél. Jeges áram tombol a Duna födött. Lélegzetem elakad. Szemből fekete folt törekszik, Buda felől jön valaki. S ahogy kö­zelítjük a híd zenitjét, felis­merem : egy fekete beline- res, fejkendős nénike dacol a széllel. — Bocsánat, fiatalúr, mer­re kell menni a Kálvin tér felé? — kérdi mellém érve. Jóságosán mosolyog, és to­pogva veri le keményszárú csizmájáról a havat. Merre is? — villan át agyamon, és már mondom is neki. — Látja, milyen cudar idő van? Ez a zergenye majd elviszi az ember gyerekét. — Miért nem villamossal megy a néni? — Mert nekem ezt az utat még egyszer be kell járni... Látja szememben a cso­dálkozást, szélosípte arca al­mos odyoddk. — Tudja, negyvennégyben jártaim itt utoljára. Ott szol­gáltam a Vár mellett egyik utcában. Úgy szerettem ezt a környéket, de úgy, hogy még egyszer látnom kellett. — Nem olyan idős a néni, eljuthat oda még. — Már nem hiszem. Tud­ja, én Csíkiból jöttem. Sze­redéről. Holnap utazom vissza. Most a Nemzeti Mú­zeumba megyek. Még egy­szer szívembe akarom zárni azt a sok gyönyörűséget, a mi magyarságunkat. Zavarban voltam. Megha­tott a topogó, csizmás kis öregasszony csillogó, apró szeme. — No, isten áldja, fiatal­ember! — mondta, és bó­lintott. Szorosabbra fogta ál­la alatt a kendőt, s elindult. Sokáig néztem, miként tá­volodik a fekete folt, a mor­gó nagy folyó felett. Fültépő szirénahang riasz­totta Ézsiást, a hídon. Szem­ből hangoskodó, lökdösődő gyerekek futottak. Vitlóztak HORVÁTH PÉTER FOTÓI Horváth Péter fényképeiből rendeztek kiállítást az Ernst Mú­zeumban. Horváth Péter fotói portrék, városi tájak, hangulatké­pek, amelyekben mindig az egyedin túlmutató általános igazsá­got kívánja bemutatni. Ennelc érdekében a valóságot olykor ele­meire bontja és újra összerakja, olymódon, hogy a lényeges ösz- szefüggések kerüljenek előtérbe. Mostani kiállítása azt mutatja, hogy ettől az analitikus szemlélettől távolodva, az egyszerűség, a tiszta fotós kifejezésmód felé halad. Ezt a folyamatot példázza a hazánkban dolgozó kubai textilmunkások életét bemutató so­rozata. Reprodukcióink ezekből mutatnak be néhányat KMim Falra írt látomás GYORKE ZOLTÁN Szerelmünkön pecsét Kóbor szelek kifosztják házamat. A fákról fagyos levél-könny pereg. Fuldokló kert, mint halak jég alatt. Lábamnál lecsapott virág-fejek. Orvul tört rám a magány évszaka. Csendből húzok magam köré falat, S várom, jöjjön a sarki éjszaka. Megbénult minden szándék, akarat? S jöttél, szemedből fény áradt s meleg. Eldöntötted a hamleti kérdést: Lenni kell, s immár örökre veled. S ím: tetszhalott kertem újraéled. Bennem vágyrobbanás, tavasz-féltés. S szerelmünkön pecsét már a véred. Mint minden évben, e hó­napban a hollywoodi Film­művészeti Akadémia tagjai ttikos szavazással eldöntik, hogy kinek juttatják az Os- car-d íjakat. Azelőtt már a puszta je­lölés is sokat jelentett. S haf a jelölt végül mégsem kap­ta meg az Oscart, magává! a' jelöléssel is felértékelődött „árfolyama” a film-tőzsdén. Nemcsak az Oscar-díjban va­lóságban részesülök, de a csak jelölt színészek, rende­zők s más művészek is auto­matikusan jóval magasabb összegű ajánlatokat kaptak, mint azt megelőzően. S ter­mészetesen az Oscar-díj, vagy csak az arra jelölés is „feldobta” a filmeket, ha ad­dig esetleg nem, attól kezd­ve kiváló pénztári jelentése­ket biztosított számukra a mozikban. Mint a New York Times most megírta: ezúttal nem így állnak a dolgok. Az idei Oscar-díj első számú jelölt­je például a veterán John Huston rendezte Prizzi be­csülete, és Woody Allén leg­újabb műve, a Kairó bíbor rózsája. De a jelölés nyilvá­nosságra hozatala óta nem növekedtek meg a jegyvá- sárfó sorok ama mozik pénz­tára előtt, ahol e filmeket játsszák, és a díjkiosztás után sem valószínű, hogy sor kerül rá (Pedig azelőtt mindig — írja a New Yonk-i lap — 10—25 millió dolláros kasszabevételi növekedést hozott egy-egy filmnek a bronzszobrocéka.) Mi a változás oka? A vá­lasz egyértelmű: a video- konkurrencia ... A potenciá­lis Oscar-győztes filmek már megjelentek videó-kazetta formájában (azelőtt ez nem történt meg ilyen gyorsan), és ezzel elvesztették mozi­pénztári vonzerejük jelentős részét. Az egyik legnagyobb hol­ly woody gyártó és forgalma­zó vállalat, a 20th Century Fox elnöke, Tom Sherak így nyilatkozott: „A mozi tulaj­donosok elhatározták, hogy a kazetták piacra dobása után nem játsszák a kazettán is kapható filmeket, mert nem éri meg nekik. S alig lehet hibáztatni őket ezért, ha meggondoljuk, hegy az Egye­sült Államokban egy jó mo­zijegy ára öt és fél dollár, videó-kazettára vett filmet viszont 99 centért lehet köl­csönözni !” Az egyik legnagyobb film­színház-lánc, a General Ci­nema nevű mozihálózat el­nöke, Paul Del Rossi meg­erősítette a fenti véleményt. És a General Cinema-nak az USA 37 államában 1163 film­színháza van. A kérdésről nyilatkozott az Oscar-díj jelölt Prizzi becsü­lete című film producere, John Forman is: „Furcsa, hogy miután az ember meg­tanulja a szakma minden szabályát, egyszerre kiderül, hogy a szabályok köbben az orrod előtt változnak meg. Vannak kollégiumban lakó középiskolás srácaim, ott most az a divat, hogy be­szerzik néhány film kazettá­ját, hozzá ételt-italt, s kol­légiumi szobáikban, kényel­mesen élterpeszkedve, köz­ben ételt rágcsálva, italt szo­pogatva, videó-kazettán né­zik a kölcsönzött filmeket. Nincs gondjuk a mozipénz- tár előtti sorbanállásra, az autóparkolásra, arra, hogy pontos időben, fillimkezdésre érkezzenek a moziba!” Barabás Tamás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom