Somogyi Néplap, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-15 / 39. szám

1986. február 15., szombat 5 RÁDIÓSZEMLE HALLO, HOGY VAGYOK? tj ismeretek az ismeret- terjesztő előadásokon (Tudósítónktól.) A Tudományos Ismeretter­jesztő Társulat nagyatádi városi szervezete tavaly a városban 153, a városkör­nyék községeiben pedig 226 ismeretterjesztő előadást tar­tott. A legtöbbet Segesden, Lábodon, Kutason és Nagy­korpádon. A falvakban hat­van előadással többet tartot­tak a múlt évben, mint az előzőben, Nagyatádon vi­szont ennyivel kevesebbet. Feltűnő, hogy az üzemekben a korábbi évekhez képest visszaesett az ismeretterjesz­tő előadások száma. Az előadálsofc 65 százaléka társadalomtudományi jelle­gű volt. Az ismeretterjesztés egyéb formái is megtalálhatók a TIT programjaiban: köz­hasznú tanfolyamokat, szak­köröket, nyelvtanfolyamo­kat és baráti köröket mű­ködtettek. Külön is említésre érdemes a szakmaváltást is elősegítő nagyüzemi növény- védelmi szaktanfolyam. A nagyatádi TIT-klubban nép­szerűvé vált „hétfő esti be­szélgetések” sorozat mintá­jára a helyi értelmiség szá­mára Kutason és Segesden is rendeznek hasonlókat. A szervezetnek jelenleg 110 tagja van, többségük peda­gógus, orvos és agrárértelmi­ségi. Kevés viszont a műsza­ki és a közgazdász: ezért el­sősorban az ő körükből sze­retnének új tagokat meg­nyerni a szervezet számára. Az idén — a már jól be­vált, népszerű formák mel­lett — részt vállalnak az ér­telmiség továbbképzéséből, és fórumot teremtenek bizo­nyos témákban a vitákra is. A fiatal értelmiségiek, vala­mint főiskolai, egyetemi hall­gatók szerepléseit is meg­szervezik. Erőteljesebben és eredményesebben kívánnak együttműködni a művelődési intézményekkel, a tömeg­szervezetekkel, az ipari és a mezőgazdasági üzemek kül­tériiéi eléseivel. A főépítész több mint tíz éve építette a Várost, amely egyre kevésbé tetszett neki. Amikor kinevezték, szárnya­kat kapott a feladattól, s az­óta éjt nappallá téve, lázas buzgalommal dolgozott. Az önmaguk ízlésében tökélete­sen megbízó emberek biz­tonságával készítette terveit, kollégáitól is csak az általa tökéletesnek minősített mun­kákat fogadta el. Ha terv­rajzról, építési engedélyről volt szó, nem ismert rokont, barátot, véleményében se csúszópénz, se magas párt­fogókra való hivatkozás nem ingatta meg. Kezdetben az építtetők megpróbálták ki­játszani: „mond csak a ma­gadét, azért én megcsinálom, amit akarok”; de rá kellett döbbenniük, hogy ez lehetet­len. A főépítész nem tévesz­tette szem elől őket. Rend­szerint épp az utolsó simí­tásokat végezték az általa kifogásolt, következéskép­pen nem engedélyezett mel­léképületen, félemeleten, manzárdon, amikor váratla­nul megjelent a helyszínen, s idegőrlő lassúsággal vég­zett méricskélések után „azonnali hatállyal” elren­delte a bontást. Az évek során sok ellen­séget szerzett, barátot egyet sem. Nem járt társaságba, pinceszerekre, nem ivott, nem dohányzott, nem udva­rolt. Semmi más nem érde­kelte, csak a Város, amely erdő­széfen Elkéstünk. A malom már nem duruzsol monoton éne­ket. A fagáz sem sziszeg mérges kígyóként. Téglák rendje fogad, de nem fogja már össze épületformára malter a kemény, szögletes testüket. Hatalmas henge­rek, öblös garat rozsdáll; még a helyükön, aztán szét­eszi formájukat, anyagukat az idő. De az egykori Pe- thő-imalom melletti lakóház áll, sőt minden jel arra mu­tat, hogy lakják. A két naigy kutya megvédi a ma­gányos épületet itt a sze­nyéri erdő szélén; csak a fiatal gazdaasszony szavára nyájasodnak meg. Bemutatkozunk illendően. Ö is mondja a nevét. — Hagyánek Lászióné. Szép, mint a lánykori ne- vie: Szép Szilvia. Odabent emlbenméleg, csecsemőillat. Andrea még csak kilenchó- najpos; nővérkéje, Barbara hároméves. A fiatal anya föhivatása most a nevelés. Magas, régi kályhákat idé­ző féhérti&zta kemence ont­ja a meleget. Az egyik szo­bában televízió ont fekete- fehér képeket. A másik szo­bát a kislányok uralják: ágy, pelenkázó-járóka együtt az a fából készült bú­egyre nagyobb lett és egyre kevésbé tetszett neki. Nem értem, nyögte holtfáradtan egy-egy ellenőrző körút után. Nem csoda. Hiszen már sen­ki sem épített semmit enge­dély nélkül, az építők mind meghunyászkodtak előtte, azt tették, amit parancsolt. Még­is: napról napra rondábbnak látta a Várost. Rémséges ... jaj, rémséges!, csikorgatta a fogát, amikor a rajzasztalon még a harmónia ígéretét su­gárzó „alkotásokat” — köz­épületet, villát, lakótelepet — a megvalósítás után megpil­lantotta. De hát mit tegyek, mit tehetnék még?!, ismétel­gette kétségbeesetten, s gör­csösen meg-megránduló uj­jaival órákig dörzsölgette, nyomogatta lázfoltos homlo­kát. Valami boszorkányságra gyanakodott, ördögi machi­nációra kezdett gyanakodni. Éjszakánként kigyalogolt az építkezésekre, és „rejtett fi­gyelőállásban” várakozott a téglarakások, cseréphalmok között. Azt remélte, hogy az éj leple alatt valamikép­pen felfedhei a titok nyit­ját. Éjszakai útjain öreg gyü­tordarab, amely kettőjüket is kiszolgálja. A kályhán túl — melyet a gazda épített —- szép régi tükör, valamelyik szenyéri öregmama adta Hagyánekéknak. Agancs a ruhaakasztó, s más tárgyak is utalnak arra: itt vadász- emiber él. A Maximlka-ihajú fiatal- asszony OB-rádión hívja a párját. Hamarosan meg is jelenik terepjárón a tapso- nyi Rákóczi tsz növényter­mesztési főágazatvezetője. Nyitott, rokonszenves fia­talember. — Hogy miért éppen itt lakunk, a régi malompor­tán? Tenmészetközel'be vágy­tam. Huszonnégy voltam, amikor végeztem a zala­egerszegi számviteli főisko­lán, ide jöttem dolgozni a téeszfoe Böhönyéről; meg­vettem ezt a házat és gaz­dálkodni kezdtem. — A malom még állt ak­kor? mölcsfák szegődtek hozzá, s elkísérték egy-egy darabon. Ezek a fák ugyanis szerették a főépítészt — rajtuk kívül senki a Városban —, mert megmentette az életüket. Nem engedte kivágni őket, amikor lakótelepek épültek a hajdani kertek helyén, s most kisebb csoportokban, valamelyik tér közepén vagy magányosan, tízemeletes pa­nelházak tövében, élték nyugdíjaséletüket. Egy ag­gastyán diófa — a piactér sarkáról — egész úton régi históriákat mesélt neki. Sok­szor megemlegette egykori elültetőjét, az öreg halász­mestert, akinek zsúptetős há­za valaha ott állt a piactér melletti kis ABC helyén; őt (a diófát) a kertje végében ültette el vagy nyolcvan év­vel ezelőtt; akkor még volt ott egy fészer is, amiben kerti szerszámokat tartott az öregember, mögötte orgona­sövény pompázott, végig a kerítés mentén. A kert alatt már a temető kezdődött (ahol most a tízemeletes pa­nelházak állnak), sok-sok sírdombbal, jázminbokorral; odavitték eltemetni az öreg halászt a többi öreg halász — Állt. Csák a nyáron bontották el építőanyagnak. Az egyik fala tömés volt: ez már-már kidőlt. A má­sikat én támogattam meg. A berendezés viszont elsőren­dű állapotban volt. Nagyon szerettem volna, ha valami­képpen megmentik a mal­mot. Megmozgattam min­dent, de nem sikerült. Be­csülöm a régi emberek ke- zemuníkáját minden tárgy­ban, mert magam is tiszte­lem az anyagot, becsülöm amit a két kezem teremt. A padlás még a régi öntő­formákat is őrzi; itt helyben készült a imalomszerkezet néhány eleme. Rekviem egy malomért? Ha az, hát kései. Kérdem, miért éppen Szenyért vá­lasztották lakóhelyül. — Apám itt volt erdész, nem idegen helyre jöttünk. Gazdálkodtam, erre lehető­ség nyílt. Igaz, segítségünk nem volt, így nem. folytató hattulk. A feladatköröm is olyan szerteágazó, hogy in­kább befejeztem a gazdál­kodást. Nem szeretem a fél- munkát. Beszélgetünk még a vad­állományról, a