Somogyi Néplap, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-07 / 287. szám

ivbö. december 7., szombat 5 „E század honom s börtönöm" Hollós Korvin Lajos emlékezete Ha élne még, most lenne nyolcvan esztendős. 1905-ben született. Élete delelőjén, az óbudai búcsú című novelláskötetében idéz­te vissza hányatott ifjúsá­gát, családja nyomorát, apja különös, gyökéntelen alak­ját, azt a folyamatot, ahogy a hajdan nagy­polgári család egyik pil­lanatról a másikra proletár­rá vált. A novellafüzérben szereplő kisfiú ő maga s ő az a Tanú is, aki bemutatja azt a környezetet és életfor­mát, melyről Hollós Korvin Lajos nélkül bizony keveset tudnánk. A húszas évek kezdetétől számíthatjuk költői érdeklő­dését. Egyidős volt a Nyugat második nemzedékének köl­tőivel, de sorsa egészen más­képpen alakult: nem élvez­hette az irodalom védettsé­gét, korán ki kellett szállnia a társadalmi harcok terepére, s ott mind tudatosabban vál­lalt szolidaritást a munkás- osztállyal. Felismerte a fasi- zálódás veszélyeit, s nagyha­tású versekben mutatta be a jobboldali demagógia igazi természetét (Turulisták már­ciusi ünnepe). Az illegális Kommunista Párt tagja lett. Verseit és poémáit munkás­kórusok szavalták. Már a cí­mével is sókat sejtető ver­seskönyvéről aligha véletle­nül írta Forgács Antal, aki később a németek áldozata lett: „Világszemlélete majd­nem teljesen egybeolvadt verse anyagával, s így a mu­tatkozó tendencia nem hat erőszakoltnak.” Hogy ml is volt ez a „tendencia”, arról talán elárul valamit az a tény is, hogy Hollós Korvin Lajos egyik nagyszabású ver­se Leninről szólt. Apám — mesélte — sze­gényember volt. Sokszor hús helyett ettük a savanyú pap­rikát. Eljártam részesaratás- ba én is, szinte még gyerek­ként. Anyám, szegény hónom háznál is mosott. Cselédem­ber, semmitlen paraszt ha­mar halt; rontotta a statisz­tikát. Fehér tüskehaja volt, csak a szemöldöke meg a bajsza mutatta: fekete lehetett fia­tal korában. Mikor is esett vele a beszélgetés? Tizenöt éve múlt októberben; suttyó­vá nőhetett ez alatt egy új­szülött fiúcska. Takács János — most így nevezem el, hogy ne bántsam, hisz’ nem az a szándékom — személy­igazolványába foglalko­zásként azt írták a kapitány­ságon: téesz-elnök. Olyan Botond-ember volt, kicsi, de erős. — öcsém, én akármilyen későn tértem meg a más föld­jéről. azt el nem mulasztot­tam volna, hogy könyvet ve­szek a kezembe ... Most, hogy fizikai munkát nem végzek, elfáradok mire rám- esteledik. Hogy melyik fá­radtság a súlyosabb, a szem- pillaragasztó, ugye neked nem kell mondanom? De visszatérve a könyvekhez. Tudod, van mifelénk egy mondás, így szól: aki húsz­Tudatosan vállalta a mozgal­mi költő szerepét. Nem tört művészi babérokra, a verset fegyvernek vélte, melynek élét az elnyomás ellen lehet fordítani. Ez a küldetés, a mozgalmi avantgarde szel­leme tört meg benne akkor, amikor 1936-ban teljesen vá­ratlanul és érthetetlenül ki­zárták a pártból. Döbbenetes élményének, belső megren­dülésének dokumentumai voltak az Elhal a dal (1938) versei, amelyekben látszólag a magánélet szférájába vo­nult vissza. Am ebben a kö­tetében is olvashatók azok a Freskók, korjellemző kis ver­sek, amelyek azt bizonyítják, hogy aki egyszer vállalta szerepét, nem egykönnyen válik meg attól. Ebben a ver­ses ciklusában „a világ ügyé­nek szónoka” maradt, s ezek­ben maradt igazán költő is. A második világháború legnehezebb éveit kalando­san vészelte át, négyszer szö­kött meg munkaszázadából. A felszabadulás után úgy érezte, megnyílt előtte a nagy lehetőség, hogy okulásul és tanulságul minden műformá­ban beszámoljon gazdag tör­ténelmi tapasztalatairól, s ennek révén lehessen az új kor alázatos munkása. 1945- ben egyszerre két műve is megjelent, Hátsó lépcső cífn- mel regénye, amelyet erős naturális színezés és törté­nelmi tudatosság jellemzett, és Válogatott versei, amely­ről találóan írta akkor egyik méltatója: „Alapjában véve gondolati líra ez, az elnyo­mottak emberi jogaiért har­coló, legbelső hitből fakadt.” 1945 és 1948 közé estek Hollós Korvin Lajos legter­mékenyebb íróéveT. Tor­pedó című novellakötetében éves koráig nemelég szép, harminc éves koráig nem elég okos, ötven éves koráig nem szerzett semmit, annak hatvanéves korában vége, mint lo Végh Andrásnak, ne­ki is sírt ásnak. Hát én igyekeztem szerezni. Igaz, nem vagyont, inkább tapasz> tálatokat, ismereteket, a könyvek által is. János 1majdnem a téeszek alakulása óta volt elnök, előbb falujában; aztán, hogy egyesültek más községgel, a nagy szövetkezetben is. Azt mondta, ha valakinek egy­szer eszébe jutna filmre ven­ni egy napját; unalmas em­bernek tartanák. Mert haj­nalban kelt, aztán a terep­járóval járta a földeket, ahol munkát végeztek, betért az istállókba is; és természete­sen az iroda sem maradt gazdátlan. Azok közül való volt, akik még éjfél utáni kettőig „tépték a szájukat” a közös gondján; agitálva ve­zettek. Emberszaggató idők voltak, a meggyőzésben ta­lán kirojtosodtak az idegek is. Hogy azt a másfél órát végigbeszélgettük, akkor sem maradhattunk magunk­ra. Hol a szomszéd faluból kopogott be valaki a föld­megváltás ügyében, hol a já­rástól keresték telefonon, hol ezért is elegyedhettek realis­ta, expresszionista és szim­bolista képek. Böjti szelek (1948) című regényében a szatíra irányába tett kísérle­teket. Ekkor még nem sejtette, hogy a következő évek újabb megpróbáltatásokat tarto­gatnak számára. 1949-ben új­ra kizárták a pártból. A köz­életbe és az irodalomba csak hosszú évek után térhetett vissza, de akkor fogalmazta meg Ars poeticájában: „Sza­vam mögött osztályom áll: a dolgozó szegények.” A hatvanas években mint­ha érezte volna, hogy élet­útja immár rövidre szabott: egyre-másra jelentette meg népszerű regényeit, elbeszé­léseit és verseit. Különösen emlékezetesekbe kései írások közül a Füttyszó a sötétben (1965) kötet újabb versei, me­lyek szatirikus hajlamának újraéledéséről vallottak, és a Komédiások (1965) című kulcsregénye, amelynek két hősében nem volt nehéz rá­ismerni a tragikus sorsú Ba­jor Gizire és Germán István­ra. Hollós Korvin Lajos azon­ban szerencsés érzékkel ke­rült el mindenfajta intimpis- táskodást; a házaspár tragi­kus öngyilkosságának lélek­tani mozgatórugóit igyeke­zett megtalálni, s a férfi kép­zelt személyiségtorzulásá­nak következményeit kitűnő érzékkel, feszülten ábrázolta. A Komédiások talán a leg­jobb írása volt Hollós Korvin Lajosnak. Hat évvel később már halott volt. Gazdag életművének új és új kötetei azonban azt sejte­tik, hogy az alakja körüli csend csak időleges, s ugyan­úgy feiverekszi magát emlé­ke, mint ahogy ő tette há­nyatott és áldozatos élete során. Rónay László meg az agronómusa osztotta meg vele a legfrisebb tudni­valókat. — Vártak már tőlem se­gítséget családi ügyekben is — tárta szét a kezét, de nem panaszolva. — Jön az asz- szony, hogy veri az ura, a takarmányos. Rá kellett dör- rentenem az emberre. De nézd meg a naptáramat: dél­utánra a húskombináttól vá­rok tárgyalópartnert, de még ki akarok ugrani a lucernás­ba is, most van a negyedik kaszálás. Körülbelül tíz óra­kor már ágyba is kerülök, valami könyvvel. Filozofálgató ember volt. Kevesen tudták, hogy terhet cipel. Származása nehéz koc­kakövét. Karakterét a cselé- di születés, az örökös lépés- hátrány, a megfogalmazni sem mert vágyak gyűrték, marták, lapították. Róluk ír­ta Erdei Ferenc: „Termelők. munkások és természeti em­berek ők is, de még csak nem is paraszti módra, ha­nem úgy, mint a jobbágyok: a más földjén termelnek, má­sok szolgálatában, és mások irányítása alatt, más keze- lábaképpen olyan akaratot és termelőszándékot szolgál­nak, amelyikhez maguknak semmi közük.” Olyan súlyos társadalmi örökség megteste­Postai szolgáltatások külföldieknek A Magyar Posta gz elmúlt években új szolgáltatásokat vezetett be a hazánkba lá­togató külföldiek számára. A most összegzett tapasz­talatok szerint ezek az új­fajta kezdeményezések hasznosnak bizonyultak, s a posta úgy tervezi, hogy a későbbiekben bővíti ezek­nek a szolgáltatásoknak a körét. Az osztrák postával 1982- ben, az NSZK postájával pedig 1983-ban kötött meg­állapodást a Magyar Posta arról, hogy az idelátogató vendégek postai takarékbe­tétkönyvük terhére forin­tot válthassanak. Az eljá­rás úgy történik, hogy a napi árfolyam szerint forin­tot fizet ki a posta, majd a kivett — devizában szá­molt — összeget, illetve a kezelési költséget lehívják a két külföldi posta nálunk nyitott devizaszámlájáról. Ez a szolgáltatás több szem­pontból is hasznos; az igénybe vevő számára azért előnyös, mert nem kell túl sók készpénzt magánál tar­tania, továbbá ily módon megduplázhatja a külföldön is létező devizarendelkezé­sek szerint az országból ki­vihető pénzmennyiséget. Az NSZK-toól például 30 napra 2000 márkát vihetnek ma­gukkal külföldi útjukra a tu­risták, de ugyanennyi érték­ben válthatnak ki pénzt a ta­karékbetétkönyvükből is. A népgazdaság számára is elő­nyös ez az üzlet, hiszen pél­dául ebben az évben mosta­náig csaknem 900 ezer schil­ling és 1,4 millió, márka de­vizához jutott a posta új szol­gáltatása révén. S végül: a posta — amellett, hogy ja­vulnak kapcsolatai a külföl­di partnerekkel — többletbe­vételihez is jut a kezelési költségekből. Ez az összeg az idén félmillió, forintra rúg. Az új szolgáltatást mind több külföldi igénybe veszi, az idén már öt és félezer alka­lommal váltottak ki pénzt az NSZK-beli, illetve 400 eset­ben az osztrák takarékbetét­könyvekből. sítői a cselédből lett sza­bad emberek, akik közül csak keveseknek sikerülhe­tett maradéktalanul élniük a lehetőségekkel. Pedig, mint az ő pályája is: csillagfé­nyűnek tetszett akkoriban. De nem volt az. Hiába sze­rette volna olykor maga is így látni, becsapva saját ma­gát, legalábbis elaltatva a belső ellenőrét. — Talán jövőre még szi­lárdabban. állunk a lábunkon — reménykedett. — Kaptunk az idén három erőgépet, há­rom pedig kilátásban van. De az idei esztendő rossz volt; negyvenöt vagon gabonánk, tizenöt vagon borsónk bánja. Hitte, hogy a kitérők elle­nére is egyenes lesz az útja. De belebukott. Alig néhány hónap múlva hallottam, úti­laput kötöttek a talpa alá, betegségnyugdíjba küldve. Igen, a körülmények, a gaz­dasági viszonyok kezdtek fö­lébe kerekedni képességei­nek. Könyv helyett poharat vett a kezébe: ha a fény fe­lé tartotta, szép pirosán tet­szett át az üvegen a bor. Régen jártam azon a vi­déken. Most, hogy újra elju­tottam, őt kerestem. Meg­halt, mondták a falujabéliek. Felkötötte magát. Azt hi­szem, egyszer ki kellene mondanunk: a békének, az újat kezdésnek is vannak hő­si halottai. Nevüket nem fog­lalják márványba aranybetű­vel. Megérdemelnék. Leskó László ARANYBETŰK HELYETT RÁDIÓSZEMLE Történelem Kevés olyan jól sikerült műsorcíme van műsornak a rádióban, mint az elsősor­ban ifjúság számára sugár­zott Tanakodónak. Az egy órás adás ugyanis kéthe­tente igyekszik az úgyneve­zett „levegőben lógó” té­mákat körüljárni, mégpedig úgy, hogy az elméletet szem­besíti a gyakorlattal. A cí­met, a műsor tartalma di­cséri, mivel nem egyszer s mindenkorra akarja megol­dani a problémákat, hanem tűnődő, tanakodó álláspon­tot képvisel. Ez kétségtelen előny egy rádióműsor ese­tében, hiszen nem lehet a feladata, hogy olyan nehéz és bonyolult kérdésben mondjon ki döntő és vég­érvényes szót, mint a tör­ténelem oktatásának hely­zete napjainkban Magyar- országon. Hogy a kérdést komolyan veszik a szakem­berek is, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy olyan neves történészek álltak a műsor rendelkezésére, mint Köpeczi Béla és Glatz Fe­renc. Magnetofonszalagról pedig, mintegy vitaindító­ként a közelmúltban el­hunyt Unger Mátyás néhány évvel ezelőtti előadásából hallottunk részletet, mely­ben az egyetemre jelentke­zett hallgatók történelmi is­mereteiről számolt be. Nem a rövid bejátszás ideje miatt történt, hogy egyetlen po­zitív mozzanatot nem tar­talmazhatott az előadás. Mit is lehet mondani akkor, ha a történelem szakra jelent­kezők hetven százaléka elég­telen dolgozatot ír. Az, hogy történelemokta­tásunk nem tudja biztosí­tani azokat az ismereteket, amelyek a gimnáziumból kikerült tanulók számára megfelelő alapot teremthet­nek a további ismeretszer­zéshez, legelőször a hatva­nas évek vége felé vető­dött föl, s vált egyre erő­sebbé a köztudatban. Ám akkor még nem volt ez olyan hangos, hogy meg­akadályozta volna azt a megmagyarázhatatlan dön­tést, amely több évre hiva­talossá tette, hogy az érett­ségin fakultatív tárgy le­gyen a történelem. Szerencsére néhány esz­tendő elég volt ahhoz, hogy belássuk: csak tovább ront a helyzeten, ha ez az álla­pot fennmarad. Természete­sen ahhoz, hogy a történe­lemoktatás házatáján min­den rendben legyen nem elég egyetlen döntés, vagy annak korrigálása. Éppen ezért érthetünk egyet az­zal, amit Köpeczi Béla tör­ténészként is mondott: a legfontosabb az, hogy meg­állapítsuk milyen módszer­rel lehet történelmet taní­tani, és ha már idáig jutot­tunk, meg kell állapítanunk, hogy milyen történelmet tanítunk, és milyen föl­fogásban. Több nézet él ugyanis együtt, van ame­lyik a históriát egyfajta komplexitásban akarja be­mutatni, ám ennél egy szét­töredezett tudásanyag hal­mozódik föl, és ha nincse­nek megfelelő kiválasztó és rendező szempontok köny- nyen áldozatul eshet az ada­tok halmazában az egysé­ges történelmi szemlélet. Éppen ezért van létjogo­sultsága annak a törekvés­nek, amelyik közelebb akar­ja vinni a történelmet a ma emberéhez. A közös tanakodás, bár­mennyire is történészek vet­tek benne részt, nem feled­kezett meg arról, hogy a többi tantárgy szemszögéből is nézze a történelmet, és az egész oktatásban elfoglalt helyét határozza meg. Kö­zépiskolában készült ripor­tokkal párhuzamba állítva a történészek gondolatait örömmel hallottuk, hogy nagyon sok közös pont volt az oktatás állapotának meg­ítélésében. Ez pedig a min­denkori előrelépés záloga lehet. Varga István Versmondás, éneklés Pom-Pom, Vackor és a többiek... Érdekes vendége volt teg­nap délelőtt a megyei könyv­tár gyermekrészlegének. Huvtony Zsuzsa, a Móra könyvkiadó szerkesztője lá­togatott el a kisiskolások kö­zé. Könyvecskékkel, játékok­kal és hétmérföldes mese­mondó papuccsal felszerel­kezve érkezett, hogy a kicsi­nyekkel együtt megidézze legkedvesebb közös ismerő­seiket. Együttes versmondós, éneklés, ' rajzolás és egyéb fantáziát megmozgató játé­kok keretében elevenítették föl a kiskakas kalandjait a gyémánt félkrajcárral, A dzsungel könyve történeteit. Életre hívták a lompos, lon- csos és bozontos kölyökmac- kót, Vackort, Picurt és hű társát, Pom-Pomot, valamint sok más jólismert mesefigu­rát. &f%ü&GYi Néplap ■a ;i k/§ j t ^yTíiyi ^ y í^wW.i * ■ »^b •

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom