Somogyi Néplap, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
1985. december 24., kedd Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Kismamák, nagymamák nője volt az együttélés nehézségeinek. Az apiró gyéreiktől a nagyszülőig mindenki testére szabott feladatokat végzett Hat ember gondját hat emlber vette a vállára, s nem engedte ugyanabban a gödörben megbotlani ugyanazt a lábat. Ma lakásgondjaink vannak. Am a memyei iskolaigazgató — a környék régi jó ismerője — keserű szájízzel meséli, hogyan és hány ház pusztul Polányban, Ecsenyiben, Felsőmocsoládon. Hogyan járt még húsz éve 50—100 gyerek a Mennye környéki falvák iskoláiba. S ma üreseik. Pusztul a falu, eltűnik a falusi nagy csalód... Űjra Poiánybam. Bánó Lászlóikat keresem, hogyan él egy ifjú házaspár Po-. lányban. A fiatalok dolgukon. Egy kis szöszi fej kíváncsiskodik, utána pedig egy fekete kendős, kedves mama lép elő. ö Vigyáz most a kicsire; szavákat rakosgat a gyerek nyelvére, mintha csak édes cukorkáikat tenne rá. Az pedig visszamondogatja. Eljátszanak így fél órát is. Türelme van hozzá, babusgatja, de jól ki is fenekeli, ha bátor dolgot forgat fejében a pici. Ki akartam húzni az idős asszonyból, hogy miért szeret a gyerekkel vesződni, de ő csak legyintett. „Aj, édes fiam, énnekem ez a legszebb dolgom...” Néhány éve újra a falumban jártam. Végigróttam egykori játékaink, csavargásaink színhelyét. Órákat mászkáltam a berekben, de csak magam, bár szívesen lépkedtem volna az öcsémmel. Az úton, ahol az egykori elvadult szőlőföldekre lehet jutni, egyszercsak előtoppant a nagyanyja. Megöregedett, meg is némult szegény. Szájára forgatta keservesen, hogy „te vagy az, Jóska ..Bólogattam, aztán megkérdeztem: hát az öcsém? Némán gurultak elő a könnyek, s potyogtak a fekete szoknyára, ahol még talán mi is bújtunk, s bújnánk ma is, ha lehetne. Békés József ■ ■ Ot fenyőfa az udvaron Pintér Lajosné olyan ember, áki nem ijed meg a saját árnyékától. Amióta az eszét tudja, mindig vállalkozó szellemű volt, és sohasem tudta elviselni a középszerűséget. Ügy tartotta, akiinek esze, tehetsége van, annak kötelessége kihasználnia, nem ülhet ölbe tett kézzel, várva a boldogulást. Harminc éve már, hogy Bélkés megyéből Segesdre származott. Férjével együtt fényképészek váltak, évekig járták együtt a Balaton-par- tot. Szép otthonit teremtettek magúknak Alsó-Seges- den. Házat építettek nagy szobákkal, verandával. A kertbe gyümölcsfákat ültettek, s ha jutott még idő, energia, megtermelték a zöldséget is. Mindketten úgy tartották, a teljes élethez nyitott szemmel és tárt siaívvel kell közeledni. A dolgok arra valók, hogy értékük szerint használják őket, nem pedig arra, hogy alárendeljék magukat nékik. Amikor Pintér Lajos megbetegedett és leszázalékolták, úgy érezhette volna az idősödő házaspár, hogy kettétört a tartalmas élet. Miás asszony és más férfi továbbpergette volna napjait, szomorú reggeleikkel, fájdalmas estékkel. A házaspár azonban úgy döntött: ha már így történt, jó lenne, ha nem maradnának magúkra a szomorúságukkal, ezért aztán hat éve két kisgyereket vettek magúihoz: Gábort és Ferit. Olyan könnyű volt hozzászokni a két aprósághoz, olyan boldogító az érzés : a gyerekembereiknek szükségük van a gondoskodó szeretetne. Nem volt hát vitás, hogy a két kisfiúhoz lány is kell, így aztán pár hónap múlva isimét gyarapodott a család: Piroskával. Egy lány azonban nem lány: 1982-ben félénk bizalommal Zita érkezett, s legutoljára, az idén februáriban, Lacika. öt állami gondozott kisgyerek talált családra Alisó- Segesden. öt apróság, akivel a szülei nem törődték, ákine nem voltaik kíváncsiak. Gábor édesapja ugyan néha- néha meglátogatta későin született fiát, az akkor már hatvanöt éves ember azonban inkább nagyapának lett volna jó, ha egészsége engedi. Zacskóban cukrot és régi fajansztálat hozott ajándékba: jó lesz majd a fiúnak, ha félnő. Amikor meghalt, a temetésén csak Mama volt ott a gyendkékkel. Hazafelé a vonaton Ferike azt mond- ita: most már Gábornak sincs senki más, csak a Mama. Lélékszorító mondat ez, egy kilencéves kisember fájdalmasan megfogalmazott bölcsessége. A Mama szíve is belerendült, s érezte: erősnek és biztosinak kell maradnia, hogy amit elkezdett, végig tudja csinálni. Pedig nem volt egyszerű. Tavaly itárstalamná vált, elvesztette a férjét, és a gyerekek a Papát. Hirtelen hatalmassá és üressé vált a ház, eltitkolt könnyek hullottak, szögletes mozdulatok, csendesebb mondatok közé zárult a világ. Később, amikor csitult a fájdalom, és visszazökkent minden a megszökött kerékvágásba, érezte a Mama, hogy nincs olyan keserű magány, amelyet az öt kisgyerek föl ne oldhatna. A vakolatlan fálú régi házban a reggétók a legkedvesebbék. Piroska kel elsőnek, az ő feladata a terítés. Fél hétkor már körülülik az asztalt, s a Mama nem győz válaszolni a sokféle kérdésre. A három nagynak a legfontosabb élmény természetesein az isikolla. Versenyben vannak a piros pontok gyűjtésében, de Mamánák kell eldöntenie azt is, melyikük tudja szebben elmondani a télapós verset. A szavalásba már Lacika is belekotyog, az oviban tanult mondókát kán. tálja szégyenlős-.lelkesen: édes, kedves télapó, ajándékot kapni jó ... És ajándékot adni is jó. Gábor piros, kék, zöld kis emberkéket rajzolt, egymás kezét fogják, úgy táncolnak; Zita pörgő lapátú szélmalmot, Piroslka az úton talált szerencse-kavicsot hozott. Kincseket adnak és kapnak a gyerekeik, mert kincs a Papától kapott radír, ezt Piroska őrzi, és érték a fényképen megörökített mosoly. Marnia számára nincsenek üres óráik, unalmas délelőt- tök. Állandó förgeteg van a házban, ahogy ő nevezi, és állandó izgalom. Hol az iskolai kirándulásra, bálira készülődnek, hol látogatóba utaznák; most pedig már heteik óta a karácsonyt tervezik. Gyűlnek az apró ajándékok a szekrény mögött rejtegetett dobozban, mesekönyvek, színes játékok halmozódnak. Az öreg Singer varrógépet is munkába fogták: pörgős szoknya készül Piroskának, fodros blúz Zitának. Az udvaron pedig öt fenyőfa áll. A legnagyobbat az élső együtt töltött karácsonyikor ültették, csúcsa már majdnem eléri az ereszcsatornát, a legkisebb pedig éppen akkora, mint Lacika. Egysizer majd valóságos fenyőerdő veszi körül a házat, csöndes és tiszta levegőt ajándékozva lakóinak. KHe Ágnes Megállj te ördögfióka, majd hazahoz az este... Hányszor is kiáltották utánunk ezeket a szavakat! de én már öcsémmel dagadó kebellel a Rinya felé futottam. Igazából nem is öcséin volt, csak unokatestvérem, de a rosszaságban közeli rokonok voltunk. Rettegett tőlünk az üveges, nem akadt olyan macska, amelyet meg ne dióztunk volna, hogy kopogó talpakkal fussa körbe a falut. Gyújtottunk föl kazlat, adtunk el kotlós alól tojást, elengedtünk megkötött jószágot. Mégis, mikor a kiadós verést megérdemeltük volna, egy öreg szoknya takarása mindig megmentett bennünket. Polányban azt mondja Horváth Jánosné: — Az bizony szép világ volt; egykorúaik vagyunk, én is abban nőttem fel. Mégis azt mondom: a fiataloknak legjobb, ha különállóan élnek. Mi a férjemmel lassan mór belerokkanunk az építkezésibe. Ö ráadásul kőműves Kaposváron a Délviépnél; nem lobog benne a vágy, hogy munka után is ezt csinálja. Mégis kigyötörtük magunkból ezt a házat. Most, 1985 karácsonyán Horváthék saját portájuk nemrég készült szobájában állnak a .karácsonyfa mellé. Örömük még nem teljes, hiszen van munka a házon, új bútor is kellene. Hallom tőle, hogy több fiatal házaspár kezdett gazdálkodni a faluban, de mára alábbhagyott a sertéshizlalási, tej termelési kedv. Kevés a haszon. Horváth.né a gyed előtt a fálu postamestere volt; minél hamarabb vissza szeretne menni a postaihivatalba. — Nem lenne könnyebb a szülőkkel? Falusi környezetben több segítséget tudnának nyújtani, mint a városban? Horváthiné Polányban a fejét rázza. Több kismamával is beszélgettem, aki élete első csatájának a szülőiktől való megválást tekinti. Így egiésizségesi, mondhatnánk. A szülő feszélyez, a szülő beleszól, a szülő a saját gyerekének fogja pártját. Segítsen, de távolról — mondják a fiatalok. Szeretünk elmenni egy-egy vasárnapi ebédre, szüretre vagy disznóölésre a szülőkhöz, de ez már inkább vendégség. Ma panaszfalra írjuk tengernyi gondunkat. Tönkrement családok, szorító anyagi gondok, az alkoholizmus, a lakásprobléma, a szabadidő hiánya — hogy csak néhányat említsek. Orvos ismerősöm, aki valamikor egy baranyai falu lakó- és lakásviszonyait, életmódját vizsgálta. könnyen el tudja hitetni velem: a nagycsaládok felbomlása, a régi családmodell megszűnése indította el a problémák sarait. A család — a családi tűzhely átvitt és valódi értelmében is — szűHagy író, igaz ember Koccintás tisztelettel Mielőtt elbúcsúzom az óévtől, koccintani szeretnék (legalábbis gondolatban) 1985 — számomra — legkedvesebb jubilánsával, a 75 esztendős nagy íróval, igaz emberrel, Tatay Sándorral. Itt, a Balaton déli partján, lehangolóan szürke délelőtt, szőlőérlelő napfényben látom az arcát, nagybácsis mosolyát, nyugodt, mindent felmérő okos tekintetét: igen... ő a házat együtt látja a fundamentummal, a szépen festett fal nem rejtheti el szeme elől a rossz minőségű építőanyagot, a magakellető friss-piros cserép a tető megbízhatatlan alkotóelemeit ... Nem tudhatom, hogy Badacsonyban tartózkodik-e éppen most. De azt tudom: Badacsony bazaltorgonáit ő szólaltatta meg a legszebben, s a Balaton is azoknak mutatja meg a legteljesebb, legigézőbb arcát, akik az ő ablakán át nézik — nézhetik — az év minden szakában. Hogy mennyire badacsonyivá lett a szülőhelyén, Bakonytamásiban is örökké otthonos író, azt tördemici bortermelő atyafiságom róla szóló már-már legendáknak is beillő elbeszéléseiből éreztem meg. Az egyik rokon gyerekkorában még látta Tatay Sándort, amint bort, elemózsiát szolgált fel a Rodostó turistaház vendégeinek. ö mondta azt is, hogy a hegy legszebb lányát vette feleségül, s ez nagy merészség volt, hiszen (a Tatay-no- vellákból is tudjuk ezt), a Badacsony környéki férfiak a gyilkosságtól sem riadtak vissza, ha vetélytárs akadt az útjukba. Éppen a felesége, pontosabban az anyósa révén került a „Rodostóba”, ahol tíz évig gondoskodott a vendégekről. Miután átvészelte Budapest ostromát, miután Füst Milánt, atyai barátját föltámogatta a rádió épületének emeleti termébe, ahol a Magyar Írók Szövetsége tartotta (akkor még nélküle) alakuló ülését, vissza — immár haza — utazott Badacsonyba. „Jó lesz nékem meghúzódni ott a sziklák tövén, mondtam, mert akkor már látszottak a Badacsony bazalt orgonái” írja a Lyuk a tetőn című művében. „Bent jártunk a kúp alakú hegyek meseországában. Némelyiken királyi bazaltkorona, némelyiken szakadozott várrom, megint mások olyan csúcsosak, hogy úgy vélnéd, a gólya is csak fél lábon állhat rajtuk.” Ettől kezdve nap nap után megmászta a hegyeket. Jókora csomagokat cipelt föl a turistaházhoz, hogy feleségének legyen miből főznie a vendégek számára. Meg kellett tanulnia — nem esett nehezére —, hogy hol lehet borért kukoricát kapni, s kukoricáért deszkát, deszkáért borjút; jártasságot szerzett a fekete-vágásban, tudta, kitől lehet halat vásárolni Fonyódon, s hogy Szentpáli Jani bácsi csónakjával'lehetőleg holdtalan éjjel kell átusztatni a Balatonon a Somogybán beszerzett nyersanyagot. „Már az is törvénytelen — emlékszik ezekre az időkre a már említett könyvében —, hogy az ember a borospincében nyúzza meg a borjút, sőt, még az is törvényellenes, ha sárgarépát tárolunk a homokban, az ászokfák között. Nem akarta senki, mégis olyanok lettek a törvények, a rendeletek, hogy azok szerint n_:n lehetett élni. Minden ember örökös bűnben élt.” Eközben, gondolom, sokszor és fájó szívvel gondolt szülőfaluja, Bakonyta- mási szorgalmas népére, a hajdani disznófalkára, hízott ökrökre: „huszonöt mázsás hízott ökör párban, nem volt ritkaság az istállókban.” Talán lelki szemei előtt fal- föl tárultak az üres, hideg istállók, kamrák, pajták ... Galsai Pongrác írta róla: ”ö nem csak látni tud, fogni is.” Nem csoda. Semmit sem kapott „tálcán” az élettől. S valahogy ügyelt is rá mindig, hogy elkerülje az a bizonyos ,.sültgalamb”. Élete, ahogy mondani szokták, regény, mégpedig kitűnő regény (már csak azért is, mert ő írta meg): gondoljunk a Meglepetéseim könyve, a Lődörgések kora, valamint a Lyuk a tetőn című műveire. 1910-ben született Bakonytamásiban. Szarvason gimnáziumban, Sopronban teológián, Pécsen bölcsészkaron tanult, majd bejárta az országot, s gyalogosan Európát — egészen Spanyolországig eljutott —; Pesten gyári munkás volt és tisztviselő, Bécsben filmgyári statiszta, kávéházi törzstag, majd ismét Budapesten, a Kelet Népe egyik szerkesztője, és könyvárusító, mint Nagy Lajos. „Tulajdonképpen szerencsés ember vagyok — mondta legutóbbi beszélgetésünkkor, Badacsonyban. — Valahogy mindig meg tudtam keresni a kenyeremet, és sose kényszerültem arra, hogy anyagi szükségből mást írjak, mint amihez kedvem volt. Pedig sohasem volt úgynevezett állásom, világéletemben szabadúszó voltam. Elképesztően lehetetlen vállalkozásnak tetszhetett például az ötkötetes Simeon család. Hiszen akkor mindenki arról beszélt, cikkezett, hogy az úgynevezett nagyregénynek leáldozott a napja. Az elnyújtott regénynek szerintem sincs jövője... De ha öt kötetre terjed az ember mondanivalója, miért tartóztatná meg magát? Egyébként a Simeon család fejezetei szerintem novellaként is megállnák helyüket. Tíz évig tartó munka volt, minden oldalért megküzdöttem. Persze, közben mást is csináltam. Például írtam ifjúsági regényeket. A Kinizsit, a Puskák és galambokat újra és újra kiadták, a kettőt összesen már több mint egymillió példányban. Nemrég mondtam ezt egy franciának, aki alig akarta elhinni, hogy Magyarországon ilyesmi létezik. Egyébként nehezen és lassan írok. Ha egy-egy novellánál úgy érzem, tudok még rajta csavarni, nem sajnálom tőle a két-három hónapi érlelést. Nincs lelkifurdalásom. Mást csinálok olyankor. Van mindig valami tennivaló a ház körül.” További alkotóerőt kívánva emelem poharam az egészségére, s miközben a badacsonyit kortyolom, megidézem a Tatay Sándor pincéjében érlelt bor ízét, illatát. Szapudi Andris