koronglövés­ről — melyben jeleskedik —, a gyerekekről, a szenyéri élet minőségéről. Bölcsőt mutat; a tapsonyi bognár mesterelte, aki hintót is tud . . . Régi-régi vajköpülő ügyes szerkezetében gyö­nyörködünk. — Bölhönyén építkezünk. Másfél-két év múlva, úgy számítjuk: beköltözhetünk. mellé; valamivel később a felesége is oda került, egy kis termetű, mozgékony öreg­asszony, aki hetente kenye­ret sütött a kemencében, s valahányszor kilépett az ud­vara, hangoskodó baromfi­csapat vette körül. Az öreg diófa már nehe­zen bírta, légszomjjal küsz­ködött, ezért hosszabb szüne­teket tartott mesélés közben; de gyakran, csaknem min­den éjszaka megidézte az öreg halászt s azt a feled­hetetlen pillanatot, amikor érdes ujjai először érintették az ő érzékeny csemetebőrét. A főépítész ímmel-ámmal fi­gyelt rá, s egy idő után ide­gesítette a diófa száraz, re­csegő hangja; már-már meg­bánta, hogy annak idején nem juttatta favágók kezére. Az éjszakai mászkálások, „rejtett figyelőállások” so­rán sem szabadult meg gyöt­rő gondjától, a tehetetlenség embertelen érzésétől. Végső elkeseredésében már arra gondolt, hogy le kellene bon­tani az egész Várost, hogy mindent újra lehessen kez­deni. Egy augusztusi reggelen, Tegye csak szívére a ke­zét, kedves olvasóm, s úgy válaszoljon kérdésemre! Nemdenem kedvenc műsorai közé tartozik a havonként jelentkező Halló, itt vagyok? Nemdenem újabb és újabb izgalmakkal várja a néhány taktus zene után következő jelentkezőt; hiszen ahány hí­vás, annyi élet, annyi sors? Valahogy ilyen modorban kezdte volna hatvan-hetven évvel ennek előtte szemléjét az egykori krónikás, ám napjainkra visszaszorultak az effajta személyeskedő, egyenesen az olvasóhoz cím­zett kérdések. Pedig kár ér­tük. Szilágyi János műsora ugyanis valóban nagyon népszerű, a szüntelenül ké­sői kezdés ellenére, még ak­kor is, ha néha már hétfői adásnappal próbálja a: tévé elcsábítani a hűséges hallga­tókat. Bátran kijelenthetjük: nem fog sikerülni a tévé ezen serénykedése. Ez a rá­dióműsor ugyanis olyan hi­ányt pótol, amelyet nagyobb testvérnek csúfolt társa, ha minden erejét megfeszíti, sem tehetne meg. Pedig egyszerű a titok: nem történik ördön­gösség, csupán csak annyi, hogy Szilágyi János bemegy a stúdióba és ad egy telefon­számot. A többi pedig már, miként ama szólásbeli kari­kacsapás, magától megy. Jönnek egymást követve a telefonok, és nincs az az iz­galmas regény vagy más cselekményesebb irodalmi mű, amelyben több, bonyo­lultabb és furtonfúrtabb tör­ténet szerepelne, mint ezek­ben. A magát viszonylag egész­ségesnek tudó hallgató ször- nyülködhet csak, s megálla­píthatja: istenem, ilyen (lel­ki) szegények vagyunk... A válaszadás alól magunkat ezennel felmentjük, hiszen miaga a műsor ad feleletet. Arról van szó ugyanis, hogy Szilágyi János remek érzék­kel fölismerte jó pár évvel ezelőtt: az emberek többsé­gének legnagyobb hiányér­zetét az okozza, hogy nem hallgatják meg őket. Pedig mindenkinek van egy saját története. Hprdja magában, mint sok tonnás terhet, s természetes vágya: szeretne minél előbb szabadulni tőle. A meglódult világban azon­ban csak a telefon marad utolsó kapaszkodóként... És micsoda történetek, micsoda sorsok jönnek! Szilágyi Já­nos pedig megértő a vele rögtön pertu viszonyba ke­rülő telefonálójával, akinek amikor a hivatala felé tar­tott, megrándult az út a tal­pa alatt. Mintha elszédült volna, s vele együtt az egész uca. A házak ingadoztak, az imént még mozdulatlan fák szinte földig hajoltak a kö­zeli parkban. Ugyanebben a pillanatban kísérteties mo­rajjal egy láthatatlan ménes robogott át a Városon. Mindennek vége, gondolta az ujjongás és a rettegés furcsa, felemás érzésével. A következő percekben az utca fejvesztett emberekkel telt meg. Az asszonyok sír­tak, az öregebbek