Somogyi Néplap, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-15 / 63. szám
1986. március 15., szombat Somogyi Néplap 7 c — Mikrofont hozott-e gyermekem? Azt írni úgysem lehet, amit én beszélek, annyi minden van. De hogy is ne volna, amikor a nyolcvankilencedik évemet taposom. Hát ha nincs mikrofon, akkor legközelebb csak hozzon, ha jön, mert higgye el, nem tudja fejbe tartani úgysem azokat a cifra dolgokat, amikre kíváncsi. Hiába győzködöm özvegy Váczi Sándornét, vagy ahogy ismerik a falujában, Szennában, Tóth örzse nénit, hogy kezdje csak el azt a történetet, amit sok kötetessé duzzasztott az idő, hadd birkózzunk kelten vele, hátha megyünk valamire. Kezdeni azonban nagyon messze kellene: 1897-ben, akkor, amikor a kis szennai házban világra jött. Elébb, hogy bemelegítsünk a nagy feladatra, az időjárásról beszélünk. — Olvasom az újságot — mondja kicsit szemrehányóan örzse néni —, s azt írja éppen, hogy január, február, itt a nyár. Hát kérem, az még nagyon messze van. Hiába mondja a vers: Gyertyaszentelő ha havaz, nincsen messze már a tavasz, de ha tiszta szép az idő, a tavasz is későbben jő. Az igazi nyárral várjunk csak pünkösdig. Akkor már írhatnak ilyeneket, hogy itt a nyár. Én védeni próbálom a mundér becsületét, mondom, hogy bizonyára nem úgy gondolta a kolléga a nyár érkezését, ám hasztalan. Nyár ügyben örzse néni illetékessége a meteorológiai intézetével egyenrangú. Ezt erősíti meg a szomszéd is, aki talán éppen az idegen láttán jött át, mindenesetre tüzelőt, vizet hoz be, de gondoskodó buzgalmából arra is futja, hogy érdeklődjék az ebéd felől. — Az unokám májat hozott, mert tudja, hogy szeretem — nyugtatja vendégét örzse néni, és nyomatékképpen a sütő felé bök, hogy már a legjobb úton van az ajándék afelé, hogy méltó módon az asztalra kerüljön. A sütő környezete érdekes változata a kályhának, valamikor ebben a szerepkörben is működhetett, ám a vasból lévő dolgokat úgy látszik elébb kikezdheti az idő, mint az embert, mert alapos sározásra szorult. Mintha valamiféle kemencés nosztalgia éltetné a gazdát, hogy régmúlt éveket idézzen vissza. — Leírta a gyertyaszentelőről szóló verset? — kérdezi közbe örzse néni. miközben ellenőrzi a sütőben piruló májat, s ahol szükséges, ott egy ügyes forgatással segít. Könnyítésként még egyszer elmondja, mintha tisztában lenne, azzal, ha egyszer magával kell vinnie időjósló tudományát a hosszú útra, akkor mint annyi más dolognak, híján leszünk talán örökre már ezeknek a mondókáknak is. Erről azonban korai még beszélni, hiszen a százhúsz per -nyolcvanas vérnyomás láttán éppen ma dicsérte meg az orvos örzse nénit, s a doktori ismeretekben járatlan ember is egyetérthet véleményével, azzal, hogy a jósolni szokott matuzsálemi száz esztendőt még jogosan megtoldotta hússzal. SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Örzse néni — Pedig szedek gyógyszert, most négy éve nagyon csúnya dolog történt velem. Éppen úrnapján huzatot kaphattam, hetekig nem tudtam egy szót sem szólni. Azt kellett volna látnia, hogyan erőlködtem azért, hogy egy pohár vizet kérjek, de nem tudtam semmit kimondani. Még most is előfordul velem ez, ha sokat beszélek, talán majd látni is fogja. Még jobbára mindig a beszélgetés elejére szánt időjárási témánál tartunk. Arról érdeklődöm, hogy honnan lehet tudni azt a sok kis versikét, amely bölcsességek aztán olyan sokszor fordulnák valóra. — Mindent az iskolában tanultam, és az anyámtól. Ö meg az ő anyjától, és így ment ez ki tudhatja mióta. Írja le azt a másikat is: „Ha gyertyaszentelő reggelén tiszta nap kél, keményebbre válik még a tél. Gyertyaszentelő melege, sok hó, jégnek előjele.". Ez az eleje annak, amit az előbb mondtam, látja, eszembe jutott. Aztán az iskoláról kezdünk beszélgetni. Az iskoláról, ahol mind a hat' osztályt kijárta örzse néni. („Pógár lánynak, mert az voltam, így is illett’ —- mondja.) A százötven diák közül — ma is büszkeséggel meséli — őt választotta a tanár úr, amikor Csurgóról érkezett az ottani iskola igazgatója, abban a reményben, hogy Szennában talál majd tantestületének megfelelő énektanárt. A vendég zsoltárfaggató kérdéseit hibátlanul válaszolta meg az akkor negyedik osztályos Tóth Erzsébet, bizonyságként ma is hajszálpontosan fölidézi az igazgató kérdéseit, akkor pedig amikor saját válaszaihoz ér, elégedettség lesz az arcán, hogy hogyne tudná azokat az énekeket. A csurgói tanítóskodásból azonban semmi nem lett. — Mert én pántlikás kontyot akartam viselni — mondja a szemébe menekített huncutsággal. Ez a viselet jelentette Szennában, hogy asszony lett a lányból, férjnél van. — Ki vett volna el egy tanítókisasszonyt abban az időben? — tűnődik úgy, mint aki élete fontos kérdésében határozott egykor, s döntésének annyi sok év után is örülni tud. Aztán hamarosan vőlegény is került, tizenöt éves volt ekkor, ám a hatalmak világháborúzó kedve elvette tőle a választottat. Pedig ígérte neki a hadbavonulás reggelén, hogy én megőrzőm a magam becsületét, aztán majd te is megmondod, mit végeztél. A hegyi tüzérek ezután Szerbia felé vették az útirányt, ahonnan inkább csak szomorúságos levelek jöttek vissza, mint legények. Az ő leendő embere is 1914. július 27-én halt hősi halált. A bajtársai mesélték, hogy kilőtték alóla a lovát. A följebbvalója azonban nem engedte, hogy hátrább maradjon, igy gyalogosan indult el a lovasroham közepette. A nisi temető negyedik sorának harmadik sírja az övé. — Járt már arra Örzse néni? — kérdezem. — A pontos leírás föltételezteti ezt velem. — Nem. soha, csak a levélből tudom. Jártam pedig én mindenfelé. — Merre? — firtatom. — Hát mindent bejártam. — Mégis merre volt legmesszebb? — Ó, hát én még Marcaliban is voltam egyszer. örzse néni világjárása után újra a múltról beszélgetünk. Közben éppen olyanra pirosul a sütőben a máj. amilyenre elégedetten kell csettinleni még a vendégnek is. Szükség van a macskahessegető tudományra is, mert eddig unalmasan hallgatták beszélgetésünket, most azonban nem kis érdeklődést tanúsítanak a tepsi tartalma iránt. — Sicc, Pincér — mondja az egyiknek a történelme hét közül. Pincérnek hívom, mert tiszta fehér, a torka meg fekete, mintha nyakkendője lenne. Képzelje, május huszonkettedikén lesz huszonhárom éves. A cicamatuzsálem pedig mintha értené, hogy róla van szó, korát meghazudtoló ügyességgel bánik el egy odadobott májdarabbal. — Tizennyolc éves koromban mentem férjhez — folytatja örzse néni az emlékezést. — „Gyün ide vő is" — mondta az apám, hiszen egyes lány voltam, és húsz holdon gazdálkodtunk. Mégis menynek mentem, de csak három évig bírtam, akkor aztán eljöttünk az urammal. Most múlott február huszonegyedikén tizennégy esztendeje, hogy meghalt szegény. Jól megvoltunk egymással, aztán látja, négy éve nem tudok kimozdulni ebből a szobából, hogy elmennék akár a temetőbe is. Még templomba se voltam azóta. Hej, ha maga azt tudná, hogy min mentünk keresztül. Nem is annyira bizonyságképp, hanem emlékezetfrissítőnek iratköteget vesz elő. Régi levelezőlapokat böngészünk, ahol a tintaceruzás betűk csak félig adják meg magukat, sokat olvashatatlanná íakított az idő. Üdvözlet Tirolból, tizennyolcból, a férjtől, nyugtatja az itthonmaradottakat, részletes fölvila- gosítást kérve emberekről, állatokról egyaránt. Akad kezünkbe kérvény, jócskán érvényüket vesztett határozat is pecsétekkel. Talán, ha örzse néni, és korosztálya történetét egyszer megírná valaki, akkor szinte nem is kéne mást tennie, mint a kalapban, öltönyben srelő tiroli fiatalembereket ábrázoló lapokat megfordítani, és ott,van a megannyi adat. Vannak persze újkori dokumentumok is, fényképek, egyiken fölfedezhetjük Együd Árpádot, amint éppen mikrofonba énekelteti örzse nénit, hiszen nyolcvanon fölül sem kellett kétszer mondani neki a szennai népi együttesben, hogy fakadjon dalra, kerekedjék táncra. — Hát nem hozott mikrofont — legközelebb legyen rá gondja, akkor mondok még mást is magának — kezdi ismét örzse néni. — Hát azt hallotta-e, hogy Fábián, Sebestyén napján nedv éled a fák alján. Vince napján, ha süt a nap, készíts sok hordót n bornak. Tudja, régen, ha Vince napján jó volt az idő, a kádárok mulattak, ittak, jó kedvük volt, mert azt tartották, hogy sok lesz a szőlő, szükség lesz majd a munkájukra. — Mindig beválik amit mond örzse néni — veti közbe a szomszéd. Ha beszélik a faluban, hogy milyen lesz a tél, vagy a nyár, mindig azt mondom, amit tőle hallottam. — Még azt is mondták rám már, hogy boszorkány vagyok — mosolyog örzse néni. — Pedig hát csak jól megtanultam annak idején, hogy figyelni kell a természetet meg láttam is, hogy nagyon sokszor igazuk van azoknak a versikéknek. Gondolja el gyermekem, nyolcvankilenc év azért nagyon hosz- szú idő ám. Én pedig próbálok eleget tenni a kérésnek, s megkísérlem végiggondolni, mennyi is lehet csaknem kilenc évtized. Még a nagy léptékkel haladó történelemben is világrengető események zajlottak le ez alatt. örzse néni ezeknek csak áttételesen volt tanúja. A világ valahol Marcaliban ért véget, számára, Tirol, Szerbia mintha a mesék ópe- renciájának partjainál lenne képzeletében. Ám a saját világát kitanulta, arról tud mindent. — Nem lenne jó egy tévé? — kérdezem, mielőtt megígérem, hogy legközelebb magnóval jövök, hogy ne maradjak le semmiről. — Nem lenne olyan egyedül. — Jaj, szegény urammal még hatvanegyben úgy döntöttünk, hogy arra a kis időre, ami nekünk még visszavan, nem vezettetjük be a villanyt. Ezen aztán mindketten nevetünk. Varga István