Somogyi Néplap, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-29 / 75. szám

1986. március 29., szombat

5

Néplap

AZ MSZMP SOMOGY MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA

BUZSÁKI MINTÁT FORMÁL

Irénke néni öröme

A csönd kigyűrűzik az udvarból az utcára. Hétköznap délelőtt van. Állunk a kapuban, a magas, újszerű ház előtt. Csaholva rohanó kutyát képzelünk a frissen gereblyézett udvarra, ehelyett Iváncsics Lászlóné érkezik kimérten-udvariasan. Várta j öttünket.

A gyerekek szobájában ülünk le ibesaéüigíetm a nyugdíjas asszonnyá!. Egy szélesebb, s egy keskenyebb ágy, aszital, szék, szekrény a szoba berendezése. Nincs fényűzés, hivalkodás, (Je nélkülözést sem jelez a környezet. Irén- ke néni a háborútól kezdi a visszaemlékezést. Amikor férje megsebesült, tüdejében boimbiaszSilénklkail jáirtak kórházról kórházra, míg 1949- ben sikerült kioperálni azt a halált ígérő fémdarabot.

— Buzsáki származású vagyok, de a háború után Pes ten laktunk. Óvodai dajkaként dolgoztam. Férjem műtété után az orvosok levegő- változást javasoltak, ezért költöztünk újra haza. Az uram hadirokkant volt, a bal keze hiányzott. Itthon kellett maradnom vele. Nem töltöttük henyéléssel a drága időt. ö egy kézzel is faragni kezdett, s ahol lehetett, én is segítettem neki. 1958-ban előbb ő, majd 1962-ben én is megkaptam a népművész címet. Pestről a Népi Iparművészeti Háziipari Szövetkezettől küldték — s ma is küldik — a nyers dísztányérokat, dobozokat, mi meg itthon ráfaragtuk a buzsáki mintákat.

Míg beszélgetünk, Irénke néni nem pihen. Fogja a nyers faitányért, a körzőt* s magyarázza, hogyan rajzolja, faragja ki a különféle virágokat, leveleket. Dolgozik a bicska, az ár, a böködő kés, a véső, formálódik a minta munkája nyomán. Közben tovább folytatódik a történet.

— Az uram négyéves volt, amikor az édesanyja meghalt. Ö tudta mi az: szülő nélkül élni. Neki támadt az a gondolata, hogy — bár volit egy saját kisfiúnk — vegyünk magunkhoz néhány állami gondozott gyereket. Akinek nincs családja, nem tudja senkinek sem mondani : édesanyám, édesapám. Sajnos: ő ezt már nem érhette meg, 1974-ben elszólította a halál. Hogy ne legyek egyedül, magamhoz vettem Kaposváról két kislányt, később újabb kettőt. Most pedig három fiam van! A két idősebb testvér, a kisebbiknek azonban nincs az égvilágon senkije. Megpróbálok nekik otthont teremteni, családot biztosítani, hogy érezzék: tartoznak valahova, valakihez. A két fiú édesanyja elment Kaposvárrá bevásárolni ... s azóta nem talált vissza hozzájuk, ezért kerültek állami gondozásba. Vannak viszont testvéreik, akik rendszeresen látogatják őket.

Olyan öröm nézni a gyerekeket, ahogyan várják, örülnek a látogatásnak. Azok is nagyon rendesek, ahányszor csak jönnek, mindig hoznak valamilyen ajándékot a legkisebb árvámnak is, hisz egy kicsit őt is családtagnak érzik. A kicsi most második osztályos, 1980 óta van nálam. Azóta senki sem kereste.

Irénke néni egyedül él, és mégsincs egyedül. Vele vannak faragásai. Időnként megérkezik Esztergomból fia a feleségével és két gyermekével. Olyankor kibővül a családi asztal, s finomabbnál finomabb falatok kerülnek a nyolc tányérba.

Gyarmati László

Virágot teremtő kezek

Vései mustrós tojások külföldön

— Németh Rozália? — nézett ránk csodálkozva az apró fiúcska, majd felnőttes gondolkodás tükröződött az arcán.

— A Rozi néni! — derült fel, s határozott mozdulatokkal irányított bennünket a keresett porta felé.

Vése egyik kedves falusi házában a ragyogó tisztaságú konyha gazda nélkül árválkodott. Rozi néni a „kutyának való időben” a kertjében tüsténkedett, a szőlőt gondozta. 75 évét meghazudtoló fürgeséggel toppant a konyhába, arcán ezüst csillagként telepedtek meg az esőcseppek.

Élményt adó zenei est

Megkésve számolok be róla, de úgy gondolom, érdemes a figyelemre: tartalmas élményt, szereztek a kaposvári zeneiskola tanárai a közönségnek az iskola nagytermében. A hangversenyen a Kaposvári Szimfonikus Zenekar működött közre Merényi György vezényletével.

Az első műsorszám Vivaldi : G-dúr fuvolaversenye volt Csupor László interpretálásában, aki a művet a tőle megszokott biztonsággal, zeneiséggel és technikai csi- szoltsággal mutatta be. A legnagyobb élményt a III. tétel előadásával szerezte temperamentumos tempójával!, könnyed futamaival, hangjának ezüstös csillogásával. VirValdi remeikének megszólaltatását a szólista és a zenekar hibátlan együttműködése jellemezte.

CriStían Bach: c-molí gordonkaversenyét Pallós László előadásában hallottuk. A kiváló technikai képzettségű muzsikus szép gordonkahangja megfelelt a mű karakterének. A gyors tételekben kiegyensúlyozott tempóival és biztonságos technikai megoldásokkal, a lassú tételben érett muzikalitásával hívta föl magára a figyelmet. A kadencia kettős fogásai, lírai elemekkel egybefonódott agogikái, Pallós kezében képlékeny anyagként engedelmeskedtek és olvadtak nemes ötvözetté. A zenekar itt is biztonsággal játszott, ám a hangolásbeli eltérés zavarta a hatást.

Mozart: A-d)úr zongoraversenyét Kardos Kálmán adta elő. A zenekari bevezetés megteremtette a mű hangulatát. A zongorista kiváló felkészültséget árult el játékával. Pergő futamai, muzikalitása, a második tételben melegsége, később derűs játékossága tűnt fel.

Befejezésként Weber Esz- dúr concertinóját hallhattuk

S. Perjés Margit előadásában. Az előadó lírai lágysággal alapozta meg a bevezető

rész hangulatát, s a klarinétszóló egyre nehezebb technikai követelményeit is sikerrel telijesítetbte. Perjés Margit bensőségesen könnyedén játszott hangszerén.

A zeneiskola tanárai emlékezetes élményt szereztek ezzel a koncerttel az elég csekély számban megjelent közönségnek.

May Győző

— Vegyék úgy, mintha ez egy úri porta volna, és pedig húszéves menyecske! — mondta vidáman Németh Rozália, a népművészet mestere. Letessékelte a macskát a székről, s az asztalon szem- villanásnyi idő alatt frissen sült csörögefánk illatozott.

— Sokan meglátogatnak és szeretem, ha van kínálni valóm — magyarázta az idős asszony.

Az előtér hidegében a szakajtók száz és száz gyönyörű hímes tojást rejtegettek. Egy kosárkára valót Róza néni behozott a konyha melegébe, virágot teremtő keze. féltve törölte le a rájuk csapódó párát.

— Iskolás koromban is ügyesen rajzoltam már, nyolc-tíz éves sem voltam, mikor elkezdtem tojást hímezni. A falunkban volt két öregasszony, aki már foglalkozott tojásfestéssel, fekete alapra rózsaszín és sárga mintáikat hímezett. Később a színezésnél felhasználtam a tintát, és a színes selyempapír áztatásából is gyönyörű árnyalatokat nyertem.

Rozi néni varázslatosan ügyes keze nyomán évente ötszáz—ezer tojás került húsvét hétfőjén a menyecskéktől a locsoló legényekhez. Az alkotásoknak beillő tojás- csodákért eljönnek az ország legtávolabbi vidékéről is. Művelődési házakban, múzeumokban gyakran találkozhatunk Németh Rozália művészetével. De külföldre, az NSZK-,ba, Kanadába is vándorolnak a vései mustrás tojások.

— Vannak kedves motívuméi?

— Legszívesebben virágokat rajzolok: tulipánt, rózsát, gyöngyvirágot. A dobköteles mintát is szeretem. Ez a motívum az eldobott, „összeku- tyorodott” kötelet utánozza.

Rozi nénit gyakran fölkeresik fiatalok, akiknek lelkesen adja át az ékes tojások pingálásához szükséges tudományát.

Tamási Rita

Húsvét Latin-Ameríkában

PASCUA — SEMANA SANTA

A húsvét a keresztényeurópai civilizáció népeinek egyik legrégibb, legszebb ünnepe. A közös gyökerek miatt sok a hasonlóság az ünneplés módjában Szicíliától a Fokföldig és a Karib-ten- gertől a Kárpát-medencéig Ezen az óriási területen lakó népek megannyi szokása, természeti környezete azonban ezernyi helyi színt „termel” a mindennapi életben és az ünnepi alkalmakban is.

Milyen a húsvét Latin- Amerikában, s távoli, számunkra ma is jórészt ismeretlen födrészen? Horváth Gyula, a Kaposvári Mező- gazdasági Főiskola tanszék- vezetője egy évet töltött Mexikóban, ezer élményt, megfigyelést hozott haza.

