Somogyi Néplap, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-11 / 9. szám
1986. január 11., szombat Somogyi Néplap 9 Márffy Ödön képei Fönt balra: Csinszka. Jobbra: Almasziiret. Alul balra: Önarckép SOMLYÓ GYÖRGY URBIS Ünnepi óda Boglárlelle városavatására Szülőfalumnak lenge határai, Városfalakká nöttök ez évelőn A kelta földvár és a tó közt: Róma, Athén, Babilon kisöccse, Mert otthon ott van, honnan elindulunk - így mondta T. S. Eliot is. S csak úgy Lehet miénkké minden égtáj, Hogyha e táj etalonja méri. Most portikusszá nőnek a Strand felé Húzó platánok: lombdíszes oszlopok, Márvány-eres kérgükkel, és a Flamboyant jegenyék a mólón. Nem mintha ... Minta nem lehetett e lágy Dombos vidék sem: mint a világ, e vad Századnak érckezébe törve, Véreidet magadat tiportad, Most újra az vagy nékem, ahogy gyerek- Fővel, csak téged látva, csodáltalak, S Pest, Prága, Párizs izgatóbb nem Volt a te nyári varázsaidnál. Város, te is. Hát vésd a szivedbe jól A városokról Berzsenyi jóslatát, S talpköve infrastruktúrádnak Más ne lehessen: a tiszta erkölcs. S a nyárutóknak hűs keser-édese! A nagyvilágból újra e kisvilág: A Kastély mentén bandukolva Róni az utat az iskoláig, Szívedbe vésd - mint én - a sömört, amely Mint csúf virág nyílt gyermekeid kopasz Fején, kik nem-dicső halálban Távoli hósíkokon nyugosznak. Hol sárga márga fojtja az udvaron Tízperceink vad lábdobogásait. És délutánonként a műhely Bádogiriszt ragyogó homálya. S azt a vagont, mely nagypapa sírja lett. Nevét nem őrzi semmi, de két keze Munkáját hű ereszcsatornák S vízvezetékek a házaidban. S az a kirándulás! a Csobánc a zöld Vízből fehérlö gyöngysorokat csiszolt. Ám vissza, este: oly vihart nem Fújnpk a hétfejű Óceánok! Köszöntlek, Boglár, Lelle, ti két iker, Vagy két szerelmes, kik ha civódtak is, E part hosszában egybeforrtak Két ölelő karú villasorral. Tengerre vágytam - s a vonatablakon Marseille előtt épp úgy ragyogott elém, S tűnt máris el, mint Aligánál Épp ha kivillan a tó a töltés Mert igy születtek mindig a városok. Két szomszédvárból vagy -faluból, miket Utak meg álmok, érvek, érdek Végre is egybesodornak egyszer. Nyílása közt. És hogy kinevettek a Hudsun egy pontján, mert az egész olyan Volt, mintha párás nagyításban Révfülöp és Badacsony közel jön. Ó régi költők! hangotok elszorult Torkunkba tört már. Hála neked, szüiö- Falum, te Város, hogy ma újra Őket idézheti még az Ének. Boglárlelle, 1985. december 31. PETER GREGOR Borovicka felügyelő a holttest fölé hajolt. — Szívinfarktus — állapította meg az orvos. — Különben közönséges infarktus. A felügyelő a fejét csóválta. Közönséges infarktus lett volna, ha már nem az ötödik ilyen eset ugyanazon a helyen az áruház bőráruosztályán. Az ötödik rejtélyes haláleset, és senkit sem lehet gyanúsítani; nincs tanú, nincs indok a gyilkosságra. — Maga szolgálta ki ezt a vevőt? — kérdezte a felügyelő a csinos fiatal eladó- nőtől, akinek a szemében dermedt rémület ült. — Igen, én. — Hogyan történt? — Magam sem tudom. A vevő bejött, én hozzáfogtam, hogy kiszolgáljam ... Egy pillanatra elfordultam, azután pedig ... Azután... odanéztem, ő pedig már a földön hevert. — Csak úgy, ukmukfukk? — a felügyelő összehunyorította a szemét. — A maga jelenlétében már az ötödik ember roskad össze holtan, és mindennek nincs semmi oka? —Én ... én ... magam sem értem — szipogott a lány. Borovicka felügyelőnek nem volt oka arra, hogy ne higgyen az eladónőnek; fogalma sem volt arról, mitévő legyen. Két álló hétig töprengett a helyzeten, de mindegyik változat, amely eszébe jutott, csapnivaló