hangosan imádkoztak, az ágyakból ki­rángatott kisgyerekek feje ide-oda lettyent az anyjuk vállán. A parkolókban vára­kozó gépkocsik szinte egy­szerre indultak dugig tö­mötten a szőlőskertek felé, de hamarosan dugókba tö­mörülve vesztegeltek a Vá­rosból kifelé vezető keskeny utcákban. A pánik lassan elült. Mi­vel a földlökések nem ismét­lődtek, egy idő után az em­berek visszatértek a laká­sukba, a munkahelyükre, az autók pedig a parkolókba. A Város tovább élte megszo­kott, hétköznapi életét. „Az épületek közül kevés sérült meg", nyilatkozta dél­ben a főépítész a rádió ri­porterének. „A helyreállítási munkálatokat azonnal meg­kezdtük.” Szapudi András életét az keseríti és saját be­vallása szerint, teszi széppé, hogy önnön neméhez jobban vonzódik, mint a másikhoz. Tanácsot ad egy fátyolos hangú kislánynak, mit kér­dezzen a vele szóbaállni nem akaró férfitól, hogy elindul­jon a kapcsolat a beteljese­dés útján. És tanácstalan is mer lenni a harmincéves asszonnyal, aki egy kicsikét szomorúbb az átlagosnál, hi­szen férje, a „menő” orvos, bedőlve mindenféle népszerű könyvben írtaknak, kinyitot­ta hét-nyolc éve tartó házas­ságukat. A nyitás természe­tesen egyirányú: csak neki, az orvosnak csúsztathatnak az ápolónők műtét közben a zsebébe lakáskulcsokat, hun­cutul kacsintva. Ilyen komplikált esetek­ben Szilágyi csak hümmög, és bizony igaza van. Nem le­het mást tenni. A kívülálló hallgatónak pfedig el kell is­mernie: vagy szereti a mű­sorvezetőt „vasárnap esti skálázásai” miatt, vagy nem; ebben a műsorban nagyon profi színvonalon látja el fel­adatát. Soha nem „cikizi” túl beszélgetőtársát, annyit vi­szont ironizál rovására, amennyit a téma megenged. Sikerül elkerülnie az arisz­tokratizmus látszatát is. Egy­szóval: Szilágyi a megfelelő ember erre a valóban kényes feladatra. Egy dolog miatt mégis ag­gódom. A Halló, itt vagyok is azon műsorok közé tarto­zik, amelyek olyan dolgot szeretnének megoldani, amely nem feladatuk, s már kezdetben világos: erejét is meghaladja. Tízezrek, száz­ezrek betegedő lelkületét ugyanis nem elég, ha egy ember gyógyítja. Főleg nem havi egy órában. S e ponttól a kérdés már nagyon bonyolult. Varga István Beiratkozás az általános iskolákba Nem változik a gyermekek beíratási rendje az általá­nos iskola első osztályába az 1986—87. tanévre. A Mű­velődési Minisztérium ren­dedet e alapján a szülők — március 1. és 15. között — az isíkolában kihirdetett időpontban és módon, a kör­zetileg illetékes általános is­kolába íratják be azokat a gyermekeket, akik 1986. au­gusztus 31-ig betöltik 6. életévüket, vagyis akik 1979. szeptember í. és 1980. augusztus 31. közötti időben születtek. Beiratáskor a gyenmeík adatait a szülő személyi iga­zolvánnyal, a gondviselő a gyermek születési anya­könyvi kivonatával igazolja, a beírt tanulók még a tan­év kezdete előtt orvosi vizs­gálaton vesznek részt, A tanköteles korba lépő óvo­dás gyermekeik iskolaérett­ségi vizsgálatát az óvodá­ban, az oda nem járókét a beíratást követően az isko­lában szervezik meg. Esze­rint változatlanul mód van arra, hogy egy ta.névr,e föl­mentsék az iskolába járás alól azokat, akiknek testi, szellemi fejlettségük miatt további óvodai nevelésre van szükségük. A fővárosban az új első­osztályosok beiratkozása 1986. március 6-án és 7-én lesz. Mint a Művelődési Minisz­tériumban elmondták: foly­tatódnak az előkészületek annalk a rendeleti szabályo­zására, hogy — az 1986. szeptember 1-jén hatályba lépő új oktatási törvénynek megfelelően — a későbbiek­ben még jobban figyelembe lehessen venni az első osz­tályba való felvételkor a gyermek fejlettségét. Az új beiskolázási rendet első íz­ben az 1987—88. tanévre szóló beiratáskor lehet majd alkalmazni.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom