Somogyi Néplap, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-11 / 9. szám

8 Somogyi Néplap 1986. január 11., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMUVELODES Pillanat'— képek Kiállítás a budapesti Műcsarnokban Bak Imre festménye Másfélévi előkészület, ku­tatómunka előzte meg az 1985-ös „Stájer ősz” kereté­ben Grácban rendezett ma­gyar festészeti kiállítást. A Neue Galerie és a Künstler­haus adott helyet húsz mű­vész nyolcvan nagyméretű művének, amely „A magyar festészet három generációja” címet viselte. Wilfried Skreiner profesz- szor, a Neue Galerie igazga­tója válogatta az anyagot a Műcsarnok munkatársai­nak, Hegyi Loránd és Bakos Katalin művészettörténészek segítségével. A gráoi múze­um és a Műcsarnok között másfél éves együttműködés alakult ki. A magyar festé­szeti kiállításért cserében a tavaszi fesztivál idején oszt­rák művészek tárlatát ren­dezi Budapesten a Neue Galerie. A ©0-as évektől képzőmű­vészetünkben három periódus különböztethető meg, s ezt három festőgeneráció képvi­seli. Az első a 60-os évek ele­jén lépett porondra, szuve­Koncz András festménye Hencze Tamás festménye rén, színes festészettel. Mun­káikban egyszerre képvisel­ték a folyamatosságot és a megújulást. Ez az időszak volt a konstruktivizmus új­rafelfedezése Kelet-Európá- ban, mindenekelőtt Magyar- országon. Ideáljaik a konst­ruktivizmus nagymesterei, Moholy-Nagy László, Kassák Lajos, Breuer Marcel, Bort- nyik Sándor. De bartóki szellemben merítették a ma­gyar népművészet hagyomá­nyaiból is, különösen színvá­lasztásban. Erdély Miklós, Keserű Ilo­na e generáció vezéralakjai, akik megérezvén a korszel­Mulasics László festménye lemet, alakították ki sajátos stílusukat. Kapcsolódott hoz­zájuk Bak Imre, Hencze Ta­más, Attalai Gábor, Fajó Já­nos, Nádler István, a közép- generáció. Az új konstrukti­vizmus általuk és még né­hány kortársuk által váltott a konceptuális művészet irá­nyába. Ezen irányzat fő alakja Birkás Ákos, aki nem a hagyományos táblaképfes­tészetet műveli, hanem xero­xok, szövegek, fotók felhasz­nálósával alakítja műveit. Birkás mint főiskolai tanár közvetlen kapcsolatban áll a harmadik generáció képvise­lőivel; felfedezője, felismerő­je a legifjabb nemzelék új törekvéseinek. A három festőgeneráció ál­tal megteremtett stílusban vannak különbözőségek és hasonlóságok. De a más-más indíttatású alkotók mégis kö­zös szellemiségű, magyar mű­vészetet hoztak létre. K. M. PALOTÁS DEZSŐ TRÉFA Nem tudom már, melyi­künk lehetett, aki megemel­te Picuri csuklóját, és azt mondta neki: „Túl vastag a bokád, kincsem”. Arra vi­szont nagyon pontosan em­lékszem, hogy Picuri ez al­kalommal kissé csodálkozva megszemlélte fent említett testrészét, nézegette jobbról- balról, elölrőL-hátulról, majd egyetértőleg és kissé szégyen­kezve bólogatott. Meg kell említenem, hogy a csülke va­lóban túlméretezett volt, vi­szont tökéletesen arányos is, ha figyelembe vesszük, hogy ő maga kilencvennyolc kilót nyomott, és egy csöppet sem volt kövér. Figyelemre méltó még, hogy Picuri barátunk nem vette zokon a henye és némiképp sértő anatopizmust, illetve fel sem ötlött benne, hogy azt állították róla: elöl ;s hátsó lábakat visel, és hogy tulajdonképpen meg kellene sértődnie. Olyan volt, mint egy újfundlandi kutya: erős, nagy, félelmetes, nagyon jó­indulatú és éppen olyan ér­telmes is. No meg bájosan műveletlen, amit viszont ki is vett volna zokon egy ilyen tehetséges