Somogyi Néplap, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
1985. december 24., kedd Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Megzendült kínt az óra hangja BettebemeMk. (Stotz Mihály rajza.) CSORBA GYŐZŐ Téli ünnep A sár éppúgy sár, mint akármikor. Éppúgy bemocskolja a kristály-szél alját, mint például három hete. Épp oly szomorú a málló vakolat portása a falon s a leveleden gallyak bádogcsörgése az akácfán. De jön az ünnep, s nő, fényesedik. Megtölti a sziveket, S kidől belőlük. A sár, a gally-csörgés, a málló vakolat: kellék lesz, épp idevaló. Az ünnepé, mely hívja őket, s lábához szelídíti. Az ünnepé, mely oly mérhetetlenül hatalmas, hogy még ellenségét is magához engedheti kockázat, aggodalom nélkül. Az ünnep a szív legfőbb gazdagsága. Az ujjal vastagok voltak, végeiken a köröm repedezett, de már eltűnt alóla a gépolaj örökkön fekete gyászcsíkja. Nézte eres kezét, s mikor ökölbe szorította, a semmit markolta a szerszámhoz szokott tenyér; az ujjak idegenül, üresen fonódtak egymásra. Halkan búgott az armatúra. Kékes fehér fényét nem tudta megszokni az elmúlt másfél hónap alatt, mint ahogy idegenek maradtak a fehér falak, a kerekeken gördülő fehér ágyak, a kampón függő infúziósüveg. Nemcsak idegenek, hanem kifejezetten taszították — nemcsak a kezelés kellemetlensége és fájdalma miatt, hanem mert a kampók mindig riasztották. Szerencsére egyedül van a négyágyas szobában. Csend van, s ha kedve tartaná, levélhetné a fülhallgatót és a Kossuth rádió műsora talán elszórakoztatná. Az ablak előtti ostorlámpa fényében látta, hogy kavarognak a hópelyhek. Végigsimította a karját, mint apró élősdiek csípései vöröslött a tűszúrások nyoma — injekciók és 'infúziók helyei. Ült, kopaszodó homlokát tenyerébe hajtotta, és nem akart gondolni semmire, de a recehártyájába belevésődött a hópelyhek kavargó tánca, s valahonnan mélyről különös hang szólalt meg. Kis csengettyű ezüstös hangszilánkját hozta a hűvös, gyertyaillatú levegő. Ott ült a pad ban, kezét összekulcsolva, és szemét a festett, faragott, kétszárnyas oltárra függesztette. Barnán, repedezetten állt Szent Sebestyén szobra, az ágy ókkötő épphogy eltakarta inas csípőjét, s bordái közül fekete nyílvesszők ágaskodtak ki. A szent tekintetét a templom freskóval díszített kupolája felé fordította, és áhítatosan nézte, miként emelik az angyalok magasba a váriból kitohanó hősit. Félretfordította a fejét, és nagyanyjára nézett. Vajon látja-e ő is, hogy szenvedi az utolsót a mondából jól ismert férfiú, és nem saját bajával van elfoglalva, hanem a mennybemenetelt szemléli. Hova viszi az emlékezete? — döbbent magára. Hát hol vannak a katyusáktól világított karácsonyéjszakák? A Dráva-parti csikorgó hideg, ahol magyar bakák járnak... és a gyerekek... Egyedül maradt. Csak az ujjai, amelyek mögül már a kösz is kifoszlott, azok ágálnak itt, a szeme előtt, s nem tudja, mivégre akarják őt mindenáron meggyógyítani. Itt van egyedül a szentestén ebben a kórházban, és a két ünnep között bizonyára megműtik. Miért lázadozik? Ki tehet arról, hogy végül egyedül maradt, s az öreg Feri bácsi is hazamehetett a szomszéd ágyról? Pedig a hetvenet is eltaposta, s lám, ő még a hatvan felét sem gyűrte le. Kissé kinyílott a kórterem ajtaja, és egy fehérfityulás, kerek kis arc jelent meg, akár valamelyik templomképére is iáillett volna göndör hajával, mosolygós tekintetével. — Anti bácsi, csak nem szomonkodik? — hallatszotta kérdés. A kis nővér szapora léptekkel jött, s oly természetességgel zöttyent melléje, mintha a nagyapja lett volna. — No, csak semmi szomorúság! Kint az angyalkák repkednek, s ha kinyitja jól a fülét, hallhatja a csengők hangját. Megdörzsölte kézfejét, érezte, hagy a szemébe melegség tódul. Meg akart szólalni, de csak egy köhögési rohama lett a félrenyelt keserű nyáltól. — No, no... — hallotta a nővérke hangját, amiből enyhe f eddés érződött. A roham csillapult. Megszűnt halántékában a szorítás, könnyebben kapta a levegőt... \ — Azt mondja, hogy az angyalok... — Azám, Anti bácsi! Méghozzá nem is akármilyenek. Legalábbis arkangyalok. Merthogy olyan csodálatos szép, kiterjesztett szárnyuk vain, hogy a sárkányrepülő hozzájuk képest semmiség. Hozzak egy kis meleg, citromos teát? — Maradjon, kedves... Maradjon... — szólalt meg, s közben úgy legyezett kezével, mint aki a semmitakarja elhessegetni a füle mellől. — Tudja, lehet, hogy ez az utolsó karácsonyom... Nem nagy kár. Kivel oszthatnám meg, kivél...? Talán Osztrojkán Pista, meg az öreg Gáli... Biztosan velük ülnék most valamelyik kisvendéglőben, és emlékeznénk. Tudja... ilyenkor, mindegyikünk elmesélte, hogy volt valamikor. S mi lett belőle? Egy nagy részegség. Az bizony. Mert az egyedülálló öreg ember olyan, mint a fületlen bögre. Nem kapaszkodik belé senki, hát akkor ő mire való... Üjra elfogta a köhögés. A nővérke papírvattát vett elő, megtörölte a férfi gyöngyöző homlokát, és a szemében szomorúság volt. — Ne higgye, Anti bácsi, hogy az öregség az oka a bögre fületlenségének! Mit gondol, én miért vállaltam ma, épp szentestén az ügyeletet? A nővérszállás otthonos, de látja — nyújtotta előre két üres tenyerét —, ilyen. Semmi sincs benne, csak mi magunk. Akinek nincs családja, ha fiatal, ha öreg, ugyanolyan magányos... Megütközve nézett rá. Meg- ■törölte nedves homlokát, és úgy érezte, hogy a kis nővér akár az unokája is lehetne... — Mondja, nővérke, ha engem feltrancsíroznak ... mennyi esélyem van, hogy is mondjam... arra, hogy a jövő karácsonyt... — Anti bácsi, higgye él, nem mondanák az orvosok. Minden műtét kockázatos ... De hát... ha nincs más lehetőség ... — Tudom. Aláírtam. Csak tudni szeretném... Merthogy nekem senkim sincs, aki utánam ugatna ... Látja, nekem ezt hozta a Krist- kindli... A nővérke felpattant. Megrázta fejét, és arcocskájára titokzatos mosoly ült. — Tessék behunyni a szemét! De nem szabad lesni... — Aztán, hogy az öreg teljesítette a kívánságát, térültfordult, és egy tálcával jelent meg. Rajta kis fenyőágak voltak, piros szalaggal összekötve, csokorba. Mellette egy alma, aranyszínű szalaggal átkötve, a közepe kifúrva s benne egy karácsonyfagyertya égett. Mindezek mellett egy vörös sztaniolba öltöztetett cso- kóládémikulás. De nem akármilyen, mert szorgos kezek vattából igazinak látszó bajuszt és szakállt ragasztottak rá. Lábánál négy-öt szem lasponya, mogyoró, dió és egy icurka- picurka, sósbonszesszel töltött cukorsüveg. — Kellemes karácsonyi ünnepeket, és mindenekelőtt felgyógyulást — mondta a nővérke, a tálcát az éjjeli- szekrényre helyezve. Anti bácsi előtt összetörött a világ. A könnycseppek színes prizmája valószínűtlenül bontotta fel, különleges színekkel a teret. Restelte is, de beteg szíve táján olyan melegséget érzett, mint eddig solha. Az aprócska gyertyaláng ott vibrált, szökdö- sött előtte, néha összefolyt a szembeni ágy kopottas kontúrjával. Mikulás, lábánál az ajándékkal... Nem is emlékszik, mikor kapott ő ajándékot... 