volt. A nyomozás egyhelyben topogott, és csak egyetlen lehetőség maradt. A felügyelő, bár tisztában volt vele, mennyire kockázatos ez a lépés, álbajuszt ragasztott, sötét gyilkos szemüveget vett föl, és közönséges vevőnek tétetve magát, elment a bőráru-osztályra. — Jó napot! — üdvözölte a lány olyan angyali hangon, hogy Borovicka, aki ebben a pillanatban éppen megtapogatta az álbajuszát, hogy erősen tapad-e, kis híján leszakította férfiúi ékességét. — Mit kíván a kedves vevő? — fuvolázta a lány, és hangjában csengettyűk csilingeltek. — Kesztyűt — dünnyögte a meghökkent felügyelő. — De milyet parancsol? Szarvasbőr-, velúr- vagy glasszékesztyűt? — Velúr legyen. — De milyen színűt parancsol? Drappot, barnát, sötétet? Gombbal legyen vagy gomb nélkül? — Hatujjú kézre — dör- mögte Borovicka. — Ó, bocsánat! Attól félek, ma nem teljesíthetem a kedves vevő kívánságát. De ha holnap szíveskedne újra befáradni hozzánk, akkor a segítségére lehetnék. — Nekem ma kell a kesztyű. — Ebben az esetben arra kérem, várjon egy pillanatig, átszaladok a raktárba és utánanézek. Ünnepi vagy hétköznapi használatra való kesztyűt óhajt? ... A lány kisietett a pult mögül, a felügyelő pedig már mindenre rájött. Reszkető kézzel előszedett egy nitro- glicerin-tablettát, és lenyelte. Bizony, ha a szíve valamivel gyengébb, és nem akad történetesen tabletta a zsebében akkor 6 lehetett volna a hatodik áldozat. Fordította: Gellert György Péreti Zsázsa: Bohóc RÉZHOLDAK, RÉZNAPOK Kerék Imre verseskötete „ ... mélyebbre markoló fagyökerek fegyelme köti a földet fagy sikolt, árnyék borul a holdra ...” (Fagy sikolt) Majdnem száz vers —kétséges .tusákra szólító, kemény nyolc év után. Legújabb könyve. Közben versek rangos folyóiratokban, antológiákban, majd „sormet- szétként” két diadal-koszorú a műfordítás lovagi tornáikat kínáló várudvaráról: Musz- tafa Karira verses tragédiáját, a Holdfogyatkozást (Mai szovjet drámák; Európa, 1980) és a korán elhunyt orosz poéta, Nyikolaj Rubcov kötetnyi versét ültette át magyarra (Európa 1981). Az 1977-ben megjelent Zöld parázs után most lépett elő újabb — második önálló — verseskönyvvel Kerék Imre, Somogy Sopronba szakadt költő fia. Az első önálló kötet, a Zöld parázs még a szűkebb „hazai” színeivel ékeskedett. A Balatontól a Dráváig nyúló tájat, erdők — kaszálók varázsát, széljárta mezők pompáját idézte, a szülőföld és az otthon ízeit; ez az új, a Rézholdak, réznapok az út- nakindulást. S nemcsak azért, hogy ez a második! Mert jóllehet ebben is felsejlik a múlt, a felnőtt-utat is meghatározó emlékek sora, a gyermekkor játszi, kavargása, az ifjúság fellobbanó avartüzei, amelyek ösztöneinkbe „égnek”’ s épp ezért felejthetetlenek élményei. Itt, ebben a négy „fejezetre” tagolt versgyűjteményben emeli magasabbra tekintetét a költő: túl a „szűkebb” hazán, kamaszszereknen, a karjaiban tartó, öt érzékszervünkkel észlelt természeti környezeten is túl — most teljesedik ki előtte a „beke- ríthetetlen világ”. Megjelennek a legendává bűvölt otthontól itávolabbi tójak — térben és időben is. Fenyvesek orgonazúgását hallja a Nagy István-ii havasok között, benne is megremeg Radnóti „fa- törzsből kiszakított ág-magánya” vagy kápráztatják szemét Jeszenyin hazájának nyírfaligetei. iiAiéb nvren Imre Rézholdak, réznapok Valóságos még, de többrétegű, áttételesebb — és légiesebb is már — a régi élmény, ha felsejlik verseiben. Jegenyés utakat, patakparti pagonyt dajkáló somogyi völ- gyeket-dombokat idéz elénk, ahol „öreg tölgyek gyökere borzong” és csillagok szán- káznak a vén diófa harmattól síkos levelein. Űjra látjuk a szederindás árokszéli bokrokat, ahol a forró homok „őrzi még” az egykori gyermek lábanyomát, vagy ahol „levél-énekkel becéző kukoricák” súgják nevét a szélnek (Erdei pillanat, Szólítotok, Régi őszi este, Varga Hajdú István képei). S mint egy példaképe, Fodor András, akinek igéit mottóul veszi: „nyomot keresve v'ssza- jár” ide, megyénkbe, ahonnan származott —, hogy számba vegye a kidöntótt „erdei fák magányát” vagy a „zöld mohacsend”-et, hajnali harmat párájában úszó búzamezőt; áhítatosan égerek hűvösében bújkáló enecskét csodáljon, beszíva tavaszi földnek fűszer-illatát, s „kisgyermekké visszanőve” induljon — ahová a gyermekkor világa hívogatja — kutatni hét lakatra zárt régirégi titkokat... A balladák szárnysuhogására azonban „csillagtávoli” dallam sír az éjben. A végHa nem esik el Voronyezs alatt apám, s nem lett volna hősi halott. . . ha nem hallottam volna szüntelen anyám faltól-falig-sírt panaszát, ha nem lesöpört padlásunkon át ordít arcomba a történelem . .. akkor talán most lenne rá okom . . . (Ha) Jól mutatja ez egyúttal- Kerék Imre kötődéseit. Az egyes versek ajánlásai a példát adó elődök sorát — és azt is, amivel a költő túllépett az utat mutatón. S ha egy- egy szó itt-ott talán még ka- miaszosnak hat (e kötet verseinek nagy része is több mint tíz éve született), a dallam, a hang — és amit a költő mond — már a férfi- kort mutatja: az elkötelezettséget, a művészi kiteljesedést. Épp oly magától értetődően vállalva küldetését, amilyen természetességgel állnak a Rézholdak réznapok „jegenye-oszlopai”, fegyelmezetten tartva... „a rogyni készülő boltozatot.” S oly tudatosan, mipt Vesd le magadról című versében a búza- kalász, amely kenyérként „teljesíti be a törvényt, mit mag-korában a lét -rászabott ...” Az a mag pedig — bibliai értelemben is — jó talajra hullt. Láttuk frissességét a zsen-dülő vetésnek, s Kerék újabb kötete tanúsíthatja a szárbaszökkenést. (Szépirodalmi kiadó) Kurucz Ferenc télén -távlatokra nyíló tudat havas hegyeket, „szakállas bölcseket” idéz meg; oltáron nyíló kápolnavirágot, Bartók művészetének gyémánt-kristály fényvillanását amely „gyökértől ágig, ágtól csillagig -tágítja lélegzetünk” ... Rembrand remekét látjuk (Danaé), s halljuk Goethe „Égi dal”-át — játszi lebegés, harmatfény szinte hihetetlen tisztaságában. (Változatok egy témára.) Mikes ro- dostói -magánya és a középkori metszet, az Énekek Énekének parafrázisa és a Kormos István-triptych on éppúgy beleillik e sorba, mint a József Attila-i árvaság si- koltó kétség-beesése vagy Áp- ri-ly-varázsos panteizmusáva-1 a „Késő ősz” huszonnégy sora. Számadás ez a kötet — mint egyik ciklusának címe is jelzi —, csúcstól gyökérig. Az első halavány élmények „negatívjá”-nak előkeresésé- től a „kék semmibe markoló” képzelet végtelen ellipszisének megragadásáig; érzelem világunk gyökérrendszerének bonyolult szövevényével kapaszkodik a tápláló talajba, s kibontakozó, erősödő lombrengetegével habzsolja a fényt, a nap ragyogását — a kozmikus távlatokból is él-tétő erőt. Micsoda ellentétek — és milyen hatalmas arányokat sejtető távlatok:! S erőtérfelmérés is. Az alkotás „v-illám- ló va-d gyöny-öré”-vel a tudatalatti .mélyrétegekből — minden makacs ellenkezést legyűrve — bontja ki virágait. iHitvalló módon a költő szembeszáll sokat idézett közhelyek álnok ködösítéseivel, a „pannon derű” hamis mítoszával -is, amelyre múltunk, a magyarság -történelme az élő cáfolat. A derű elsikkadt feltételéit zúzta szét a valóság kőzuhogása: IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS
