Somogyi Néplap, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-08 / 57. szám
1986. március 8., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK BOGLÁR FOGADOTT FIA Anyám cirógatos meséi Nagy Lajos királyról, Jad- wigáról... Lengyel rokonaim a Myszkowskiak... A szekrényünk tetején álló több évszázados lengyel korsó ... Kamaszkorom éjszakai nagy olvasásai, kedves regényalakjaim : Zbyszko, Mackó; Zagloba uram, Wolodyjows- ki uram, egy hónap alatt hét kötet Sienkiewicz ... Kazi- mierz, a világcsavargója, akivel németföldön, Rostockban hozott össze az autóstop, s akihez azóta is hivatalos vagyok Torunba, Kopernikusz városába (nemkülönben ő hozzám), s akit azóta sem láttam ... Egy végtelen nyugalmú szerzetes; faszobrocska, „akit” Krakkóban a Ryneken vettem, s most naponta nézzük egymást ... És a fiam, aki — kicsi lévén — tudni ugyan még keveset tud ezekről a dolgokról, de máris mélységes meggyőződéssel mondja: „A lengyelek, őket szeretjük ...” Akárcsak én mondtam öklömnyi koromban. Ilyesmik cikáztak a fejemben, vegyest mindazzal, amit otthon és még itt-ott az illendő viselkedésről tanultam. Néha még befurakodott ezek közé egy könnyű kalandregény részlete: valami zagy- vaság a diplomaták hűvös és elegáns társalgásából... Közben ujjaim között forgattam egy névjegyet, amelyen kézírást utánzó betűkkel ez áll; Jerzy Zielinski, a Lengyel Népköztársaság rendkívüli és meghatalmazott nagykövete. Boglár fogadott fia. Már javában beszélgettünk, amikor bontogatni kezdett egy doboz cigarettát. A piros tépőcsík szokás szerint elszakadt, körmével hámoz- gatta a celofánt, amely nem akart engedni. A nagykövet mosolygó arcára mérges ráncok szaladtak, s egyszercsak f ölf ortyant: — A szentségit! így, magyarul. Pedig azt mondják: káromkodni és számolni mindig anyanyelvén szokott az ember. Hát eny- nyit a diplomaták hűvösségéről ... S vágjunk bele a közepébe! Hogyan lehet, hogy a magyarországi lengyel nagykövetség vezetője egy kicsit somogyi is, holott 1925-ben a Poznan megyei Gnieznóban született. — Czarnków, ahol a háború kitörésekor laktunk, akkor határváros volt. Így hát azonnal menekülnünk kellett. Édesapám — járási sportvezető volt — ottmaradt harcolni. Fogságba került, és a csodával határos módon túlélte Mauthausent. Ma is él. Édesanyámmal — aki áldott állapotban, a nyolcadik hónapban volt —, két öcsémmel és húgommal együtt valahogy elkeveredeOUHnjNE CENTRUM [ULTÜRAiMO-OSWUTOm Franciszek Budziiíski VNJWttsrmv marii cvtlB-sttODOWStm I TOWAKZYSTWA JOLONIA" • LOSUR RRf lőutakon bújkálva a Zala megyei Bókaházig „szaladtunk”, ahol Király Kálmán apja fogadott egy védelmező szénakazallal. Amikor ott is kezdett veszélyessé válni a helyzet, újra bújdosás következett. Végül Győr környékén sikerült a front mögött békés területen maradnom. Keszthelyen találkoztam újra a családommal. Azután hazaindultunk Lengyel- országba. Nagy „kaland” volt! Regényt lehetne írni róla ... mindent nehéz itt megszokni. Hát erről én nem tudok. Nekem ez a második hazám. A lányom, aki újságíró, ugyanúgy beszél magyarul, mint lengyelül... És állandóan kérdez, meséltet, ha — sajnos, mind ritkábban — találkozunk. A bogiári évek melegsége talán egy kicsit benne is ott volt. Fontos ez, nagyon fontos. — önnek mennyi ideje van — a hivatalin kívül — az országra, ránk, az emlékekre ... ? Luthár Péter tünk Lvovba, aztán sok tízezer lengyellel együtt Magyarország felé indultunk, jablonkánál léptük át ahatárt. A legkisebb húgom itt született, Miskolcon. Zamár- di következett, és 1940-ben a végállomás: Balatonboglár. Magyarországra több mint százezer honfitársammal érkeztem, de Bogláron és másutt — főképp a Balatonnál — már csak néhány tízezren maradtunk. Jórészt asz- szonyok és gyerekek. A férfiaknak a magyar hatóságok rohammunkában adtak ki sokféle útiokmányt, hogy továbbmehessenek. Mentek is. Azután ki Tito partizánjai között, ki a franciákkal, ki az angolokkal harcolt a németek ellen. Tragikus, sötét foltokkal teli történelmünk talán legfeketébb idejéből is fölfény- lik ez a részlet. Lengyelek és a franciák is tanúink rá akik itt találtak menedéket a hitleri tombolás idején. Az akkori magyar vezetők, akik a parlament megkérdezése nélkül háborút indítottak és támogatták a szövetségest, egy valamiben soha sem engedtek a führernek: bárhogy iS szerette volna, Magyarországot nem használhatta fölvonulási területként Lengyelország ellen. Hogy ez sok-e vagy kevés a nagy történelmi elszámolásban, arról lehet vitatkozni. Mindenesetre tény: az esztelen háborút egyáltalán nem kívánó magyar tömegek kívánsága és az ellenük intézkedő kormányzat cselekvése a lengyel menekültek megsegítésekor — s talán egyedül akkor — teljes összhangban volt. „Emberközelből” — a nagykövet emlékei szerint — ez az összhang így csendült: — Zamárdiban alakult meg, azután Boglárra áttelepülve működött akkor Európa egyetlen lengyel gimnáziuma. A magyar hatóságoktól minden segítséget megkaptunk. Kiváló tanárok oktattak bennünket, természetesen anyanyelvűnkön. De tanultunk magyart is. Kul- túrházat építettünk; magam is hordtam a téglát, a maltert. Művelődési ház az ma is, emléktábla hirdeti, hogy valaha lengyel gimnázium volt. Szabadon jártunk-kel- tünk. A helybeliek szerettek bennünket. Sok diákcsínyt is elkövettünk; ilyen volt, hogy egyszer kalandot keresve megdézsmáltunk egy gyümölcsöst. A gazda persze észrevett, ordított is nagyon, de amikor rájött, hogy lengyel süvölvények ritkítják a termést, akkor nevetett, még adott is barackot, hogy vigyünk haza. Haza... A Savoy Szállóba, amely akkor francia és lengyel ház volt. — Soha sem volt súrlódás a magyarok és a lengyelek között? — Soha. Egyszer mégis szorult helyzetbe kerültem. Ugyanis jobbszélsőt játszottam a bogiári futballcsapatban. Fonyódon volt a meccs, és győztünk. Az ottani szurkolók úgy el voltak keseredve, hogy elhatározták: ha a pályán nem is, de utólag egy ökölharcban jól elverik Boglárt. Akkor engem is mint magyar focistát vertek volna meg. Végül is békésen elmehettünk, bár nem jó na- pottal köszöntek el tőlünk, az bizonyos. Se szeri, se száma a barátságra, az áldozatkészségre utaló történeteknek. Ugorjunk egy nagyot az időben — a mélyülő tragédia felé, a német megszállláshoz! — Menekültünk. Menekültek a tanáraink is. De közülük sokat elért a Gestapo. A lengyel kolónia gyorsan szétszóródott. Mi Király Kálmán bábonymegyeri bérlőhöz kerültünk, akire nagyon szívesen emlékszem ma is. Parádés kocsis voltam nála, az öcsém tehenész, a húgom a malacokkal törődött. Király Kálmán és testvére, Ferenc, aki állatorvos volt, meg azzal, hogy ne nagyon legyünk szem előtt. Amikor minden összeomlott, anyám a lányokkal elvergődött Keszthelyig, ott apácák bújtatták el őket. Mi, fiúk pedig dűPOLSK1E GIMNAZJUM 1 LÍCEUM W BALATONZAMÁRD1 IBALATONBOGLÁR (1939 — 1944) v í í V: i v Nem is egyet. Hiszen csak ez a vázlatocska Jerzy Zie- linskinek, Boglár fogadott fiának „kalandjairól” is hiányos. (Több tucat történetet mesélt, ennyi fért ide.) S akkor hol van még a százezernyi lengyel milliónyi története? — Akkor látszott csak igazán, hogy a lengyel gimnáziumban — amelyről egyik iskolatársam nemrég könyvet is írt — milyen magas színvonalú volt az oktatás, amikor hazaértem és minden különösebb előkészület nélkül Szczecinben le tudtam érettségizni. Közgazdásznak készültem, de nem sikerült a tervem. Dolgozni kedztem a kikötőben, azután szak- szervezeti vezetővé választottak. Sok volt a munka, nem volt időm a tanulásra. Végül Poznanban jogot végeztem, de sajnos, felhőtlen egyetemi diákélményeim nincsenek. Munka közben tanultam és vizsgáztam. Szczecinben voltam nyolc évig városi tanácselnök, 1961 óta pedig hol otthon, hol más országokban hazám külügyeivel foglalkozom. A rövid s ugyancsak vázlatos pályarajz elsorolása közben is sűrűn visszatért a gimnáziumhoz. Az alaphoz, amelyen tudása nyugszik. Magyartanárához, akihez sok kedves emlék fűzi, s akinek furcsamód épp a nevét felejtette el. — Harmadszor szolgálok Magyarországon. Először sajtóattasé voltam, másodszor követségi tanácsos, és most csaknem három éve nagykövet vagyok. Sokan mondják, hogy a magyar nyelvet nem lehet megtanulni, hogy sok — Rövid a nap. NyoWcor általában már itt vagyok a követségen (a Gorkij fasorban, Pesten), de sokszor otthon, Budán is dolgozom. Könnyű tárgyalni itt, mégis nagyon kevés az időm. Talán egy harmincórás nap elég lenne. Ha egy kicsit szabadabb vagyok, akkor ásogatok a budai kertben vagy beülök a kocsiba, és robogok a Balatonhoz. Közeleg a nyugdíj, örülök is neki, meg nem is. Szeretek dolgozni, s úgy gondolom, hogy az hasznot hozhat mindkét hazámnak. De pihenni is jó lesz. Könyvet írok majd Magyarországról, a háborús évekről és sok mindenről. Azt hiszem, van hozzá elég élményem. Ekkor következett egy versnyi csönd, ekkor bontogatta a cigarettát „a szentségit!” fölkiáltással. S épp végére értünk a kiszabott időnek. Nem is egy, hanem két államot érintő országos ügyeket megtárgyalni indult. Még szabadkozott is: — Fontos a kötelesség. Szeretem a munkámat. De egy ilyen beszélgetést nehéz félbehagyni. Ne haragudjanak, de mennem kell.. Van egy könyvem. Lengyel—magyar közös kiadás Címe: A barátság ezer éve. Adósságom még magammal szemben, hogy végigolvassam. A minap elkezdtem; meglehetősen alapos munkának tetszik. Rendkívül tárgyilagosan igyekszik elemezni a lengyel—magyar barátság történelmi okait. Félretettem egy időre. Nem mintha kifogásom volna a pontosság és a tárgyszerűség ellen. De az utóbbi napokban, amikor átgondoltam: mit is jegyzek le a budapesti beszélgetés noteszbe írott tengernyi krikszkrakszból, egy kicsit zavart ez a szigorú logika. Inkább anyám meséire emlékeztem, meg Wolodyjowski uramra, s gondolatban megölni próbáltam a mostani gyerekeknek. Nagy Lajos királyról, Jadwigáról, s egy lengyel fiúról, Jerzyről, aki Bogláron barackot csent... Nincs élesebben bevésődő tudás, nincs maradandóbb szeretet, mint ami gyerekkorban fogja meg az embert. Ilyen — a háború sötétjében is fénylő — szeretettel várták Bogláron a lengyeleket. Jól írja a könyv címe: ezeréves barátsággal. Négy évtizede történt. De jusson eszükbe fiainknak is!
