Somogyi Néplap, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-04 / 3. szám
1986. január 4., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK * MliBB888W8B638iB9lTO 8SSÍ ÚT AZ EMBEREKHEZ Találkoztam egy elégedett emberrel Marcaliban, a kórház folyosóján. Dr. Borsos Sándornak hívják: a belgyógyászati osztály vezetője és a kórházigazgató helyettese. Nincs, nem volt — „nem is lesz” — magánrendelője, magánbetege. A gyógyítás — így mondta — nem kenyérkereső foglalkozás, hanem életforma, és arra a legbüszkébb, hogy a lányát felvették az orvostudományi egyetemre. „Felvételéhez a protekció árnyéka sem fér.” Most azt szeretné csupán, hogy kevesebb készenléti szolgálat essen rá, mert ha telefonközelben kell tartózkodnia, akkor nem léhet nagy sétákat tenni a város környékén. „A fiam pedig nagy természetbarát, és nehezen viseli el ezeket a szobához kötött szabad órákat.” 'Pokróctapintású pelerint terített a kórházi öltözék fölé a vállára, és keresztülvágtunk az udvaron. A kiszolgáló épületek mögött volt egy régi magtár. Ezt alakították át, s lett belőle sok célt szolgáló igazgatási épület. A folyosó végén egy szobája és egy íróasztala van itt a két igazgatóhelyettesnek. Az íróasztalon sűrűn csöng, de soha nem szólal meg a telefon, s Borsos doktor valamennyi sikertelen próbálkozás után gyorsan hívja az osztályt: arra kíváncsi, nem őt keresték-e valamelyik 'beteg miatt. Azt szeretném tudni, hogyan lesz valaki próféta a saját hazájában. — Sehogyan — nevet föl. — A fiatal orvosok — főleg falura — nem szoktak hazamenni. Nekem viszont eszembe sem jutott, hogy másutt is lehet élni, dolgozni. Amikor munkába álltam, már a fél Marcali ismert, s azt tapasztaltam, hogy amitől az emberek a leginkább féltek, féltettek, az volt a legkevésbé kellemetlen számomra. A bizalmat viszont nagyon sokszor tapasztaltam: olyan emberek is megkerestek nagy gondjuikkal, akikkel egyetemista koromban együtt arattunk még. Az első tapasztalataim közül való az, hogy — főleg öregkorban — nagyon megviseli lelkileg is a kórház az embereket: a hirtelen — és a betegség kényszeréből adódó — környezetváltozást nehezen viselik el. Az orvosnak ügyelnie kell erre is. A kórházban még soha nem éreztem azt, hogy valamit meg kell csinálni. Természetes volt, amit tettem, mert az a dolgom. Az én fajtámnak a vérében van a munka: erre neveltek, és mi így neveltük a gyerekeket. Egészen kis koruktól ők is „dolgozni mentek” reggel az óvodába akkor, amikor mi a kórházba. Jól érzem magam a munkahelyemen, és jól érzem magam a városban: itt nőttem fel, s csak akkor költöztem el átmenetileg Marcaliból, amikor az első helyi gimnáziumi osztályban leérettségiztem, és fölvettek az egyetemre, örültem ennek, de Pécsen mégis mindig egy kicsit szorongva, idegenként éltem. Az a város — és az egyetem — sokat adott nékem: nemcsak szakmát, hivatást, hanem szemléletet is. A falutól azonban — Marcali akkor falu volt — nem tudtam elszakadni. Az őseim 1722-től biztosan itt éltek: levéltárból előkerült az a dokumentum, amelyik bizonyítja, hogy zsellérek voltak. Megvan az a váltságlevél, amely igazolja, hogy a jobbágyfelszabadításkor kezdték el törleszteni a szőlőbirtökot, és ezt 1907-ig fizették is. Ebből a szőlőből még nekem is maradt egy műemlék pincém. Ügy jutott nekem ez a pince, hogy az édesapám háromfelé osztotta el a területet: az egyik darab a bátyámé lett, a másik az enyém. A pince ott a gombai és a marcali határszélen ma is úgy áll, ahogyan megépítették: a változás csupán annyi, hogy a zsúp helyett nád került a tetejére. Zsúpot nem lehetett kapni. A régi marcaliak közül többen nevezik így: Káló-pince. Ez a Káló ragadványnév, nem tudom, honnan ered. Csak azt, hogy déd- nagyapámat hívták így: Gatyás Káló. Ö volt az utolsó Marcaliban élő ember, aki még bő gatyában járt, s a falu szigorú rendje szerint, amikor átadta a gazdaságot nagyapámnak, leginkább a szőlő felé vette útját bő gatyájában. A rend akkor az volt, hogy a család legidősebb férfi tagjáé a döntés joga és felelőssége: ő szervezi meg a munkát, osztja el a feladatot. Neki kell megmondania, hogy azon a napon ki mit dolgozik majd. Az én dédnagyapám átruházta ezt a jogot a fiára, s amikor a reggeli „munkaelosztáskor” neki nem jutott feladat, tarisznyával a vállán kiballagott a Szőlőbe. Szóval ezért érzem én itthon magam Marcaliban. Jól pedig azért, mert mindig számítottak rám. Nem tudok, nem is akarok bezárkózva élni, s azt a látszatot kelteni, hogy olyan fontos a munkám, amely mellett másra már nem jut időm. Aki gyógyít, az előbb-utóbb rájön: nem elég csak a betegséget fölismerni. Értékelni kell a környezetet, a társadalmi hatásokat is, és — ha lehet — kedvezően befolyásolni azokat. Szerencsére a testületi tagság, a társadalmi megbízatás teljesítése ma már nem jelenti azt, a kötelezettséget, hogy az ember mindenütt jelen legyen és hallassa a szavát, akár ért hozzá, akár nem. Módot ad azonban arra, hogy kifejtse szakmailag megalapozott véleményét, álláspontját megértesse, és a döntéseket ezeknek a révén befolyásolja. Engem a kórházban 1966-ban párttitkárnak választottak, és tizennégy évig voltam az. Ebből következett, hogy számítottak rám a községi — később a városi — testületekben is. Ez a megbízatás nem volt soha teher: arról beszéltünk ezeken a fórumokon, amiről szó esett baráti társaságban is. Az életem úgy alakult, hogy mindig olyan emberek vettek körül, akiknek volt véleményük, s azt indokolták, ha kellett. A mi baráti társaságunkban a másik véleményét is tisztelő vita folyt. Jól érzem magam azért is, mert jó közösség van a kórházban, és semmi gondom a szűkebb, tágabb családomban. Ebben a városban har- mindkilenc éves koromban rám bízták a belgyógyászati osztály vezetését. Nagyven- évesen megtiszteltek a Munka Érdemrend ezüst fokozatával, és a Marcaliért emlékplakett adományozásáról szóló okiratom az egyes sorszámot viseli. A nyáron bizalmat kaptam pótképviselőként is ... Szóval sokat adott nekem Marcali: olyat is, amire nem szolgáltam rá. Azt azonban tudom, hogy ezt a fajta munkát — az orvosit és a társadalmit — nem lehet igazán jól végezni akkor, ha nincs az ember mögött megfelelő családi háttér, ha akármilyen gond terheli. Olyan kiegyensúlyozott környezetre van szüksége, amelybe szívesen tér meg az ember, és reggel — elindulás előtt — úgy ráncba szedheti magát, hogy mosolyogni tudjon jó szívvel mindenkire. Tehát ne legyenek súlyos gondjai. Anyagi gondjai sem: ha az orvos azon töri a fejét, hogy miből veszi meg — vagy egyáltalán megvegye-e — a szakkönyvet, -folyóiratot, akkor nem a munkájára összpontosít. Borsos Sándor főorvos irodája talán a legkisebb valamennyi ilyen rendeltetésű szoba közül, de nem ezért tartózkodik keveset benne. — Vannak olyan megbízatások is, amelyeket nem illik visszautasítani még akkor sem, ha az első pillanatban kellemetleneknek látszanak. Amikor fölkértek arra, hogy vállaljam el a megyei orvosetikai bizottság elnöki tisztét, voltak gondok. Sikerült azonban olyan légkört kialakítani, amelyben senki nem tart „ítéletvégrehajtónak” bennünket. Meggyőződésem, hogy az orvosi etikát meghatározza a társadalom etikai színvonala. S ennek a bizottságnak a fő feladata a megelőzés. Nem az én dolgom megítélni, hogy milyen színvonalon végezzük ezt a munkát. Egy azonban tény: komoly bejelentés 1985-ben nem érkezett hozzánk. A marcali kórház kastélynak épült. Gyönyörű park közepén, a városközpont mellett áll. Az emeletre falépcső vezet, s az előtérben — ahol előkelőségek tekintenek le a falról az ide érkezőre — súlyos csillár ontja a fényt. A megkapóan szép épületben a gondok is súlyosak: sok a kényszermegoldás, az átalakítás, és egyre öregebb, megviseltebb a ház. A kastélyban a háború alatt lett kórház: a gróf ajánlatta föl erre a célra azt remélve, hogy a kórház tetejére festett jel megkíméli az épületet a háború pusztításától. A város első kórháza helyett — amely 1861-ben közadakozásból épült fel — ez maradt meg. Többször szóba került már a felújítása is. A cél eléréséhez azonban soha nem álltak olyan közel, mint napijainkban. — Igazságtalanság volna azt mondani, hogy ebben a kórházban nem történt semmi: fontos részlegekkel gyarapodott az intézmény, s közpénzből, sok leleménnyel több ötletes megoldás is született. Mindez a nehezebb körülmények között is lehetővé tette, hogy az intézmény megfeleljen feladatának, s vezetői kiépítsenek olyan szakmai kapcsolatokat, amelyek biztosítékot jelentenek a betegeik jó színvonalú ellátásához. A rekonstrukció azonban tovább nem halasztható feladat. A mi intézményünk kicsi, s ebből következik, hogy sokkal több hárul minden itt dolgozó emberre. Amikor munkába álltam, még csak egy ügyeletes orvos volt éjszaka a kórházban. Belgyógyásziként tehát vezettem szülést és kisebb sébészeti teendőket is elláttam. Ma több a lehetőség a szakmai konzultációra, s nem marad egyedül az orvos. De a néhány napos soron kívüli távollétet megoldani ma is nagyon nehéz. Tanulni, szakmai tapasztalatokat gyűjteni azonban kell. — Ilyen sokfelé hogyan lehet figyelni? — Úgy, hogy az ember életében van egy biztos pont: a családja, amelyért vállal és amely vállal érte. A frissen esett hóban vékony ösvényt tapostak a százados fák őrizte kórház épületei között. Az ösvény hamar úttá szélesedett. A pelerin suhogása előre jelezte a sietős lépteiket: Borsos doktor ment vissza az osztályra. Tovább szélesedett az ösvény az épületek között és túl az épületen, az örökzöldek szegélyezte úton, amely a városba vezet. Dr. Kercza Imre