'Félrefordította a fejét. Nem akarta, hogy a nővér meglássa kibuggyanó könnyeit. Elmaszatolta gyorsan kézfejével és nagyot sóhajtva húzta ki éjjeliszekrényének fiókját. Rövid kotorászás után kezébe akadt, amit keresett. Egy dupla fenekű ezüst zsebóra volt. Fonott lánc kapcsolódott hozzá. — Nézze kedves — kezdte köhécselve. — Itt van, lehet hogy már nekem úgyse lesz rá szükségem... — mondta, és a súlyos ezüst órát láncostul a meglepett nővérke tenyerébe eresztette. A lány hitetlenkedve nézett rá, aztán a tenyerébe, s ha nem is hitt volna a szemének, érezte az ezüstóra és lánc súlyosságát. Nézte, nézte a tenyerét betöltő nagy, domború órát. Mozdulatára zizzenve hullt lejjebb a fonott lánc, és térde előtt, mint a metronóm mutatója, mutatta csökkenő impulzusával a múló időt. Az armatúra búgását a kis szerkezet átható ketyegése törte meg, s mintha vörös fogaskerekek töltötték volna ki a teret, aranyló időport őrölve, hullatva rájuk. A nővérke látta, mint hullik s borítja be őket a sárga, csillogó por; önkéntelenül is másik kézfejéhez nyúlt, és végigtörölte. A látomás szertefoszlott, csak az óra mesterien kidolgozott hátlapján domborodott a szarvas, koronás fejét feltartva figyelt... — Anti bácsi... Mit kezdjek én egy malomkeréknyi zsebórával? — Hát én nem azért... tessék elhinni ... — Tudom — vágita el az öreg az indulni készülő szó- áradatot. — Karácsony éje közeleg, ilyenkor az embereik megajándékozzák egymást. Az emberek, akkor is, ha idegenek ... Mert ugye, mi lehet több a szeretetnéd. Higgye el, semmi az égadta világon, mint az, hogy az embereik csak úgy minden érdek nélkül szeretnék egymást ... Mert a másik, olyan esendő, szenvedő, mindennek kiszolgáltatott. Tudja, ez olyan, mint a bajtársiasság... Maguk, fiatalok, nemigen érthetik ezt a szót, de megpróbálom elmagyarázni... A távolból édes vonatfütty hallatszott, hosszan, mint amikor túl sokáig várakoztatják a szerelvényt a szemafor előtt. Az öreg egy pillanatra az ablak felé fordította vizenyős kék szemét, de csak a távoli ostorlémpa hideg kék fényének kontúrját látta. — öt ven ben a Dráva partján szolgáltam. Nehéz idők voltak, kevés szabadsággal. Többeknek volt akkor már családjuk... az én szakaszomban az egyik nem volt otthon, valamikor csak a nyáron. De fiatal felesége, kétéves kisfia, bizony, még azok is ritkán utazhattak be a határsávba ... No, szóval ez a Pista már nagyon nehezen hinta ... Pon t a kará'- csony előtti napokban, amikor parancsba adták, hogy nincs eltávozás, csak a jutalomszabadság ... Tudja, mi voilt az? Amikor határsértőt fogott a portya; azért járt az elfogónaik. Hét így indultunk ki. És mit ad isten, Karádi Jancsi belebotlott agybe. Nem volt az elfogás ... csak megfogás. Méricskélte a szieresv csétdep, hol 'keskenyebb a zajló folyó. Ha mi nem wisz- szük be, ott veszett volna ... Nóhát, akikor ez a gyerek, azt mondta, hogy nem ő volt, hanem a Darányi Imre. Az, aki nyár óta nem volt otthon. Így végre hazajuthatott ... Mesélhetnék én magának olyat is, amikor az élete kockáztatásával hozta ki a másikat valaki az ákna- tűzíből. Vagy amikor önként jelentkező ment felderíteni az aknamezőt... Ekkor megzendült kint a közelii 'templom toronyórája. Áthatóan ütötte a hetet. A nővérke felállt. Kezében az óra. Pillantása a tálcára esett. A vékony kis gyertya már majdnem tövig égett a szalaggal átkötött almáiban. Aztán az órát füléhez emelte; hallgatta ketyegését, és lehunyta a szemét. Ügy érezte, ha ráülhetne a hangra, az röpítené tovább... tovább... tovább... mígnem elérne egy nagy kék tó partjára, ahol