Somogyi Néplap, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-08 / 57. szám

8 Somogyi Néplap 1986. március 8., szombat | m j 's ,m IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMÜVELODES SZIRMAY ENDRE VSrös Ferenc rajza Örömöt sugárzók Ti virág-szemű asszonyok holnapot varázslók, vigyázzatok — ne hulljanak sárba a virágok! Ti parázs-szemű asszonyok most is tündérszépek, vigyázzatok — a világot fel ne égessétek! Ti napfény-szemű asszonyok örömöt sugárzók, őrizzétek a végtelent innen alig látszót! Nőnapra — szabálytalanul Minden évben március 8- án megemlékezünk a nem­zetközi nőnapról — és per­sze, hogy jól tesszük; jó, hogy megemlékezünk. Hol leírjuk az ünnep eredetét, szólunk a munkásasszonyok egykori sztrájkjáról, írunk a nőmoz­galom tiszteletreméltó har­cosairól, bemutatunk mai asszonyokat, lányokat és csaknem mindig elmondjuk, jó lenne nemcsak az év egyetlen napján ünnepelni a nőket, hanem egész eszten­dőben több tiszteletet, na­gyobb megbecsülést érde­melnének. Most minderről nem sze­retnék írni, nem csupán az­ért, mert jómagam is a „gyengébbik nemhez” tarto­zom; hanem valami ide tar­tozóról, mégis egészen más­ról'. Vagy tíz éve annak, hogy a jelenséggel először talál­koztam, méghozzá egy új­pesti gyár fiatal dolgozóinak az ankétjén. Itt döbbentem meg először azon, hogy fia­tal férfiak (nem nők, hanem férfiak) egymás után szót kértek, és elmondták, hogy ha anyagi helyzetük megen­gedné, akkor bizony ők .ki­vennék a feleségüket” a munkából. A jelen volt mun­kásnők vitatkoztak velük. Nem azt mondták, hogy könnyű dolog gyereket ne­velni, háztartást ellátni, és mellette napi nyolc órát gép mellett dolgozni. Másról be­szélitek. Arról, hogy az igazi női egyenjogúság elképzel­hetetlen úgy, ha a férfi „tartja el" az asszonyt, s hogy ők ebből a nehézségek ellenére sem kémek. Nemrégiben egy teievízió- vetéflkedőn történelem-szak­ra készülő (?!) középiskolás diákok kérdést kaptak a család gazdasági szerkezeté­nek átalakulásáról. A gye­rekek szájából is az hang­zott el, hogy a felszabadulás után a nők dolgozni mentek, és egyre többen dolgoznak, mert egy keresetből nem le­het megélni. S a válaszokért elég ma­gas pontokat is kaptak, és senki nem igazította ki őket.- Senki sem mondta el. hogy világjelenség a nők munká­ba állása nemcsak a szocia­lista, de mind több fejlett kapitalista országban is. En­nek egyik oka persze, hogy gazdasági, mert az életnívó lehetőségei sokkal nagyob­bak, mint néhány évtizeddel ezelőtt voltak, hiszen akkor még csak igény sem lehetett sem hűtőgépre, sem televízi­óra, sem autóra, sem hétvé­gi házra. Ez az ok. A má­sik a lehetőség. Latin-Ame- rika és Afrika asszonyai nem azért nem állnak munkába, mert a családfő mesésen el tudja tartani a családot, ha­nem, mert a legtöbb esetben nincs munkalehetőség sem. És arról sem esett szó, hogy a munka teszi teljessé az embert, hogy a munka biz­tosítja az emberi öntudatot is. Valószínűleg a nagytudású zsűrinek nem is volt ilyen feladata, hogy erről, beszél­jen, de ezek a fiatalok csa­ládban élnek, iskolába jár­nak, a legjobbak közül va­lók. Otthon és az iskolában sem beszélt nekik erről sen­ki?! Nem ígértem köszöntőt, hanem az alkalomhoz szo­katlan, de remélem, hogy méltó gondolatokat, ha sza­bálytalanokat is. De azért engedje meg az olvasó, hogy a nőnap alkalmából a leg­jobbakat kívánjam: sok bol­dogságot, egészséget, életük­ben örömet: a család, a pi­henés, a szórakozás, de ez­zel együtt az alkotás, a munka örömeit is. És azt is, hogy a megosztható terhek­ből vegyen le a család többi tagja. Okosabb ez, mint arról beszélni, hogy a nő csak gazdasági kényszerből dolgo­zik. Mert egyeseknél lehet, hogy igaz, de társadalmak­nál hamis lenne így a kép. Sárdi Mária MESTER ATTILA MINIATŰRÖK I. Drótostót Ilyet is régen láttam már. Megy a bádogos a nagy for­galmú körúton, hátán fa­kadódéban az összecsavart bádog, nem néz se jobbra, se balra, csak megy. Nem is kiabál, pedig milyen szépen tudott valamikor kiabálni. Emlékszem rá gyerekkorom­ból: „fazikat fótozni...” Az első öt szótag valahol fent, magasan, az utolsó, a „ni” pedig pontosan egy nagytercced lejjebb. Drótos­tótnak hívták, amikor még a mi kisvárosunkban, a Csil­lag utcában járt, s a tót ter- celős nép. KÍétszóLamú dala­ik zárlata zengett ebben a léhajlított utolsó szó tagban. Énekelt úgy is, hogy „dró­tozni, fódozni, fenekezni!” Ahogy a kedve tartotta. Az­tán leült a házunkkal szem­ben a porafűvél benőtt árok­partra, és szalonnázni kez­dett.. A cső alakúra tekert bádog belsejéből vette elő a tiszta kendőt, abból kenye­ret és a szalonnát, egy kis felhajtható fiákból pedig a bicskát. Úgy evett, hogy köz­ben tán a nagy fenyves he­gyekre gondolt, ahová télire majd vissz altér. Megy a drótos a körúton, és nem kiabál. Kár is volna. Elnyomnák ősi dallamát a kamionok kipufogói. Hátán a fakaloda, az összecsaivart bádog alatt a kis felihaj tha- tós fiók, minden pontosan úgy, mint egykor, nagyon ré­gen, abban a szívmelengető- en szép, s többé már soha nem látható Csillag utcában. Megy lassan, talán kenyere is van piros szegélyű vá- szonftendőbe kötve. Sokáig nézem, aztán elfordulok. Nem akarom kilesni azt a pillanatot, amikor ellebeg a földtől, s úgy folytatja útját, magában dünnyögve, énekel­ve, az alacsonyan rohanó felhők között. II. Mese Mesét mondok, jól figyelj! Egyszer volt, hol nem volt, talán az Óperenciás tenge­ren is túli, de Hegyeshalmon mindenképpen innen, volt egyszer egy rajzszögecske. Csinos, hegyes kis lába volt, és nagy szélű sárga kalapja. Hatvanötöd magával lakott egy rajzszöges dobozban, amire az volt ráírva, hogy: „Rajzszög 100”. Nem, kisfiam, ez nem azt jelenti, hogy a sárgakalapos gyerekek házikója a Rajz- szög utca 100. szám alatt áH, hanem azt, hogy százan kel­lene benne lakniuk. De ők csak hatvanötén voltak. Szép tágasan laktak tehát a rajzszöggyerekek, körül­belül úgy, mintha nekünk, ötünknek legalább tízszobás lakásunk llenne. Ám ez még mind semmi. A kis piros fe­jű gyufagyerekek, akikkel a múltkor a boltban talál­koztunk, azok laknak még csak urasam Mint a valósá­gos vérbeli hercegek. Mint­ha mi palotában laknánk. Ügy ám, feleannyian sem vol­tak skatulyaházaikban, mint ahányan kényelmesen elfér­tek volna benne. Náluk, lám, nincs lakáshiány, nincs szű­kös légtér, szaladgálnak is kedvükre, csak úgy hancú- roztak, amikor egy kicsit megráztuk a dobozt. No, de miért ne legyen legalább nekik jó? in. A fekete macska Van egy fekete macskám. A füle hegyétől a farka vé­géig fekete. Van ugyan az álla alatt egy kis fehér folt, de azt csak akkor látja az ember, ha a füle tövét va- kargatja, s ő örömében fel­tartja a fejét. Egyébként ko­romfekete. Mint Bagira, az igazi párduc, aminek ő a kisöccse. (Pardon, ki6húga, mert biológiailag jól' képzett gyermekeim mihamar kide­rítették róla, hogy lánymacs- ka.) Kis kiéhezett vakarcs volt, amikor először bekéredzke­dett hozzánk. Nem volt na­gyobb, mint az öklöm, és sovány, rettentő sovány. Te­jet adtunk neki, s azt lát­ná kefldett volna, hogy lefe­tyelte. Aztán kinőtte magát. Most már az ablakiban napo­zik, s ha otthon írok, bele­keveredik a nyitott fedelű diplomatatáskámba, s úgy kell kihúzgálná alóla a kéz­iratlapokat. A múltkor délután, amikor megint otthon írtam, az ab­lakban ült, és halkan nyá­vogott. Keresztüli az ablak üvegén. Odanéztem, és lát­tam, hogy galambok röpköd­nek előtte, kint, távol, eter- hetetlenüT. — De ki tudnám belőlük szerelni a légcsavart! —gon­dolta magában. — A szárnyakat, meg az ilyen bravúros suhanásokat elősegítő szerkezetüket, de meg tudnám tépázni! — Macska, te — mond­tam neki. — Nyughass! Csak az igazán fekete macskáikat idegesítheti, ha valaki tud repülni. Neked van egy kis folt az álltad alatt, ezért hát ne nyávogass. Feküdj ide a táskámba, mint szoktál. Simogatlak inkább egy ki­csit. Csernus Mariann és műsorai Konokul és következetesen a nőkről Lassan már húsz éve, hogy egyedül áll a pódiumon. Ma­ga válogatja, szerkeszti, részben írja, fordítja műso­rai anyagát. 1969-ben Illyés Gyula Dáthüramho6z a nők­höz című estjével kezdődött, Weöres Sándor Psychéjével folytatódott, a hetvenes évek közepén megcsinálta az Asz- szonyok mondókéit, híres nők naplóiból, leveleiből, tu­dományos írásaiból, önélet­rajzából állított össze két órát. 1983-ban lefordította Liv U'lflmann Változások cí­mű önéletrajzát, amely 85- ben a könyvpiac nagy sláge­re volt. Tavaly ősszel mutat­ta be a Várszínházban Bea- uvoire A megtört asszony és Liv Uiimann Változások című írásából a maga szer­kesztette monodrámákat. Folyamatosan játssza. Köz­ben előadja Károli Gáspár vizsoiyi bibliájából válogatott kétrészes műsorát is. Ahogy végigfutunk a címeken, fel­tűnik, hogy a Károli-esetet kivéve minden műsora a nőkről szól, hogy társak nél­kül, egyedül van színen, — több mint másfél évtizede. Csernus Mariann, mint aki már sokszor kényszerült vá­lasztásra, ismeri és vállalja önmagát, szerepeit: — Szeretek egyedül a pó­diumon állni, és két órán keresztül hatni. A hétközna­pi életben egyáltalán nem használok színészi eszközö­ket, tartalékolom energiái­mat a szerepeimre. Pályám elején túl könnyen, túl ha­mar kaptam Shakespeare- szerepeket és Melindát. Fia­tal voltam, felkészületlen, és elégedett önmagámmal. Nem véletlenül parancsolt le a színpadiról Major Tamás, öt év hallgatás után jöttem tisz­tába magammal, elfogad­tam, hogy magányos ember vagyok, és felkészültem a pódiumra. Magamnak osztok szerepeket, így természetes számomra. — Hosszú idő óta minden nyarat az őrségben tölt. Me­nekülés ez, vagy töltekezés? — Általában nem menekü­lök. A töltekezés jó szó, de az igazság