Somogyi Néplap, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-01 / 51. szám
1986. március 1., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Nagysallér fehérben Ültünk a felforrósodott kandalló padkáján, és hallgattunk. Az ablakon túli világra csendesen, egyhangúan- hullott a hó. „A délnyugati országrészben tartós havazásra kell számítanunk” — ismétli napok óta a rádió. „Mi meg már azt hittük, hogy megússzuk az idei telet.” Naipok óta megszakítás nélkül esett; a puszta népe átmenetileg feladta az eltakarítás sziszifuszi küzdelmét. így hát mindent elborított a puha, nagy fehérség; letörölte a puszta arcáról’az öregedés ráncait. Nem látszottak a régesrég elhagyott kocsiutak, gyalogösvények, és az anyagcsere körforgásában fennakadt kacathalmok sem. egy elhagyott hegyközség romjai körül, nagy, szabad területen tenyészik a bonóika, melynek szépsége vetekszik a méltán közkedvelt darányi védett területével. A vadász szerint e kitűnő vadbúvóhelyen a múlt században a dám uralkodott. Ázsiából telepítették ide még a Széchenyiek, és az I. világháborúig egy, a pusztához közel eső, bekerített erdőrészben, a „zárterdő”- ben tartották őket. A háború elvitte a kerítést, és a dám elterjedt Nagysallér környékén.. Ma már a szarvas az úr, és bőven van vaddisznó is; a dám mégis megmaradt, s Gyulaj után tartja második helyezését. Egy laikus szerint ez azért lehetséges, mert dáimékná! hölgyiválasz van, s ez megkíméli a bikákat. Ezt az elméletet azonban egy pohár forralt bor kíséretében elvetették. — Évenként körülbelül hétszáz külföldi vadász vendéget fogadunk — mondta a vadász. — Mi sem természetesebb, minthogy sok jó történet marad itt utánuk. Valamelyik év őszén szarvasbikára jött hozzánk egy gazdag nyugati vadász meg a lánya. Enyhén szólva nem volt szép a lány, annál inkább az a fiú, aiki velük együtt érkezett és a gavallériájukat élvezte. A lány kieszközölte apjánál, hogy udvarlója lőhessen egy kicsi bikát, természetesen az apa kontójára. Teltek a napok, de a fiúnak minden igyekezetünk ellenére sem volt szerencséje. A társaság a vadász ügyetlenségének tulajdonította ezt, olyannyira, hogy egyre többet ugratták miatta. Az apát is magával ragadta a hangulat. Hatása alatt egyre magasabbra emelte a kilőhető bika trófeájának súlyát. Már 9 kilóinál tartottak, amikor fordult a vadászszerencse. A polaji erdőben puskavégre kapott egy 9,5 kilós bikát, amely a * lövés után „bejelzett” ugyan, de nem maradt azon a helyen. Megkezdték a kutatást. Egy hivatásos vadász a kutyával és a vendéggel előre ment a négyzet alakú erdőrész átlósan legbelső pontjára. ahol az erdőrészt övező léniák találkoztak, és várt. Egy másik vadász is kutyával indult a vad keresésére. Nem sökka.1 később hangosan jelezte, hogy megvan. Erre egy eddig ismeretlen bika felriadt és a vendég vadász felé rohant. A lénián állók nem. értették pontosan társuk szavát, de látták jönni a bikát, mégpedig sántítva. Akkor miég nem tudhatták, hogy a bicegés egy régi Verekedés következménye. A vendég lőtt, és talált. Ennek a bikának is több mint 9 kilós agancsa volt. Volt tehát két bika, egy csúnya lány, egy gazdag apa, és egy jóvágású, de szegény fiatalember. Egyetlen megoldás kínálkozott: a fiú elveszi a lányt, s akkor az apa nászajándékként kifizeti a bikák árát. Kifizette! Az ablakon túli világra csendesen és egyhangúan hullott a hó. Derültünk a történeten, azután nagyokat hallgattunk, majd újra megtört a csend. — A kutya sohasem eszi meg a telet — mondta Kiss Pista bácsi, és . olyan telek után matatott az emlékezetében, amelyék hasonlóak voltak az ideihez. Talált is párat, s az mind Sallérhoz kötődött. Nem meglepő, hiszen ez a porcelánszínű, világoskék szemű, hatvanéves kora ellenére is erős, egészséges ember majdnem az egész életét itt töltötte. Csak a katonaévek és néhány Lábodon töltött év kivétel ez alól. 1940-ben, Szent György napja előtt költöztek gróf Széchenyi Aladár né salléri birtokára, cselédnek. Tizennégy éves volt akkor, Az ablak látómezejében hirtelen feltűnt egy lovak vontatta szán, kasában külföldi vendég vadász és magyar kísérője ül. Az út- széli fákon gubbasztó varjak figyelemre sem méltatták. A vadgazdaság igazgatója, dr. Galamb Gábor megérezte a készülő kérdést. — A vendég szarvastehenet vagy disznót szeretne lőni. — Ilyen időben? — A vérbeli vadászt nem tántorítják el a nehézségék — mondta sok tapasztalatra utaló mosollyal. — Egyébként valóban nehezebb ilyenkor a vad közelébe jutni; a tartós hó miatt megváltoztak az életfeltételek. Az etetés ellenére egyre nagyobb az éhség, sóik a szokatlan zaj. Fokozottabb a vadak nyugtalansága, ami néha a stresszhez hasonló tünetekhez vezet. Viselkedésük amiatt szinte kiszámíthatatlan. Gyakran változtatják a helyüket, és minden gyanús jelre menekülni kezdenek. Nem könnyű puskavégre kapni őket. A szán már messze járhatott, de a beszélgetés még a 60 ezer hektáros vadgazdaságról folyt. Majdnem a közepén van, de 1975 óta mindenképpen a központja Nagysallér. A terület valamilyen csoda folytán semmit sem veszített paradicsomi adottságaiból. Tölgynek, égernek, fenyőnek és nyírnek egyaránt jó tenyészhelyet adó, összefüggő nagy erdeit, kies ligeteit elkerülte a technikai civilizáció árama. Húsz évvel ezelőtt csak egyötödét, ma már több mint a felét erdő borítja. Hatalmas legelőit egykor híres melegvérű ménesék, magyartarka ' gulyák és mangalicakondák járták. Ma már csak a jó szándékú emlékezet őrzi őket, és a „hagyásfák”, melyek gulyányi árnyékukkal egykor a félrideg állatok delelői voltak, ma pedig óvott értékei e nem mindennapi táj szépségének. Az igények nőttek, s az állattartásban más' lett a korszerű. A legelőket felverte a gaz és a tüske, a természet visszahódította őket, és újból a saját ízlésére formálta. A fehér sivatag hóhalmai alatt beszédes élővizek őrzik a maguk járását, s az erdők és remicek közé ékelődött pangóvdzek jégtükrén gyakran verődik vissza a téli hold hideg fénye. Kevesen tudják, hogy Nagysallértól délre, így hát fél kommencióért bojtárnak szegődött. Alig több mint háromszáz hold — közepes termőképességű — föld tartozott akkor a birtokhoz, amelynek jelentős része erdő és legelő volt. A szántóföldön rozsot, burgonyát, kukoricát és zabot termelték. Erre épült az állattartás, mélynek nagyrészt külterjes jellege megfelelt a kor követélményeinek. Híressé vált csikótenyészete; legfőbb vásárlójuk a honvédség volt. A gazdálkodást egy majorgazda irányította, akire intéző felügyelt Rinyátamásiból. — És a kastély? — A kastély kisebb- vol-t, mint most. Nem lakták, csak hébe-hóba. Akkor is legtöbbször a grófné meg az intézője, mert az is nő volt. Akárhogyan vélekszem rájuk, csak azt mondhatom, hogy rendes emberek voltak. Megbecsülték a dolgos embert, fizették is mindig pontosan. A háború után sokáig igen elhanyagolt volt ez az épület, egészen 1970-ig. Akkor fedezték fel vadászatra ezt a helyet, ötvenkettőben adtam vissza a földeket, aztán ide jöttem újból, de mér állami gazdasági dolgozóként. Előbb kocsis voltam, aztán segédmunkás, mert ott jobban lehetett keresni. Ahogyan fogyott az erőm, úgy lettem mindenes, vagyis udvarkanbahtartó. — A mostani világban — folytatta egy kis szünet után — sokkal jobban élnek az emberék. Nem alázzák meg őket. .. Csak az nem tetszik, hogy olyan nagy a fölösleges tülekedés mindenért. Regen, ha az ember- nék tele volt a padlása terménnyel, az óla meg állattal, akkor minden rendben volt. Ma mindenből sokat és készen akarnák. Aztán megyünk-e velük élőre? Én most is csak annyit eszem, amennyi elég... Talán tanulhattam volna, de mondják meg, ha tíz emberből tíz magosabb iskolát járna, ki végeznie él akkor a kétkezi munkát?. Pattogott a tűz, fénye játékosan vibrált a szemközti falon. A szobát betöltötte a csönd és a forralt bor illata. Ügy éreztem: pontosan elkülöníthető az italpára összetétele: fehér bor, fáhléj, citrom, szegfűszeg. A levegőben szürke bárányfelhők úsztak cigaretta- füstből, csak a fény útjaiba érve váltak kékes fehérré. Fölöttünk egyre sötétebb tónusra váltott a gerendás mennyezet. S mintha följebb húzódtak volna a trófeáik. Végül is ki a megmondhatója, hogy veszítették-e valamit a Pista bácsik? Vajon hol van az a határ, amelyen felül boldognak, s amelyen alul boldogtalannak kell lennünk? Nagysallér a Dél-somogyi Mezőgazdasági Kombinát vadászati kerületének főhadiszállása. Annak a hatvanezer hektáros vadparadicsomnak az agyközpontja, amely a kaposvár—gyékényesi vasútvonaltól majdnem a Dráváig nyúlik. Lábodtól egészen a kastély bejáratáig szilárd burkolatú útja van, s telefon és CB-rádió köti össze a külvilággal. Minden vendégszobája összkomfortos, és a kastély hangulata is vonzza az idegeneket. Nagysallér mégis a hagyásfákra emlékezteti az avatottakat. És nemcsak azért, mert a táj képe szegényebb lenne nélkülük, hanem azért is, mert a puszta sorsa rokon e fákéval. Létük közös alapja a velünk való kölcsönösség. Életüket sok nemzedék táplálta, mint ahogyan sokan élvezték árnyékuk éltető hűvösét is. Szaibó István