a hullámok olyan nagyok és simák, akár deszkát is lehetne tenni tetejükre és utazni rajtuk — a végtelenbe... — Köszönöm, Anti bácsi — mondta. — De kérem, maradjon magánál. Jó? ... Maradjon addig, amíg csak (Lehe t... Kinyílt a kórterem ajtaja. Egy másik nővér dugta be a fejét, kezében kis karácsonyfára való, halk szavú csengettyű. Megrázta. Hangja úgy hatott, mint a kopírozópapír után a tintaceruza nyoma. — Tessék jönni a társalgóba, égnék a fények a fenyőfán ... Anti bácsi ránézett a nővérkére. Arcukon szomorkás volt a mosoly. — No, jöjjön — mondta az öreg —, kislányom... A nővérke felállt, rámo- solygoft, és az órát a zsebébe csúsztatta. BIRTALAN FERENC Mártély Mártély vize mély, szürke árok. Öreg fák, alvó kormoránok. Szél se leng rá az ősi csendre. Égre bámul a békalencse. Útján elindul, ég a nap. Születőben a pirkadat. Haláltalanul tiszta minden. Magam vagyok, s talán az isten. BERTÓK LÁSZLÓ Karácsony előtt Még egy mozdulat és a széjek horzsolnak, vágnak, vér tolul, ágaskodnak kis vereségek, minden győzelem megvadul. Akár a harci dal, szabályos menetben az alkalmi vers, egyetlen mozdulat, s a város halálos ritmus rabja lesz. Dobol a mélyben öntudatlan a gyermekképű indulat, egy döccenés és összeroppan, ami nyomasztó forma csak. De jó volna megint karácsony versére várni, s hinni, hogy megváltó tekint be a rácson, s minden igazság győzni fog. De jó volna a szeretetbe takarózni, ha ég a bőr, rímbe szedni, hogy szent a béke, hisz nem kell félni senkitől. De jó volna kis könnyű verset dúdolgatni nagy fák alatt, hogy megszületett az a gyermek, aki helyettünk megszakad. Mosolyogni csak mozdulatlan, akár egy régi temető, de jó volna tömegdalokban szárnyalni, mint a szép jövő. Elröpülni karácsony este a sistergő világ fölött s megérkezni a legszebb versbe, amelyben tiszta rim a föld. Befejezni, mint a régi költők, hogy kész legyen, ha vége van, s remélni egy-két emberöltőt, nyugtalanul, de boldogan. elmondott verseiből TAKATS GYULA ^ pu Emlékezet után 1 Csu Fu néha lement s a vízesés előtt sokáig álldogált A felhőket nézte s a hattyúkat. Szárnyukról lágy eső szitált. 2 Fölszállt a patak párás medriből újra, újra egy hattyú-szép csapat Mosolygott... Látta a szent köveket kik és mint csiszolják szárnyuk alatt. 3 Csu Fu a merev nád helyett egyszer egy hattyútollat hegyezett és azzal rajzolta föl a napot... És verse is tisztábban ragyogott 4 Egy napnál rövidebb az élet. Tudta, de hallgatott Buddha előtt A darvak, teknősök, fenyők jelképein túl messzebb nézett... 5 Mosolygott hogyha jött a remete a hegyre hordozva a könyveket.- Forgasd -, olvasni már alig tudok, s így folytatta, ülve a gazba:- Nézd csak, már ezeket is szeretem I 6 Csu Fu a kövekhez szólt s válaszoltak akár ha fölnézett a vadludak. Sziklán fénylett az ég .... Barátok voltak... Ludak, kövek is adnak szárnyakat. 7 A szikla arra példa - szólt a költő miként legyen a vers szép és erős. akár a darutestü kő vagy zöld fűben a vékonylábú őz. S Csu Fu a fényről sokszor eltűnődött és nem a nap, a ragyogó sötét oszlatta el leikéből a ködöt: ahogy szívünkből sugárzik a lét 9 Gyakran, mikor a tollat vette, ujjún tündöklőn s látta, a világ a verse és a kép közön remeg, mint méhszárnytól a cseresznyevirág 10 Ezért inkább úgy mondogana, s így dallamának pillangó-szfne versét leírni senkinek se hagyta. Nagy pávatoll úszón a semmibe... 1» Csu Fut igy néha nem is látták. Kereshették a kövek s követek. Kedves pókja beszőtte házát Hálát se tépve sétál köztelek