festőtől? Mert két­ségtelenül nagyon tehetséges volt. Ennek ellenkezőjéről még az sem tudott senkit meggyőzni, ha néha elmagya­rázta képeit, vulgo: egetve- rő marhaságokat mondott valóban csodálatos vásznai­ról. Jámborságával természete­sen gyakran visszaéltünk; ál­landó volt a kisértés, hogy felültessük, falhoz állítsuk, csúfot űzzünk belőle. Eme tevékenységünk savát-foorsát az adta, hogy ha netalán si­kerülne feldühíteni, szétmor­zsol bármelyikünket —meg­nyugtató biztonságot pedig abból merítettünk, hogy tud­tuk: soha nem bántana sen­kit egy sületlen viccért. És — gondoljuk meg! — köz­ben még szeretni is lehetett, hiszen egyszerre nézhettük le és csodálhattuk; lehet-e töb­bet elvárni egy baráttól? Egyszer láttuk csak meg­villanni a szemét, amikor azt mondtam neki: „Tudod, mi vagy te? Tudod? Egy hete­roszexuális!” Megfeszült az állkapcsa, nyelt néhányat, aztán oda­vágta: „Te vagy heteroszexu­ális!” — és megbántottan el­fordult. Természetesen ezek után nem hagytuk békén, és addig kínoztuk, faggattuk, amíg ujjongva felismerhet­tük: Picuri szűz! E felismerésből egyenesen következett gálád tervünk, öntudatlan eszköz volt a Kiss-lány, városunk csodája, gyönyörű szőkeség, megköze­líthetetlen, mint Artemisz; egy dobermanja is volt e szerepkörhöz. Magam is pró­bálkoztam nála és e kísérle­tem csúfos kudarccal végző­dött — ideális alanynak tűnt hát a lány. Az ő nevében epekedő levelet írtunk Picu- rinak, s találkára Invitáltuk egy szombat délutánra. Va­lamennyien a diákotthon kö­zös szállójában gyűltünk össze abból az alkalomból, hogy Picuri megkapta a billet doux-t. Szemünk sar­kából lestük, amint több­ször is végigolvassa a leve­let, aztán órájára pillant, és rohan mosakodni. Éppen a nyakkendőjét bontotta ki, hogy hetedszerre kösse új­ra, amikor végre figyelemre méltattuk: — A napra lehet nézni, de rád nem érdemes! Elég lesz már, Picuri. Nem ér meg ennyit az a nő .. . — Többet is megér — ál­lította ő. Szomorúan és tanácstalanul jött vissza. — Nem értem — mondo­gatta — miért hívott, ha ő meg nem jött él? Ki érti ezt? — Miért nem kérdezed meg tőle? — Már miért ne kérdez­ném meg? Igazatok van. Me­gyek és megkérdezem. És ment. Mint később megtudtuk, becsengetett, a lány előtt meglobogtatta a levelet és szigorúan felelős­ségre vonta. A Kiss-lány vi­sított a gyönyörűségtől, majd a nyakába borult. Két hónap múltán össze­házasodtak. Picuri ma két gyermek atyja, és nagyon boldognak vallja magát. Ha jól meggondolom, min­dent nekünk köszönhet. OLÁH JÁNOS* Bemutatkozás helyett R ozi nénit, a főbérlő- nőjét ugyan többször is agyonüthette vol­na, és nem minden indok nélkül, mégse tette. Rengeteg bosszúságot okozott neki az öreglány. Képes volt, amikor csak alkalma nyílott rá, akár naponta többször is, á becsületébe gázolni. És milyen könnyű szívvel! Majd ki esett a műfogsora, úgy nevetett. Micsoda egy élhe­tetlen alak maga, trófálko- zott múlt századi, vidékies modorában, de a poént gyil­kosán aktuálisra hegyezve, hogy negyven éves korára még csak egy lakást se tu­dott szerezni magának! Már a itelefonasztalkán heverő, használaton kívül helyezett ízléstelen hamutartót is ki­szemelte magának. A hamu­tartó jó nehéz volt, tele éles kiszögelésekkel, kristály- szerűre csiszolt élekkel, és pontosan beleillett a tenye­rébe, ezt nem egyszer kipró­bálta már. Csupán az ked­vetlenítette el kissé, hogy neki nincsen valami magasz­tos indoka, semmiféle fen- költ motívum nem vezérli, mint mondjuk Raszkolnyiko- vot. Kicsinyes ingerültség az, aminek engednie kéne, még annál is kicsinyesebb, talán csak valami egyszerű, baná­lis pillanatnyi felindulás. Ha van némi önkritikája, régen be kellett volna lát­nia, alkalmatlan bármiféle közbűntényes kihágás elköve­tésére. Ha véletlenül nem volt jegye az autóbuszon, ké­pes volt odamenni minden •A Központi Sajtószolgálat 1985. évi pályázatának III. dijas alko­tása próza kategóriában. egyes utashoz, hogy jegyet kérjen. Ha senki nem segí­tette ki, leszállt a követke­ző megállóban, jegyárust ke­resett, jegyet vett, és csak azután szállt új autóbuszra vagy villamosra. Ha véletle­nül otthon felejtette a pénz­tárcáját, inkább gyalog tette meg az utat a kiűzött célig, bárhogy is fenyegette az él­késés veszélye, s bármilyen könnyű lett volna az ellen­őrt elkerülnie. És ha nem kerüli el, akkor mit kockáz­tat? Azt hazudhatna néki, amit akar, ha egyszer nincs nála papír. De ő nem. Kép­telen lett volna más nevet, más címet bemondani, mint ahogy hívják, mint ahol va­lóban Lakik. Magánszemély­nek még talán-talán, némi árulkodó pirossággal az ar­cán, vagy éppen krétafehéren képes lett volna, de a ható­ságnak, a hatóság képviselő­jének, annak nem, annak so­ha. Nem is ezekre a sikertele­nül kísértő rémképzetekre gondolt, amikor néhanapján, úgy estefelé, lefekvés előtt, a tükörbe meredve már-már eszelősen el-elismételgette magának: azért az is valami, hogy végül is becsületes ma­radtam. Ha jól meggondol­juk, több volt ebben a meg­állapításban az önirónia, mint a büszkeség. Kényszer- pályán mozgott, ezt el kel­lett ismernie, igazán drámai választás élé pedig még egy­szer nem állította az élet. Ő maga tulajdonképpen egyál­talán nem tehetett róla, hogy becsületes maradt. Annyi volt az egész, hogy nem sú­gott be senkit a főnökeinek, nem hízelgett, nem rágalma­zott meg senkit, akkor se tiltakozott, ha őt valaki meg­rágalmazta. Evvel az alamu- szisággal gyanút keltett azok­ban is, akik egyébként jóin­dulattal közeledtek volna [hozzá. Szinte közröhej tárgyát ké­pezte, amikor az első mun­kahelyi értekezleten a nagy­főnök szónoki kérdésének el­hangzása után fölpattant, ké­szen rá, hogy elmondja őszin­te véleményét a munkahe­lyén uralkodó viszonyokról. Nem lehet tudni, miért nem akadt senki, aki a vállára tette volna a kezét, és sze­líd erőszakkal visszanyomta volna a székére, és egy pisz- szegéssel rádöbbentette volna arra, amit ez a befejező for­dulat voltaképpen jelentett, hallgasson. A helyzet később se vál­tozott. A főnök makacsul ra­gaszkodott beszédeinek e sztereotip befejező mondatán hoz, ő pedig ahhoz, hogy ele­get tegyen e mondat tolmá­csolta felhívásnak. A hely­zet úgy oldódott meg, hogy egy szép napon, mely nem is egy megnevezhető, tetten- érhető nap volt, hanem vala­mi alaktalan, kocsonyás, se kezdete se vége időköz, el­veszítették egymást szem elől. A főnök addig-addig araszolgatott fölfelé a rang­létrán, és ő addig-addig csú­szott minden szorgalma és megbízhatósága ellenére le­felé, mígnem végül lekopott a főnök értekezleteire meg­hívandók listájáról. Nagy megkönnyebbülés volt ez mindkettejük számára. Ahogy eltűntek egymás sze­me elől, a főnök, valószínű, azonnal meg is feledkezett róla. Látszólag ő is ezt tet­te. Nagyon meglepődött, ami­kor kiderült, mennyi elfoj­tott gyűlölet, kielégítetlen bosszúvágy gyűlt föl benne az idők folyamán. Amikor tekintete a tejes­kávé alatt heverő újságra esett, és gyászkeretben meg­látta a főnök ismerős arcát, a halszürke hiúzszemet, ami vesébe hatoló kegyetlenséggel villant át még a rotációs tö­kéletlenség homályán is, a mohóságtól felpuffadt pofa­zacskókat, az italozás meg a kóros álmatlanság okozta vi­zenyős ráncokat az áll alatt, a szemek s a száj környé­kén, úgy érezte, no végre megcsikordult élete rozsdá­tól összeragadt zárjában a kulcs. Várta, nagyon várta, hogy kitáruljon az ajtó. Biz­tos volt benne, hogy ez a megvilágosodás bekövetke­zik, csupán az volt kétséges, hogy mikor. Olyan volt ez a magabízás, amilyen, azt hit­te, csak régi szent köny­vek élsárgult lapjain olvas­ható, pihentagyú szerzetesek, élettől elrugaszkodott írók fantáziájában létezik. A reg­geli nap erősen, tisztán vi­lágított be a konyhaasztalra, a gyanakvásnak, a bizonyta­lanságnak még az árnyékát se tűrte meg sehol maga körül. Különben sem morfondí­rozhatott sokat a történteken, indulnia kellett a hivatalba. A beosztásánál fogva, végre a legalsó grádicson gubbasz­tott, szigorú, ifjú főnökök­kel a nyakán, nem engedhet­te meg magának, hogy el­késsék. Ment az utcán szem­be a hideg őszi széllel és alig tudta elfojtani a neveté­sét, annyira kikívánkozott be­lőle. Nem, nem a boldogság csiklandása nyomán támadt rá ez a nevethetnék. Valami gazdátlan indulat, érthetet­len, keserű görcs támadta meg az aroizmait. Eddig nem tudta volna elképzelni, hogy örüljön bárki halálának is. Ez a csaknem kiböffent, ne­hezen visszafojtott röhögés most porig sújtotta. Egy csótányt iszonyodva taposott el, a hányinger kerülgette, amikor mégis meg kellett tennie, s a kemény kitinpán­cél összeroppant a cipője alatt. Tudta, hogy a hivatalba megy, azt képzelte, mégis egyenesen ki a temetőbe ve­zet az útja. Szeretne, de nem tud visszafordulni, sietnie kell, nehogy lekésse a teme­tést, látta magát, ahogy le- köpdösi a lilán acsargó, ha­zúg koszorúhegyeket, a pók­arcú gyászhuszárok szemébe röhög. Vagy ilyen embert is sajnálhat őszintén valaki? A családja, a prátfogoltjai? Amikor kijózanodott, még akkor is szégyenkezve takar­ta be a kabátja gallérjába az arcát, mintha mindaz, amit gondolt, ami csak megfordult a fejében, kirajzolódna az arcvonásaiban és bárki leol­vashatná róla, aki szembe jön vele az utcán. Ügy vi­selkedett, mint a legtöbb becstelen ember, akinek még az a kevés jóérzés sem ada­tik meg vigasztalásul, amit neki, legalább is eddig, nem kellett megtagadnia magá­tól, hogy akárkinek a sze­mébe bátran és szégyenke­zés nélkül belenézhessen. A szabadság, ami most meg­nyílni rémlett előtte, koránt­sem ígérkezett hát olyan fel­hőtlennek, milyennek ábrán­dos pillanataiban képzelte, amilyennek szerette volna. Azt érezte, valaki hátba- vágja, egy régi jó ismerős, gondolta, csak az volt gya­nús némiképp, hogy túl erős, túl hosszantartó, már-már kegyetlenül lassú volt ez az ütés, és kemény és hideg, és mégis valami végeérhetetlen, mindent elborító forróságha torkollt. X gazi csődület támadt, hi­szen nem volt különö­sebben riasztó látvány, amikor a reggeli kávé­jukat káromkodva fél­behagyni kényszerült mentő­sök kihúzták a kerekek kö­zül, egy vércsepp nem sok, annyi se látszott rajta, csak a ruhája volt valószínűtlenül gyűrött. A mentősök csak egy pillantást vetettek rá, még egy gyűrött újságpapír­ral se borították le, mondván, az ügy nem rájuk tartozik, az áldozattal ők már nem tudnak mit kezdeni.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom