Somogyi Néplap, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-01 / 51. szám

8 Somogyi Néplap 1986. március 1., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Túlfokozott, látomásos festészet Oskar Kokoschka centenáriumára Önarckép Századunk legnagyobb osztrák festője. De mit tu­dunk róla? Százéves lenne most március elsején. Első jelentős festményei között az 1908 .körül született magyar tájat emlegetjük. Igen szép képét, a Veronika kendőjét a Szépművészeti Múzeum őrzi. Együtt dolgozott az expresszionisták folyóiratá­ba, a Der Strumba Kassák Lajossal, Móricz Zsigmond- dal, Moholy Nagy László-, val, Déryvel. Nemcsak festő — de grafikus, drámaíró, költő, prózaíró, díszlet- és Félelem kosztümtenvező, s 1955-től a látás iskolája tanára. Kö­zünk van hozzá. Művészi szemlélete rokon Tihanyi Lajoséval, Berény Róberté­val,, Holló Lászlóéval, de mégsincsenek magyar tanít­ványai. Lázas, túlfokozott, látomá­sos világ Kokoschkálé, mely­ben a mi tapasztalati mérté­keink, színek és formák, szerkezet, egyensúly, sza­bálytalanná válnak, s csak a kimondás szenvedélye uralkodik. Olyan korban, az első világháborút meg­előző és követő években, amikor az érzékenyebbekben valóban kérdésessé vált az emberi élet értelme, álom'és valóság határán kerestek menekülésit. Kokoschka .gyermek akart maradni; hitte, hogy „feltá­madhat önmagában”. Meg­találta magát, a XX. száza­di piktora egyéni és őszin­te kdfejezésformáját, de olyan nagy gyermek ma­radt, aki túlságosan is átlát a felnőtteken, s ugyanakkor elvesztette az embert, akitől félt, akivel küszködött, s akinek igazi arcát szinte pá­ratlan portréfestészetóben felismerte. Mondják, hogy sajátos sugallat és megérzés vezette. 1909-ben festette Auguste Forel természettu­dós képét. „Ez,nem a mi apánk, ő nem vak, és nincs görcsös keze” — mondták gyermekei. Forel háttal ült Kokoschkának, míg festet­te. Két óv múlva megbénult Forel jobb oldala, szeme és keze is ... Valaki számon kérte Kokoschkától, hogy miért festi egy fiatal lány portréját tele fekete folttal? „Mert ilyen a belső arca, zilált egyénisége” — vála­szolta a festő. Sohasem állította, hogy a látszatViilág azonos azzal, amilyennek látja, a látszat mögöttivel. Kokoschka első nagy si­kerei idején Van Gogh már húsz éve halott volt. Amit Van Gogh saját kínja árán élt meg, az a piktorában természetessé vált. A festé­szet klasszikus törvényei el­vesztik egyedüli érvényüket, s egyetlen szempont válik aktuálissá: kimondani, kife­jezni, kikiáltani a világba az ember vélt igazát. A szá­Reménység zadeleji művészet kettőssé­ge ez: a polgári társada­lomiban a talaját vesztett, bizonytalanná vált ÉN egyet­len biztonságát, a mértéket önmagában ismeri föl. A természettudomány felfede­zi, hogy a jelenségek számá­ra nem a f öldünk az egye­düli leolvasási pont, vagyis: a dolgok relatívak. A lélek­tan felismeri, hogy az em­ber tudatalatti világa mást is tartalmazhat, mint ami a tudatunkban megjelenik. A művészetek pedig a kita­pintható valóság mögött ke­resik az összefüggéséket, ho­gyan lehetne ebben az elide­genedett világban embertől emberig megtalálni az utat. Mint ahogy a népművészet valamikori gazdag tartalmú jelképei számunkra már csak díszítések, úgy vesztette el eredeti tartalmát s monda­nivalóját Kokoschka művé­szete. S még lázasabb vilá­gunkban megszoktuk az ő lázadását, de él szépségesen gazdag színvilága, grafikái­nak dinamikája, erőteljes mozgalmassága, az emberi jellem, s érzelemvilág mes­teri kifejezése. K. Á. Békés József HŐSÁV A kanyarban még nem érzett veszélyt. Féke­zett, s oldalra rántot­ta a kocsit. A nő sikoltva zuhant a szélvédőnek. Nem tudott rá figyelni; mint min­dig, csak a produkció érde­kelte. Biztos volt . benne, hogy megússza, és most is ő kerül ki győztesen a játék­ból. Középre csúszik a kocsi­val, esetleg pördül egyet, de semmiképpen sem landol az árokban.. A nő majd . nem talál szavakat, rémülten ka­paszkodik a csendbe. A fe­szültség nyelvet teremt, amit ő ért majd a legjobban, szo­kás szerint, míg a nőt épp a szükséges közlekedés és a megértés szintje nyugtatja meg. De nem középre csú­szott ... — Nekem szólt? — kér­dezte tőle. — Bocsánat — dadogta ő. A nő kilépett a pult mö­gül. Máskor biztos rögtön a lábára nézett volna, most képtelen volt újítani, talá­lóan kezdeni. Az lesz a leg­jobb, ha tökfejnek látszom, ez minden nőnél beválik, gondolta. — A Magyar élet kiadá­sában? — kérdezte a lány. — V-ikár-féle Kalevalát — mondta ő. — A Rácz-fordítást tudom adni. — Már ebben a vá­laszban is kóros adag jóin­dulat rejtőzött. — Egy törzsvevőt veszíte­nek el — próbált jópofás- kodni. Aznap nem ismerkedtek meg, de amikor újra jött, a lány már visszaköszönt. Ga- binak hívták. (Egy alkalom­mal így szólította valaki az irodába.) Eztán kétnaponta járt oda. Mindig a lányhoz ment, és sohasem vásárolt. Sejtetni engedte, hogy a sportból él, és lassú adago­lásban szellemi fölényét is biztosította. Amikor a lány elmondta, hogy látta a tévé­ben a meccsét, már közel állt a győzelemhez. Régóta nem fogta el ennél hitvá­nyabb érzés. Az út szélére csúszott, de még. kellő időben gázt adott, s így nyílsebesen repült az árók mentén. Ha belecsú­szom, az sem lehet veszé­lyes, csak nehogy valamiben elakadjak... Nem tudott eltávolodni az útszéltől, bár kétszer is balra rántotta a kormányt. Még akármi kö­zépre dobhat, gondolta. Átvillantotta a szemét a nőre, de ebből nem tudott erőt meríteni. Ügy tűnt ne­ki, mintha az a megbántot­tak büszkeségével. akarná visszatornázni magát előre­bukott helyzetéből az ülésre. Mint aki éppcsakhogy meg­próbálja! Szeretne újra el­lenfél lenni. A kocsi megbillent, és ő nem tudta elkerülni a bu­kást. A lány albérletében kezd­ték. .0 akkoriban egyik csa­pattársával lakott együtt, egy jóravaló vidéki sráccal. Nem akart mítoszt rombol­ni. Rádiós lányokra sporthi­vatali osztályvezetőnőre, ne­ves manikűrösre beszélték rá. Nem illett volna a kép­be egy mélyfekete, csende­sen izzó könyvesbolti lány. Idétlennek látszott volna, ha nem holmi sztárokkal látják. A lány praktikus, kedves át­menetnek bizonyult az „eset” és a barátnő között. Öt a dolog atlétikus volta a leg­többször untatta, de meg­könnyebbült attól, hogy partnere élvezi. Aszerint fogta föl, hogy az élet edzé­sek sorozata, s az ember lépten-nyomon eredmény­telenségekbe ütközik. Emiatt aztán kimért és végletes az örömfelszabadítás is. Tudott szeretni, de nem hitte el, hogy az az érzés nem az ön­zést, a magánérdeket szol­gálja. Bekebelezte a lányt a fontosságával, s lenyűgözte azzal, hogy ő elérhető. Boldogok voltak, míg a lány ki nem találta, hogy utazzanak. A nagybátyjához jártak, egy parányi faluba, ahová kunkori, útttalan-uta- kon jutottak el. Életelemük­ké vált az utazás. Mire meg­érkeztek, már lezajlott az örömérzésük; fénytelen es­téket ültek együtt az idős báttyal, majd egy rideg és hatalmas szobában töltötték az értelmetlen éjszakát. Ne­ki egyre rosszabbul ment; lassú lett, körülményes. Csa­patemberré vált. Semmi több! Kényelmetlen kezdett lenni, hogy szürke porszem, mint régen. Akkor már he­tek óta nem érintkeztek. Hétvégén kocsiba vágták magúikat, s bizonytalanul kelték útra. Az utazás köny- nyített fájdalmukon. Olyan volt az egész, mintha közö­sen néztek volna végig egy rémséges gonosztettet, s most összeköti, egymáshoz mene­kíti őket a legyűrhetetlen fé­léi eim. A kocsi felborult, a szél­védő hatalmas robajjal re­pült el. Villámsebesen fú- ródtak-csúsztak az árok ha­vába. A nő így az út felől került, s szinte csak egy hir- telenül zúduló hóe'sést kapott az arcába. Öt azonban szin­te szétlapította a betóduló hósáv. Nem vesztett; moso­lyával megbocsátott a sike­rületlen rendezésnek. A lány a kesztyűtartóból előcsúszott könyvre nézett. A Kalevala volt, az ötödik kiadás. Az ablakvédőn má­szott ki, s amikor kocsit fo­gott, a könyvet nem vitte magával. Bedobta a bezúzott ablakon. KOROK ÉS KULISSZÁK Tizenöt évad magyar drámái A magyar dráma történe­tében a hatvanas évek vé­ge, a hetvenes évek eleje fordulópont. Ekkor indul meg az a napjainkban is tartó folyamat, amely a mű­faj stílusbeli gazdagodását és kétségtelen népszerűségét hozza magával. A Magvető Kiadó ünnepi kiadványa Korok és kulisszák címmel arra vállalkozik, hogy ennek a tizenöt évnek (pontosab­ban évadnak) a drámater- mését gyűjtse kötetbe. Ter­mészetesen csak a legjavát. Mint minden válogatás, ez is kelt hiányérzetet. Ezt pró­bálja kivédeni az előszóban Vinkó József azzal, hogy a névsor bővíthető lett volna. A huszonnégy drámaírót tartalmazó névsorral azon­ban nemigen van vitánk, hiszen minden jelentős alko­tó benne van Bereményi Gézától Weöres Sándorig. (Egyetlen név hiányzik: az 1982^ben elhunyt Maróti La­josé, akinek Az utolsó utáni éjszáka című műve minden­képpen helyet érdemel a kortárs drámairodalomban!) Vitánk inkább a drámákkal van, mert meglepő módon a szerzők nem a legjobb mű­veikkel szerepelnek az anto­lógiában. Ez annál is inkább érthetetlen, hiszen az eltelt tizenöt év egy-egy írói életművön belül is távlatot ad, s ma már nagyjából lát­hatók egy-egy ouevre ki­emelkedő csúcsai. Páskándi Géza Vendégsége például nemcsak az író életművében, hanem az egész magyar drámairodalomban és szín­házművészetben jelentős ese­mény volt. (Ehelyett a szer­zőtől A diákbolondító szere­pel.) Vagy Szakonyi Károly Adáshibája, amely a gro­teszk drámai vonulat egyik előfutárának tekinthető. (He­lyette a Hongkongi paróka képviseli az életművet.) Ugyanígy nem hagyható ki Székely János Galigula hely­tartója című drámája, amely — színházi megvalósításával együtt — a hetvenes évek egyik nagy revelációja volt. (Helyette a Protestánsok sze­repel a kötetben.) Ezek az érthetetlen jelenségek nem magyarázhatók azzal, hogy az említett művek többször is napvilágot lát­tak. Hiszen az antológia szá­mos más kötettel is mutat átfedéseket, mindenekelőtt az évenként megjelenő Ri­valdával, és a jócskán elsza­porodott életmű-sorozatok­kal és szerzői drámakötetek­kel. Dehát az ilyen termé­szetű kiadvány esetén ez el­kerülhetetlen. Ami a válogatás javára szolgál: kellő mértékben ka­pott helyet benne a fiatal drámaíró generáció, annak is legígéretesebb képviselői (Bereményi Géza, Spiró György, Nádas Péter, Kornis Mihály). Tematikailag és sti- lárisan egyaránt sokszínű az antológia, megmutatja a ma­gyar dráma fejlődésének le­hetséges útjait. Mindegyik mű színpadon is szerepelt, így a kötet a kortárs drá­mai körképen kívül színházi keresztmetszetet is ad. Kivi­telezése formailag nem sze­rencsés: a huszonnégy mű­vet tartalmazó könyv túl vaskosra sikerült, nehezen forgatható és kezelhető. (Két kötetben jobb lett volna megjelentetni.) Nem túl frappáns a semleges Korok és kulisszák cím sem. Fontos és hasznos viszont a kötet végén található bib­liográfia, amely olyan friss dátumokat és információkat tartalmaz, amelyek eddig semmilyen lexikonban nem láttak napvilágot. Ézsiás Erzsébet--------------------------------------------------------------------------------------------------------------— Szirmay Endre F Esz és igazság Berzsenyire emlékezve Újra csak hallom, hallom a muzsikát, zúg a viharban gránit szikla-szavad, de nem zeng vissza senkitől, sehonnan válasz a csöndből. lthaka partja — hazaérkezésünk, űzött hajónk majd ringatózva pihen, és lázadásod sorsunkban megbékél szelíd hullámon. Értelem, erkölcs tiszta ragyogása hívja népünket most is Nikla felől; fergeteg múltán eszményünk újra csak Ész és Igazság. ■ Fodor András FELHŐ Felhő kék-szürke árnya alatt remeg a.város. Hegyen ülök, homlokomon egymást üti a nap, a szél. Följebb a hó bújkál, de már a völgyben gyűl a zöld. Túl a torony mögött a ház, ahol kínlódtam, száműzött. Megváltott örömöm talán a pára hűs ernyője lenn. A vízszintes halál, a reggel volt leggyötrelmesebb, mikor az álom rése közt kinyílt az irgalmatlan ég. Mindig az istállóba zárt fogolyra gondoltam, kinek egy rozsdás lánc jutott csak, hogy felhúzza magát. Az ablakból a hegycsúcs is jeges közönybe fagyva állt. Igaz, egy asszony biztatott, kísérjem el az Arany-hidakig. Most vígan érte küdeném eszméletem kék szőnyegét de tegnap mikor ráköszöntem, már nem emlékezett rám. v

Next

/
Oldalképek
Tartalom