Somogyi Néplap, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-25 / 21. szám
8 Somogyi Néplap 1986. január 25., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS hmm SZ ENT PETER s?ak4li/v BUDAPESTEN KERÉK IMRE Epigrammák Egy naplopóra Nincsen időm meghalni se — hajtogatod keseregve. Nem csoda: alvással töltőd a napjaidat. Kétszínűség Zebracsikó nem vagy, mégis kétszínű az arcod. Zebrának jól áll; hallod-e: nálad unom. Magyarkodó Váltig döngeti mellét: ő a magyar egyedül csak! Méltán mondhatjuk: él magyar, áll Buda még! Erkölcs Erkölcsöt papol éjt-nappal, bár közben az árvák tányérjárul a húst őmaga vágja be mind. Ismertség Folyvást büszkén hajtogatod, hogy mennyire ismert vagy. De közismert lény Kisfalun az ökör is. Egy hízelgőre Nagy gondban vagy: két feneket nyalnál egyidőben, ám mivel így nem megy: döntsön előbb is a rang. Bátorság Bérdi nem alkuszik; ő mindig csuda bátran védi azt, ami rossz és megugatja a jót. Hivatal Hogyhogy Bólogató János mindenki tenálad? Mert kirugattad már mind, aki szólt valamit. Márvány Mondataid márványba kéne metszeni; lássa majdan a késő kor: mily örök a butaság! LÁZÁR ERVIN SZÉLLELBÉLELT Mérgelődött, morgolódott az Északi Szél. — Te szelek szégyene — korholta a Déli Szelet. — Te pipogya, puihámy! Nem is érdemied meg, hogy szélnek nevezzenek! Vacak szellőcs- ke vagy csak, lenge fuvallat! Méghogy kényeztetni a világot, fákat cicomázni, fü- véket ébresztgetai, erdőt ringatni, ki hallott ilyet!? Vedd. tudomásul, hogy egy igazi szél süvölt, örvénylik, zúzmarát ház, dérrel és jéggel ver, fáikat csavar fai, özönvizet áraszt,, tetőket tép le, kazlaikkal labdázik, zúg-búg, vicsorog, megfagyaszt! — De hiszen — védekezett ijedten a Deli Szél —, nem láttál te még olyat, amikor vörös sivatag-homokkal árasztom el Európát? Amikor kiszárítom a folyókat, a földeket, aimiikor egyetlen forró fuvintásommal elfony- nyasztom a leveleket? — Lári-ifáiri, tavaszt hozol és meleget — legyintett az Északi Szél. — Tulajdoniképpen nekem kellene fújnom valamennyi ötök helyett — morgolódott. Éhből látszik, hogy a Keleti meg a Nyugati Szelet sem tartotta valami sokra, de legjobban mégiscsak a Déli Szél volt a bögyében. így aztán — mert ugyanaz a szél mégsem fújhat négy felől, sőt, két felől sem —, így szólt: — Majd én megmutatom neked! Mától fogva én fújok délről, te meg északról. Majd meglátod, hogy a Déli Szél is lehet igazi férfi! Faggyal, zúzmarával, hóval és jégveréssel! Mit tehetett a Déli Szél, fogta magát, elhúzódott északra, nagy hóval borított fenyvesek mélyén didengett, jégmezőkön fagyoskodott, és közben langyos tengieröblök meg virágzó gyümölcsfák után vágyakozott. Az Északi Szél meg nagy dérrel-durral hozzákezdett. Nekirontott a világnak a trópusok tájékáról, fújt, süvöltött, r,iköltözött. De döbbenten látta, hogy boldogat nyújtózkodnak alatta a földek, a fák örömtáncot járnak, ri- szálják derekukat a bokrok. — Dermedjetek meg! — rikoltotta. No, de rikoitozhatott, ahogy akart. Életét hozott, meleget; áldották még a lába nyomát is. Magábaroskadt az Északi Szél, ajaj — gondolta —, úgy látszik délről fújni nem olyan egyszerű, mint gondoltam. S ezen annyira elimélázott, hogy csendesebb, simogatóbb, selymesebb lett, mint az elődje. Az meg — a Déli Szél —, amikor eljött az ideje, dermedtem kikászálódott a jéghegyek közül, és szelíden végigsuhant a tájon. — Ne féljetek, ón a Déli Szél vagyok — fuvolázta kedvesen. De ettől a fuvolázástól fa- gyottan peregtek le a fák levelei, az erdei állatok fázósan egymáshoz bújtak, a fűszálak — megannyi ezüst tű — deresen csillogtak. — Nem értitek, hogy én vagyok a Déli Szél, hé! — elköltözött mérgesen az északról jött Déli, de mondhatott, amit akart. — Beszélj csak, bolond, beszélj — gondolták magukban a mezők és összehúzódzkod- tak. Feldühödött a szél, fölzengett, recsegett, ropogtatta a világot, vitte a nádfödeléket. Ügy dühöngött, ahogy elődje soha. Reszketett a világ. Szégyellte magát a Déli Szél, hogy északról fújván milyen vadember lett. Az Északi még jobban szégyenkezett, hogy délire válván micsoda pipogya, puhány lett. Nem is mernek azóta egymás színe elé kerülni. S azóta úgy van — bár ezt senki setm akarja elhinni nekem —, hogy a Déli Szél fúj északról, az Északi meg délről. CÉGTÁBLÁK Különös, a múltat visszaálmodó és a jelent a patinás időkbe helyező kiállítás tanúi lehettünk az elmúlt hetekben a Budapesti Történeti Múzeum várbeli épületében. A kiállítás rendezői az 1800-ban született költő és nyelvész, a romantikus reformkori személyiség, Czu- ezor Gergely kissé édeskés verssorait írták mottóként a bejáratra: „Hej, Péter szakálla, csapházak czímere, / Szomjúságos gégék csalogató szeme, / Hosszú rúd végéről lógat az utczára, / Sok gyarló léleknek tántorítá- sára!” A felnagyított fényképekről a reformkori Pest-Buda iparosainak, kereskedőinek, vendéglőseinek és szállodásainak közönséget hívogató cégtáblái és kapudíszei néznek szembe velünk, olyanformán, ahogyan 1833-ban Garay János, a Háry János költője leírta: A czímerek hosszú sora, mint pávafark lengi körül városunkat ...” A város, a korabeli Pest- Buda 1800-ban még 60 ezer lelket számlált, 1850-ben viszont már 180 ezer ember választotta lakóhelyéül. És éppen ez időben, a reformkor idején dugták ki mind sűrűbben fejüket a Garay- megállapította „pávatollak”: a kaktusz a virágárusoknak, a szerencsekerék a lottósoknak, a dohánylevél a trafi- kosoknak, az elefánt, az orrszarvú, a „zokogó" majom pedig a különféle rendű és rangú vendéglátósoknak és szállodásoknak csinálta az eligazító propagandát. Az 1835^ben Pesten járt angol utazó, Paget is e címerek és cégtáblák szerint járja a várost, ahogyan útirajzában megírja, e nemzetközi jelek alapján tudott vásárolni szivart az Ifjú Herczeg-nél, nyakkendőt a Három Gráciá-nál. Ahogyan mindmáig csalogatja az idegeneket is a Vörös Sün rézAz arany színei Az arany színe sárga — ezt mindenki tudja. Sőt régebbi nyelvünk is bizonyít, hiszen a sárarany szavunk előtagja is pontosan ezt a színt jelenti. Nem is beszélve Petőfiről, aki így ír: „Arany kalásszal ékes róna- ság ...” Más szavakkal: az érő búza színe is olyan, mint az aranyé. Vannak azonban olyan körülmények is, amikor mind szóban, mind írásban nem az arany — a szó legszorosabb értelmében vett — színét emeljük ki, hanem az értékét. Különösen az újságok nyelvében gyakori. Az ilyen kifejezésekben az eredeti szín elmarad, és helyette egy másikat használunk. Maga az arany szó megmarad, csak éppen a jelentése lesz más — pontosan a „színhatás” következményeként. Tehát: egy-egy ország (esetleg kontinens) gazdasági életét meghatározó termék. Pontosan nem neveztük meg a tárgyat, hanem körülírtuk, és így képsze- rűbbé tettük beszédünket. Maradjunk azonban az aranynál! Ha zöld aranyról hallunk, akkor bizonyára nem a rozsdásodás jut eszünkbe, hanem az értékes fát adó gazdag erdő. A fekete arany Brazília legfőbb kiviteli cikke, közérthetően: a kávé. Az arab országok gazdasági életének legfőbb alapja a barna arany, vagyis a kőolaj. A trópusi vidékeknek is van „aranykincse”: a fehér arany, más szavakkal: a gyapot. Szinte az egész színskála jellemző az aranyra. Előfordul az is, hogy országonként mást jelöl ugyanaz a szín. Így például Finnországban a zöld arany a fát, Azerbajdzsánban pedig a teát jelenti. A felsoroltakon kívül alkalmanként használhatunk más kifejezéseket is. Ezek inkább egyéni alkotások, széles körben aligha ismeretesek. Sokszor külön magyarázat is szükséges a megértésükhöz. Például a kék arany a jó levegőt jelenti (közben utalás történik az ég színére is). Bizony, a szennyezett levegőjű helységek lakói igen értékesnek érzik a tiszta levegőt. Olykor a már megszokott magyar ezüst (=alumínium) helyett hallhatjuk a fehér arany kifejezést is. Hogy életképesnek bizonyulnak-e ezek a jelzős szerkezetek, korai volna megmondani, hiszen meglehetősen újak. Feltehetően. & az is valószínű, hogy hozzájuk hasonlóak alakulnak majd a jövőben is. Mizser Lajos Hűséggel Beethovenhez és Hans Sachshoz Száz éve született Wilhelm Furtwängler „A lángész és a nép — egymáshoz tartozó komponensek. Egymásra vannak utalva. A természeti zseni és a nép a maguk eleven kölcsönhatásában alkotják csak a művészet egész valóságát.” Századunk első felének egyik legkiemelkedőbb kar- mesteregyénisége, Wilhelm Furtwängler írta le a fenti sorokat egyik utolsó tanulmányában, 1944-ben. A rövid írás, amelynek címe: Hans Sadis kijelölte az utat, voltaképpen csak ürügy volt az ötvennyolc éves dirigensnek ahhoz, hogy újra kikelhessen a középszerűek uralma ellen, akik akkor éppen világuralmi törekvéseik főhadiszállásává tették Furtwängler szülővárosát, Berlint. Nem érdektelen az írás mottójául szolgáló néhány sornyi bevezetés sem, amely egy katonai újság számára készült cikkből került a Gondolatok a művészetről és a népről alcímet viselő, Hans Sachsról írt tanulmány elé: „A Mesterdalnokokban megnyilvánuló esztétikai felfogás homlokegyenest ellenkező az autoritárius nemzetiszocializmus felfogásával, amely a zenei kérdésekben nem Hans Sachs népére, hanem a Birodalmi Zenei Kamarára bízta a döntést”. A zene mindenek felett .. . ! A száz esztendővel ezelőtt, 1886. január 25-én született német karmester egész életét, tevékenységét ez az érzés és gondolat töltötte be. Munkáját csakis ez inspirálta, ide vezethetők vissza eszmei bizonytalankodásai, s a- • :t magatartás, amelyet egy ideig — a történtek pontos ismeretének hiányában — félreértett a világ zenei, sőt politikai közvéleménye, mert Furtwängler nem hagyta el hazáját, mint oly sokan. A neves német régész, Adolf Furtwängler fiának zenei képességeire korán felfigyeltek, pályája mégis viszonylag későn, huszonkilenc éves korában indult. Jo- zepf Rheinberger és Max von Schillings voltak többek között a tanárai, s 22—23 évesen korrepetitor lett Felix Mottl mellett. A karmesteri hivatással akkor kötelezte el magát véglegesen, amikor 1915-ben először lépett közönség elé a mann- heimi operaházban. Magas, szikár alakját, markáns vonásait, boltozatos koponyáját, sajátos karmesteri technikáját, „homályos, tagolatlan mozdulatait” — miként maga nevezte azokat — hamarosan a világ csaknem valamennyi jelentős hangversenytermének és operaháznak közönsége megismerte. Mintaképének jó ideig Felix Weiingartnert tekintette. Ám egy hamburgi hangversenyen látta s hallotta vezényelni a magyar Nikisch Arthurt, s rögtön a hatása alá került. Hamarosan megfogalmazódott számára élete fő feladata: szintézist teremteni a dirigálásban Weingartner mindenek feletti precizitása és Nikisch költőisége között. Így született meg az a sajátos vezénylési mód, amelynek nyomán főként Beethoven, Brahms, Wagner és Bruckner alkotásai olyan páratlan gran- diozitással, tömör, homogén hömpölyigéssel, a legszélsőségesebb dinamikai és tempóbeli karakterizálással, s nem utolsó sorban egy azelőtt talán soha nem ismert, gazdag színskála merész kezelésével szólaltak meg. Wilhelm Furtwängler számos fennmaradt hanglemez- felvétele, amelyek java része a Berlini Filharmonikusok, másrészt a Bécsi Filharmonikusok zenekarával készült, bizonyítja számunkra : félelmetesen lenyűgözőt, szépet és nagyszerűt mondott ki muzsikálásával. Furtwängler 1954-ben halt meg. Szomory György '■fía&ep táblája a kapu fölött, jó ízű ételek és pincehideg italok elfogyasztására. A kor divatját nemcsak kövek faragásával, különféle nemes erezetű fák megdolgozásával és fémlemezek domborításával szolgálták a különböző mesteremberek, hanem az előkelőbb belvárosi cégtáblák kifestését nem kevésbé művészi télen- tumu festők vállalták, mint Barabás Miklós, Than Mór vagy Borsos József. A mai kor gyermeke korunk cégtábláihoz és címereihez szokott, amelyekbe lépten-nyomon beleütközik a XX. század utolsó negyedének városlakója. A gyors- sodrú nagyváros jellemzője azonban inkább a piktográfia százjelű nemzetközisége, meg a különféle, főként villanygyújtás után hatásos világító, mozgó meg villogó fény-csoda. Amit egyetlen szempillantás alatt felmérhet a külhoni turista, de még a különféle tennivalója után siető helybéli is. Bizony, nehéz visszailleszkedni abba az időbe, amit például a várbeli kiállítás egyik tablója mutat. Tóbiás Áron
