Somogyi Néplap, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-18 / 65. szám
1986. március 18., kedd Somogyi Néplap 5 Felnőttképzés a Sió mentén „Jobb polgárt, jobb hazafit" Roboz István íróra emlékeztek TV-NÉZŐ Fontos harminc perc „Jobb polgárt, jobb hazafit, jobb embert nevelni — ez a népfőiskola célja”, írta egykor Móricz Zsigmond a Sió mente Népfőiskolának. Az újjászerveződött népfőiskolának, amely a múlt hét végén tartotta záró foglalkozását, tulajdonképpen ugyanez volt a célja. A három évig tartó képzésre, fóKént siómarosi, szabadi és ádándi lakosok jelentkeztek, de voltaik a hallgatók sorában siófokiak is. Az előkészítő szakaszra vonatkozó elképzeléseket 1984. januárjában hozták nyilvánosságra, s az első előadásokat, vitákat már februárban, márciusban megkezdték. A sikeres esztendő után a siófoki November 7. Termelőszövetkezet és a Sió menti művelődési körök tanácsa 1984. októberében hirdette meg a népfőiskola programját, amely úgynevezett népfőiskola hétvégékből és bentlakásos népfőiskolából állt. _ A népfőiskolának, mint m egújult felnőttképzésnek, természetesen előzményei voltak a községekben — mondta Boda János a November 7. Termelőszövetkezet elnöke, aki egyúttal a máir említett Sió meinte művelődési kömök elnöke is. A 80-as évek elején egyre jobban sziükséigét éreztük annak, hogy a termelőszövetkezet községeiben, valamiképpen megújihodjék a művelődési élet, hiszen egy korszerű eszközökkel, gépekkel felszerelt mezőigazdasági üzemnek feltétlenül. érdeke, hogy a dolgozói sokoldalúan képzettek, műveltek legyenek. A népművelési intézethez fordultunk segítségért, majd meghívtuk egy hétre az ország tíz legeredményesebben működő művelődési ház igazgatóját, azzal a kéréssel, hogy készítsenek számunkra egy felmérésen alapuló tanulmányt a fejlődésre vonatkozóan. Ekkor kiderült, hogy az elképzeltnél átfogóbb tevékenységre van. szükség, hogy tulajdonképpen az egész környezetet, a falu tár» sadalmi életét is át kell alakítanunk, meg kell újítanunk. Ekkor kidolgoztuk a Sió mente kulturális programját, melyhez mindenekelőtt egy oktatási kísérlet kapcsolódott. A Balatonsza- badi Általános Iskolát, a helyi tanítókat, tanárokat az országos pedagógiai intézet munkatársai segítették, segítik. 1983-ban a kulturális egyesületek „önszerveződése” kezdődött meg. Legelőször a siómarosi Kossuth, majd a siójuti, végül a bala- tonszabadi művelődési kör jött létre. A fejlődésben a legtovább «a marosi Kossuth egyesület jutott. Kezdetben mezőgazdasági előadókat, hívtak meg, író—olvasó találkozókat, társas vacsorákat rendeztek. A tsz révén átvehettek egy parasztházat, amelyet egyesületi székházzá aiáikítottak. Ez most Siórrja- ros szellemi központja. Az épületben egyesületi könyvtár, falumúzeum, szövőszoba, ivó- és kártyaszofoa, valamint egy nagyterem van. Az „alapozó” munkálatok során jutottunk el a felnőttképzés gondolatához, a népfőiskolái hagyományokhoz. A népfőiskola a többi között abban különbözik a megszokott továbbképzésektől, hogy nem iskoláznak be embereket, hanem a hallgatók önként vállalják a tanulást, a szellemi tevékenységgel járó erőfeszítést, kötelezettséget. Mondhatom, fiatalok és idősebbek egyaránt nagy kedvvel vettek részt a munkában, péntekenként, munkaidő után és szombatonként hangzottak el az előadások, s mindkét évben szerveztünk bentlakásos képzést is. Az előadók az ország legkiválóbb tudósai, művészei közül kerültek ki — legtöbben készségesen, örömmel vállalták a szereplést. A népfőiskolások diploma- munkát készítettek, s miután ezeket megvédték, polgárlevelet kaptak. A résztvevők egy 29 pontból álló feladattervet is kidolgoztak, melyben megjelölték azokat a tennivalókat, amelyek véleményük szerint falujuk jövője szempontjából lényegesek. A polgárlevél birtokosai ugyanis a népfőiskola klubjában ezután is rendszeresen találkozni fognak, s a községek fejlődését segítő feladatok megvalósításában jelentős szerepet szeretnének vállalni. Boda János a jövőre vonatkozó elképzelések közül megemlítette, hogy szeretnék megnyerni a TOT illetékeseit egy állandó népfőiskola létesítésére a Sóstón épülő TOT-üdülőben. Itt az ország minden részéből tanulhatnának tehetséges parasztfiatalok. Sz. A. Az 1828. Október 26-án Kötésén született Roboz István íróra, a százhúsz évvel ezelőtt megjelent Somogy című hetilap alapító főszerkesztőjére tegnaptól ismét emléktábla emlékeztet Kaposváron, a Dózsa György utcában. Városszépítők és a Somogyi Népláp szerkesztőségéneik munkatársai adóztak Roboz István emlékének annál' a háznál, melynek helyén egykor az az épület állt. melyben 1892-401 egészen 1916. április 11-én bekövetkezett haláláig a Somogyot szerkesztette. Az idő nem kímélte a házat sem. Az öreg épülettel együtt eltűnt az emléktábla is. A Kaposvári Városszépítő Egyesület szorgalmas aktivistáinak köszönhető, hogy előbukkant a feledés homályából, s most, százhúsz évvel azután, hogy megjelent a Somogy, ismét a falra került. A tegnapi ünnepélyes em- léktábla-aiwaitón részt vett Tóth János, a megyei pártbizottság titkára, és Jancsurák József alezredes, az MHSZ megyei szervezetének — ennék az intézménynek a falién helyezték el az emléktáblát — titkárhelyettese is. Az ünnepség résztvevőit dr. Györki Zoltán, a Kaposvári Városszépítő Egyesület titkára köszöntötte, majd dr. Kercza Imre, a Somogyi Néplap főszerkesztő-helyettese méltatta Roboz István életét, munkásságát. Roboz, aki Petőfi diáktársa volt és rendszeresen látogatta Jókait Ba- latonfüreden, jogászként pedig Noszlopy Gáspár kormánybiztos titkára volt, meghatározó szerepet játszott Somogy első megyei lapjának népszerűségében, Roboz István emléktáblájánál a Somogyi Néplap képviseletében Jávori Béla fő- szerkesztő, Hernesz Ferenc párttitkár és Horányi Barna szb-ititkár, a Kaposvári Városszépítő Egyesület nevében dr. Tarján Lászióné elnök és Somogyi József alel- nök helyezte el az emlékezés koszorúját. Kissé talán furcsának látszik, hogy ezúttal olyan műsort veszünk górcső alá, amelyik szerényen húzódik meg a mindennapi kínálatban. Nem készülünk rá előre, mégis sokan fél nyolc előtt bekapcsoljuk a készüléket, még akkor is, ha az utána következő filmről előre sejtjük: nem várhatunk tőle annyit, hogy érdemes legyen megnéznünk. A televízió híradója azonban mindig szolgál izgalommal. Ez természetesen adódik tematikájából is, hiszen (sajnos) széles e világunkban mindig történik olyasmi, ami a legfurfangosabb krimifilmekben is mesterkélt izga,lomgerjesztésnek tűnne. Nem mindegy azonban, hogy a naponta leadott sok kilométer telexszalag hírei közül mik kerülnek képernyőre, s milyen filmtudósítások révén lehetünk tanúi nagy horderejű, vagy éppen gyermetegségük miatt érdekes eseményeknek. A tv-híradóban, akik figyelmesen nézik, egy idő óta sok változást tapasztalhatnak. Oka ennek, hogy új fő- szerkesztője lett a műsornak, Aczél Endre személyében. Hogy változatosabb, színesebb és ötletdúsabb lett az adás, nem jelenti elődjének rossz munkáját, sokkal inkább azt bizonyítja, hogy esetenként mindenfajta műsornak szüksége van megújulásra. Rokonszenves volt az a módszer is, ahogyan lassan adagolva vezették be (vagy bizonyára még vezetik is, hiszen a folyamat tart még) a változtatásokat. Ezzel is hangsúlyozódott a műsor folyamatossága. A legfontosabb változást abban látom, ho.gy oldódott Huszonöt éves az Üj írás címmel kiállítás nyílt hétfőn a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az 1961-ben indult szépirodalmi és kritikai folyóirat negyedszázados jubileuma alkalmából rendezett kamaratárlaton a szerkesztőség éltetőt és munkáját bemutató dokumentumokat és fotókat tárnak a látogatók elé. A 25 esztendő történetét féleüeveinrtő válogatás ízelítőt ad a kiadvány szerzői körének — a kortárs magyar irodalom neves alkotóinak — itt megjelent írásaiból is: a műsor feszessége. A nézőnek szinte az az érzése támadhat, hogy mindig azzal a hírrel kezdik a híradót, amely leginkább érdekli, s bár tanúja lehet a legfrissebb terrorcselekményeknek, mégis jut idő arra, hogy koala maeikák mosolyogjanak a képernyőről a nézőre valahonnan Ausztráliából, zsiráfok merengessék tekintetüket, vagy éppenséggel százötven—száznyolcvan kilós haspókok ugráljanak a vízbe egy számukra rendezett versenyen. Ezzel egyidejűleg változott a műsor hangneme is. Leginkább talán a rádió Jó reggelt című műsorához hasonlíthatjuk a Tv-hínadót, beleértve azt a törekvést is, hogy egy kissé szolgáltató- műsor is legyen. Esetenként már olyan jól sikerül egy- egy adás .— és bizonyára ez is a szerkesztők célja —, hogy úgy érezzük, mintha a stúdióban ülő bemondók és külpolitikusok arra tudtak volna időt szakítani, hogy leüljenek közénk egy keveset, megbeszélni hogyan is áll a világhelyzet, mi van a nagyvilágban, és mi történt a nap során hazánkban. A műsor munkatársai is tisztában vannak azzal, hogy a televízió elidegenít, hiszen bármennyire is megfogalmaztat kérdéseket a nézőkben, azokat válaszolatlanul hagyja. Ezt a jelenséget megszüntetni nem lehet, enyhítődihetik viszont a szakadék a műsor és a nézők között. Hiszen nem lehet közömbös, hogy az egyik legnézettebb műsor, aminek vállalnia kell a napi összegezést, milyen módon tölti be szerepét. egyebek között Déry Tibor, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Lengyel József, Nagy László, Örkény István, Váci Mihály és Veres Péter kéziratait, továbbá leveleket és a szerzők javításaival ellátott korrektúrákat láthatnak a tablókban az érdeklődők. A tárlót áttekintést nyújt a folyóiratnak a külföldi társlapokkal, a szomszédos országok irodalmával kialakított kapcsolatairól, valamint hazai irodalmi írendezvényeiről. A tárlatot Juhász Ferenc költő, az Űj írás főszerkesztője nyitotta meg. Varga István 25 éves az Új írás LEÉPÍTÉS Olvaso.pi az újságot, szeretem tudni hány óra van. Tudom, hogy leépítés van, igaz nem minden szinten, csak ahol a népgazdasági érdek — így írják — megkívánja. Nem tudom1, hogy eddig mit kívánt a mi gyárunkban. Tizenegy éve dolgozom itt, ha az inaséveket is beleszámítom, már tizennégy, eddig nem kívánta meg. Nézze, én nemigen adok arra, mitsúg- nák-búgnak az emberek. Van 'különbejáratú véleményem, aztán maga mondhatja erre, hogy nincs igazam, meg azt is, hogy igazam van, nekem édesmindegy. Akkor is a különbejáratú véleményem marad. Szóval az, hogy dolgozni kell, és kész. Mikor itt voltak Pécsről, a nagyfőnökságtől, és az ösz- szevont nagygyűlésen mindenki előadta a maga kis mondókáját, hát én is elmondtam ugyanezt. Igaz, nem akartam fölszólalni, mert más az, ha a gépemre morgolódok, meg megint más, ha szónokolok. A fejesek úgyis úgy csavarják a szót, olyan szépen mondják, hogy tudom, nem úgy van, ahogyan mondják, mégis elhiszem nekik. Este amikor lefekszem, akkor gondolkodok, hát észnél legyünk: ez vagy az nem egészen úgy van, ahogy mondják. De akkor már késő, eső után köpönyeg. Elég az hozzá, hogy a fiúk az üzemből elkezdtek böködni, szólalj már föl, te vagy itt közülünk majdnem legrégebben, ne hozz ránk szégyent. Fölálltam, és elmondtam a véleményemet. Azt mondtam, hogy nem dicsekedhetünk, de panaszra sincs Okunk. Dolgozni jöttünk ide, a többit a vezetésre bízzuk. Aztán leültem. Szerintem ez az elvi lényeg, minek beszéljek annyit. Meg aztán mondtam is, hogy nem értek ahhoz, nem az én világom. Ügy érzem ezzel nem sértettem meg senkit, különben is igaz az egész. Soha nem tudtam pártolni azokat, akik örökösen csak sírnak-rínak, mint akinek nem jutott kenderföld. Mondják, hogy kevés a pénz, meg nagy a család. Persze hogy kevés a pénz. Nekem is kevés, de ennyi van, mit csináljak. Minálunk már az asszony is megtanulta, hogy nekem ne beszéljen a pénzről. Az elején még nyavalygott, akkor aztán elhallgattattam. Megmondtam, hogy ebben a házban nem akarom hallani többet, hogy ennyi meg annyi kellene. Kellene pedig, dehát ha egyszer eny- nyi van. Ossza be, ha kell, én is le tudok mondani arról a nyomorult sörről. Elég az hozzá, nagy visszhangja lett a felszólalásomnak. A fiúk mind ugratni kezdtek a műhelyben, hogy így Ferasikém, úgy Fercsi- kém: akkor hogyan is állunk, nem dicsekszünk, de nem is panaszkodunk? Pedig szerintem a helyzetet reálisan kell nézni, és a valóság az, hogy a munkát el kell látni, amit ránk bíztak, azt meg kell csinálni. A többit intézze az, akinek a dolga. Mondják, hogy évek óta ráfizet a gyár: majdnem úgy áll a helyzet, hogy akkor vagyunk „nyereségesek”, ha nem dolgozunk. Ha minél több a beteg. Márpedig ez —bocsánat a szóért — szerintem baromság. Hát valamennyiért csak el lehet adni azt a terméket, amit gyártunk? Súgták már tavaly is egymásnak az emberek, hogy előfordulhat: megköszönik az eddigi munkát nagyon sokunknak. Mondtam ugye, hogy nem szeretem az ilyen öltözői megbeszéléseket. Pár hete meg az terjedt el, hogy aki nem kap prémiumot, az annyi, mintha már meg is kapta volna a fölmondólevelét. Szóbeszéd ide, szóbeszéd oda, megmondom ahogyan van: három éjjel nem aludtam emiatt. Már az asszony szólt rám, mert egész éjszaka csak forgolódtam abban a rohadt ágyban, de nem jött álom a szememre. Tíz éve nem fordult elő, hogy ne kapjak prémiumot, még az első éviben is adtaik az év végén valami ötszáz forintot. Emlékszem egy Szokol rádiót vettem, még ki is kellett egészíteni, mert hétszáziba került. Szóval akkor nagy szó volt az is. Most meg semmi. Mint akit leforráztak, úgy álltam a pénztárban. Rögtön az jutott az eszembe, amit már hallottam a gyárban. Hogy mennünk kell. Négyen vagyunk a tizenegy közül a műhelyben, hát akkor ez durván negyven százalékos leépítés. Nem az fájt legjobban, hogy nem kaptam egy fillért sem, hanem hogy ezzel akarják a tudtomra adni. A többiek, akik kaptak pénzt, igaz nem volt valami vastag a boríték, szánalmas képpel veregették meg a hátamat. Később egyre inkább elhúzódtak tőlem, mintha leprás lennék. Pedig prémium nélkül is az maradtam, aki voltam. A másikakkal tudtam csak beszélni, akik hasonló sorsra jutottak, mint én. Érdekes, pedig nem voltunk nagy haverok, de úgy látszik a baj összehozott bennünket. Ebédidőben mindig külön csoportba ültünk, heccel tűk is néha egymást, hogy akkor hova megyünk? Legjobb lesz, ha kiváltjuk az ipart. De én nem hagytam annyiban a dolgot. Olyan nehéz volt az elmúlt hét, hogy istenemre mondom, még egyet nem bírnék ki. Fölmentem a főnökségre, és azt mondtam Jucikénak, a titkárnőnek, hogy okvetlenül beszélnem kell a főkönyvelővel. Vettem a bátorságot, ho.gy megkérdezzem, miért nem kaptam prémiumot, és mondják meg kerek perec, ha meg akarnak szabadulni tőlem. Ügy tisztességes. Azt hiszem, én is megérdemlem az egyenes beszédet. Most kapaszkodjon meg. Azt mondta a főkönyvelő: úgy kell nekem, ha fölülök mindenféle pletykának. Egyszerűen azért maradtam ki a prémiumból, mert már így is bérfeszültség van a műhelyben. Nekem olyan magas a bérem, hogy értsem meg, valahogy ki kell egyenlíteni a többiekével. Mondtam, hogy megértem, és köszönöm szépen, hogy elmondta legalább . . . A folyosón meg találkozom Harangozóval és Éder- rel. Ök a munkaügyről jöttek éppen, s azt mondták: őket már biztosan nem fogják elküldeni. Veszettül vigyorogtak. Megelőzték a főnökséget, mondták, éppen most fogadták el a fölmondásukat. Kár volt, mondtam nekik, csak rémhír volt az egész, hogy a prémiumhiány összefügg a leépítéssel. Hát én még hiszek a mesékben? — nevettek rám. Mindegy. Ennek már két hete. Dolgozom, ahogy eddig, legalábbis igyekszem. De ha valaki belép az irodások közül a műhelybe, rögtön úgy érzem, hogy hozzám jön, s azt mondja: gondolom sejti a szaktárs, hogy mi járatban vagyok. Félek, hogy akkor bevallom majd, csakugyan sejtem. Na, de mindegy, nem panaszkodom. Mondtam is: nem panaszkodni, hanem dolgozni kell. Aztán majd csak lesz valahogy. Varga István