egyszerűbb. Is­merőseim kedveltették meg velem a vidéket, nem volt nehéz, mert gyerekkorom­ban, amíg nagyanyáim élt, nagy kertes házban laktunk, szinte egy erdő közepén. Azóta sem tudok természet nélkül' létezni Huszonöt év­ig éltem a Kútvölgyi úton, kertes házban. Válásom óta, nyolc éve, a zugligeti erdő szélén lakom. Szeretek egye­dül élni, úgy látszik, ma­gamnak való ember vagyok. Bár nem vagyok magányos, van egy nagy lányom az el­ső házasságomból. — A Stúdió egyik műso­rában Érdi Sándorral vitat­kozott asszonyműsorai apro­pójából a női emancipáció­ról. Az egyik kérdés az volt, nem túl sok-e, amit a nők vállalnak, ön azt mondta: nem, úgy látszik, erre mind képesek vagyunk, csak ko­rábban a lehetőségünk nem volt meg. De miért vitatható ma újra a női emancipáció? — Tévedésből is, meg fél­reértésből is. Tévedés azt hinni, hogy a női emancipá­ciót vissza lehet fordítani, meg lehet állítani. Ez száz­éves vívmány, megfordítha­tatlan. Az alapvető félreér­tés pedig szerintem abban van, hogy amikor elromlik egy férfi—nő kapcsolat, ak­kor az okot a nő munkájá­ban, emancipáitságáfoan ke­resik. Amíg harmonikus egy párkapcsolat, nem érdekes, hogy egyenjogú-e a nő. Nem szeretem a szélsőséges szem- beállításokat, sem a főzőka­nálhoz visszarendelő konzer­vativizmust, sem a feminis­ta zás zi óllobogtat ást. Azon érdemes inkább gondolkod­nunk, miért romlanak meg gyorsan a párkapcsolatok. Szerintem a kapkodás, az időhiány, a szerzésvágy mi­att. A kapcsolatok kifára­dásában az idő is komoly tényező. Egy színésznőt ta­lán még érzékenyebben érint az öregedés, mint egy civilt. Sokan azt is mondják, hogy a színészet nem női mester­ség ... — A színészet a karakter­teremtés művészete. Ha ezt megérti, és fiatalon is elfo­gadja az ember, akkor nincs törés. A naiva-szerepekíből valóban korán kikopnak a színésznők. Baj akkor követ­kezik, ha egy negyven-öt­ven éves színésznő nem akar­ja tudomásul venni, hogy megváltozott az arca, a tes­te. Lív Ullmann megírta, a műsorban el is mondom, hogy hiába viseljük magunk­ban a fiatal lányt, az ar­cunkon senki nem látja töb­bé. De a férfiakkal sem ke­gyes az idő. Amíg a férfinak és a nőnek szüksége van egymásra, ezek a problémák nem jelentenek terhet. A színészeknél persze egy ki­csit minden, más. Molnár Ferenc azt mondta: a szí­nész kevesebb, mint férfi, a Színésznő tölbb, mint nő. Po­kolian ismert bennünket. Nappal élünk, mint más, de este feümegyünk a színpad­ra. Én például mostanában a Várszínház színpadára, és egy órán keresztül a megtört asszony vagyok, akit kisem- rniznék, kifosztanak, és aki nem tud túljutni válságán. Én abban hiszek, hogy nem kell idegszanatóriumi szint­re zuhanni ötvenévesen sem, nem kell pohár után nyúlni. Meg kell újulni. A műsor második órájában Liv Ull­mann vagyok, akit szintén elhagynak, akinek házassá­gon kívül' született a gyere­ke, de aki tud magából töl- tekezni, építkezni. Érzi, hogy a megpróbáltatás arra jó, hogy több tegyen általa. Túl kell lépni, változtatni kell. Ebben hiszek. Történhet bár­mi, estére készen kell len­nem arra, hogy ezt a hitet fizikailag, szellemileg, érzel­mileg, művészi eszközökkel át tudjam adni az emfoerek­nek- Budai Rózsa

Next

/
Oldalképek
Tartalom