Pascua — mondják a mexikóiak a húsvétra, s a két keresztény ünnep közül ezt érzik fontosabbnak. A hatalmas latin-amerikai országban ilyenkor tavasz van, kitűnő az idő. A karácsony viszont a nagy esőzések ideje S bár földíszítik a pálmafákat — fenyő helyett —, de az esőzés igazán nem alkalmas a latin-amerikai életöröm kiteljesedésére. Annál inkább a húsvét. Semana Santa — szent hét. Így hívják ezt az időszakot. A húsvét ugyan kétnapos itt is, de az egész ország egy hétig ünnepel. Az üzemek, gyárak ilyenkor ütemezik be a nagyjavításokat, s szabadságot adnak a dolgozóknak. És Mexikó útra kel.

A leggazdagabbak már rég lefoglalták a helyeket a repülőkön, s mennek Ausztráliába, az Egyesült Államokba pihenni, kikapcsolódni. A kevésbé tehetősek autóba szállnak, s robognak a tengerpartra. Jó latin-amerikai szokás szerint az első üléseken szorong az egész család. A hátsó üléseken terpeszkedni nem elegáns dolog.

Az ország nagy többségét jelentő szegények is ünnepelnek. Nem otthon, szűk családi körben — mint nálunk —, hanem a szabadban, egymás között. Ellepik a városi parkokat. Mexikóvárosban a Szöcskedombon —

amely nemrég a nagy földrengés epicentruma volt — családostul. Ülnek a haragoszöld fűben, s piknikeznek. A parkokban egymás után ütik fel sátraikat a tortilla- sütők. Ez a kukoricalisztből készült lepény a mexikóiak egyik legfontosabb csemegéje. A tortillák ilyenkor számos változatban készülnek. Sokféle hússal, fűszerrel: Mexikóban a chilinek (piros- paprika) legalább 24—28 féle változata ismeretes. S az alkalmi tortillasütők ilyenkor több húst raknák a lepénybe. A családok két kézzel tömik a finomságokat, söröznek és — dominóznak, A becsípett társaság- hangos dajdajozását azonban nemigen ismerik Mexikóvárosban.

A latin-amerikai országokban gondosan megtartják a vallási ünnepeket. A templomok zsúfolásig megtelnek indián népviseletbe öltözött hívekkel. Érdekes, hogy ez a tarka népviselet mennyire hasonlít: a hazai matyóihoz. A vállra terített hímes . vállkendő közepét díszes madár kiterjesztett szárnyai uralják.

Néprajzosoknak csemege, ahogy együtt élnek a keresz- . tény kultúrkör jelképed a régi indián írnítoszoikikal, szimbólumokkal. Mexikóban például — fölméréseik szerint — legalább 12 millió ember nem ismerd a hivatalos államnyelvet, a spanyolt, hanem régi indián nyelvjárásokat beszél. A húsvéti körmeneteken — különösen Brazíliában — a helyi pogány szertartások minden kellékével ötvözve a Krisztus képe néger, a helyi embereszménynek megfelelően. De az ilyen hatalmas országok sokmillió népességénél a húsvét megünneplése korántsem olyan egyöntetű, mint nálunk, Európában. Mások a szokások a városokban, a tengerparti halászfalvakban és a hegylakóknál is. Az európai kulturális örökséget a nép ezerszínű életformája, a miénktől sokban eltérő ősi kultúrája gyúrja saját arcára.

És ez benne a szép.

Cs. T.

•

Köd van. A domb tetejéről lerohan a szél, megdöngeti a kapukat.

— Itthon-c a kis tanító úr? — érdeklődöm egy képezelet- beli kántornétól, aki a múlt század nyolcvanas éveiben főzte Karúdon a töltött káposztát, és ültetett kotlási a segédtanítók szállásán. „Itthon, hát” — feleli éneklő hangon a tekintetes asszony, aki megbámult fényképen áll az ura mellett, földig érő szoknyában, darázsderekúvá fűzve. Az ura, a vitorlás ba- juszú, terebélyes kántortanító pedig a kicifrázott támlájú széken ül tekintélyesen, széles tenyerét a térdén nyugtatja.

— Meglátogatnám — szólok —, remélhetőleg megkínál egy kis borral. Jólesne ebben a hidegben.

A tanítónő asszony nagyot néz.

Persze, mosolygok magamban, nincs bora a segédtanítónak, nem futja abból a kis fizetésből, melyet . a kántor úr juttat neki. Ezt a kará- diaktól tudom. Mást nemigen őriz róla a falu emlékezete. Néhány idősebb asszony még tudni véli, merrefelé, melyik úton járt udvarolni — állítólag Tabra — egykoron. Üres zsebű, vékonypénzű legényke néhai Ziegler Sándor Karúdon tanítóskodó fia, aki talán azért jött éppen ebbe a faluba, mert közel van Sző- lősgyörök, az anyai ház, sok szép gyerekkori emlékkel. És nem is maradt sokáig —alig egy esztendeig —, talán mert kényelmesebb szállásra, bőCSAK A TESTE

ségesebb kosztra vágyott, s egy kis bort is szeretett volna néhanapján látni a kalamáris és a papiros mellett. Mégis — miközben az egyre sűrűbb estében sétálok —, úgy érzem, Gárdonyi Géza falujában vagyok. Ott, ahol olyan különös jóízű az esték békessége, ahol tavasszal feltehetően a legselymesebb a bai ka, és a mezítláb járó költészet smaragd mosolyú gyermekparadicsommá változtatja a libalegelőt, a patakpartot, ahol mindig időben leesik a hó, és a gólyahírrel megérkezik a gólya, ahol a kályhában lakó tűznek és a méhesbe tévedt kék pillének is lelke van, akárcsak az embernek.

Furcsa. Eszembe jutott, hogy rövid ideig élt, tanított itt, de máris az ő szemével látom a falut, mint gyerekkoromban a saját falumat. Mert „Az én falum” olvasása közben a jelenetek, a táj, az emberek „ízig-vérig” sövényháziaknak tetszettek, bár tudtam, hogy mifelénk sohasem járt Gárdonyi Géza. Mégis: Tabi Jóska csizmája sarka a mi iskolánk küszöbén koppant, a rorátéra totyogó öregasszonyok árnya a mi templomutcánk kékes haván imbolygóit, s Kevi Pált nagyapám barna támlájú ágyában láttam haldokolni. Alakjai sövényházi férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel azonosultak

bennem, s jó ideig nem is akartam másként látni az embereket, az életet. Később más írók másnak mutatták: sokukért lelkesedtem, vitáztam irodalmár barátokkal, és az ő neve egyre ritkábban került szóba. Róla, a „serdülök írójáról” (mintha ez a cím nem volnet ■ megtisztelő), a parasztélet „idilli” ábrázolójáról legfeljebb vállveregető stílusban beszélt néhány, a serdülőkorból éppen hogy kinőtt nagyokos társam. Olyankor, megvallom, én is csak óvatosan ejtettem el egy-egy szót a védelmében, talán mert önmagam előtt is restelltem kicsit, hogy üdének, élőnek érzem, s élvezem mondatait. Az is eszembe jutott, hogy bizonyára elfogult vagyok, hiszen első olvasmányélményem Gárdonyi volt.

Az ötvenes évek elején, miután a fálumbeli öreg főtanítóék kiköltöztek a szolgálati lakásból, kicsi parasztházban húzták meg magukat. A földes, nedves hátsó szobában zsúfolták össze porlepte bútoraikat, s egy jókora könyvtárat, amelyben minden Gárdonyi-kötet megvolt. Ide „szabadultam” be én. Most is látom a féltve kímélt díszkiadású könyveket, és érzem kellemes dohszagúkat. Egri csillagok. Egymás után tízszer. Az én falum. Legalább annyiszor. Isten rabjai. Láthatatlan ember. Ábel és Eszter. Loholtam velük az utcán hazafelé. Elfogult vagyok? Lehet. Bár úgy vélem, az Egri csillagok írója nem szorul az én „elfogultságomra". Máséra sem. Nemzedékek tanultak tőle hazaszeretet, sok ezer fiatalhoz jutott el tanító szava: „A falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében”.

Az egri vár déli bástyáján van a sírja: „Csak a teste”. Jártam a portáján, ahol egykor a csönd rakott fészket. (Amikor Egerbe költözött, édesanyja eladta szőlösgyö- röki házát, ennek árából fedezte a költségek nagy részét.) Az ablakot elsötétítette, hogy még a fák se láthassanak a szobába. Csak a csillagoknak volt ehhez joguk. Láttam a könyveit, a festőállványát, az íróasztalát. Hálószobájában a puritán rézágyat, a néptanítós bútorokat, és édesanyja fejkendős arcképét az ágya fölött. Különcnek, embergyűlölőnek, rideg remetének nevezték az egriek. Igazuk volt?

Bornemissza Gergely elnézően mosolyog. Kevi Pál legyint.

— Itthon-e a tanító úr? — kérdezem az esti csöndbe süppedt Karúdtól. A kérdés szónokias, fölösleges. Hiszen tudom, hogy itthon van. Karúdon, Sövényházán, Magyar- országon.

Szapudi András