Somogyi Néplap, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-16 / 269. szám
1985. november 16., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS KOLOH ELEK A csodafánál Pihenőben. Vörös Ferenc rajza Magyar Állami Énekkar alakult az a művelődési minisztériN agyot csattant hátamon a tanító néni vonalzója, a „már megint nem figyelsz,, hülye maradtsz fiam” intelem megszíul elésére nó- gaitva. Hasztalanul. Ha tantermünk ormótlan ablakai felé sandítottaffTt, újra meg újra élcsavarogtak gondolataim. A fehérre mieszelt házikók piroscserepes süvegén túlról ide sötétlett a faluszé- li erdő ... — Ha így bambudsz majd a városi iskolában is, nem nagy jövőt jósolok neked, édes fiam! — csapott le rám ismét a favonlalzó. — És meglesz a véleményük új tanítóidnak a falusi iskolákról Majd azt hiszttk, hogy mi csak bugyuta tökfilkókat nevelünk, amilyen te is vagy, édes fiam ... Klárika a szomszéd unkban lakott. A kapujukban álldogálva várt, mint minden délután. Althajítottam táskámat a kerítésünkön, kézen ragadtam bájos pajtásamat, és uzsgyi! Kacagott, szemébe csapódtak göndör hajfürtjei, fodros szoknyács'káját pajkosan diíbálta a szél. Négy évvel volt fiatalabb nálam. — Hojnap ejköjtöztök? — kérdezte, amikor kiértünk a faluszéli kanálishoz. — Ak- koj kirvej játszók én ezután? — Majd egy másik gyerekkel. — Nem akarom — duzzogott, nagyokat pislogatva. — Ne köjitözzél ej a városba! — Muszáj. Hacsak meg nem szökünk. Iskolába járni úgysem jó, a város meg nem érdekel. Majd építünk magunknak egy várat a Csodafa alatt, ott fogunk lakni, és mindig kergetözünk meg bujóodkázunk. Én majd vadászok, te pedig főzöl. — Azt még nem is bírok! — Majd megtanulod. Azután összeházasodunk, ahogy anyuék, de mi nem kiabálunk folyton egymással, mint ők, jó? — Jó. És te is részeges leszel, minit apukád? — Áé! Különlben is, ő nem az én igari apukáim, tudod jól. Az ón igazi apukám nagyon erős emlber ám! Csak elköltözött tőlünk. — Nem szeret benneteket? — Dehogynem. Csák anyu szerint kurvás fajta. — Az meg mi? — Hát olyasmi, mint a háborúban a partizánvezér vagy hasonló. — Ez a másik apukád is kurvás? — Nem, ő részeges. Tegnap is éirkiu&zolt. Minden éjjel cirku&zol; falihoz csapja a tányérokat, meg néha anyukát is ... — Miiért nem véded meg? Fejsz tője? A vádiamat vonogattam, s bár eszembe jutott, hogy hazudni kellene valami riagy hőstettet, mégis inkább előEljutott hozzám a hír: egy városban, amely hasonló egynéhány ezer más városhoz, ahol keleten kél és nyugaton nyugszik a nap, ahol tél után tavasz, nyár után ősz következik, szóval egy ilyen városban éltek ők ketten. A lány gyönyörű volt. Igéző szemét csodálatos ívű szemöldök határolta, lehelle- te illatos ámbra, korallajka édes, mint a méz, arcának szépsége túltesz a nap ragyogásán ... Természetesen a fiú is szép volt. Tüzes tekintetű, szálfatermetű dalia, akinek tökéletessége minden szívet megdobogtatott; szerénysége elbűvölte a gonoszt. A fiú szerette a lányt. A lány szerette a fiút, aki otthonában felkereste, hogy elmondhassa iránta érzett határtalan szerelmét, s hogy szíve és keze örökre az övé. — Ó, szememnek drága féhozakodtam ismét tervemmel: — Na? Megszökünk? — Szerintem fejkutatnak bennünket, ha nem megyünk haza, és jój ejvernek — sopánkodott Klárika. — Nem fognák megtalálni. Gyere, fussunk a Csodafához! Áitcsörtettünk a susogó kukoricatáblán, az erdőszéli szedresen, s a bokrok szúrós ágait kerülgetve, óvatosan közéledtünik búvóhelyünk, az odvas tölgy felé, amelyről csak mi ketten tudtuk, hogy Csodái a. A tisztás szélén megtorpantunk. Egy idegen ember ült a Csodafa alatt, rongyos ruhában, szétvetett lábakkal. Fején mocskos, vérfoltos kötés tankállüoitt. Tátott szájjal aludt, borostás álla alól ingére csörgött a nyál. Megbabonázva bámultuk. Már éppen súgni akartam Klárikának, meneküljünk, amikor a férfi megmozdult, s ránkvillantotta gombszeméit. — Hiát ti? — kérdezte riadtan. Kopott lódenkatoátja alá siklottak ujjal, s féűtérd- re emelkedve körbefürkészte a tisztást, akár az üldözött vad. — Csak ketten vagytok? He? Mit keresték itt? K lárika közelebb bújt hozzám; reszkető (teste oldaliamhoz si- mullt. „Meg kell védenem őt!” — moccant meg bennem a gondolat, amikor a toprongyos idegen kihúzta kabátja alól a kezét. Valami furcsa, sóhajsizerű hang tört fél a torkából. Visszaült a Csodafa alá, s hirtelen ránk- vigyordiult. Sárgás-fekete fogai még ijesztőbbé tették. — A ruhámat bámuljátok? He? Azért rongyos, mert messzikről jövök. Az Óperenciás tengeren túlról, a semmiből ... Értitek? Onnan, ahcfl már nincs hős száj, csak szájhős, ahol csak fafejek vammlák és fejfák, gumigerinc és gumibot... Nem értettem egy szavát sem. „Ez egy őrült! — gondoltam rémülten. — És biztosan embenevő”. — Azt mondják rám, őrült vagyok — mondta keserűen, amitől fülig pirultam, s megbicsaklott remegő térdem. — Egy lázongó őrült, alki mindenkit megfertőz a szavaival ... Gombszemeit leakasztotta rólunk, s a tekintete lassan felkapaszkodott a hajladozó fák lombjaira, kiutat keresve az ég felé. Egyre vadabb vágtákba kezdett a szél. — Ti még nem tudhatjátok, mennyi undok hétfejű keseríti ezt a világot — reccsenték saavai, mintha száraz gallyakat tördelne. — Van közöttük önző és durva, alattomos és kegyetlen, van áruló és megalkuvó... Szembe kell velük sztálini, akkor is, ha kétségtelen, hogy a féle királyság helyett ilyen nye... — kezdte a fiú, de nem folytathatta, mert a televízióban épp ebben a pillanatban közölte a bemondó, hogy bemutatják a többrészes Ezeregyéjszaka című film első részét. ők, mindenről megfeledkezve, áhítattal követték a csodálatos Seherezádé és nővére, Dunjazad, Sahriar király és testvére, Sahzeman lebilincselő történetét. Ejfél lett, mire a film véget ért. A fiú, útban hazafelé, elhatározta: holnap bevallja a lány iránt érzett határtalan nagy szerelmét, s felajánlja neki szívét és kezét. Másnap fel is kereste a lányt. — Ó, szememnek drága fénye... De nem folytathatta, mert korona a jutalom — mutatott tejlkötésére. — Meghajolni előttük pedig csak egyféleképp szalbad: hátait fordítva, letolt gatyával... Szédültem. Klárika mozdult meg először. Futottunk. Nem törődtem az arcomba csapódó ágakkal, a ruhámba ragadó tövisekkel. Nagyon féltem, s fuldoklón kapkodtam levegő után, nehogy hányni vagy bőgn!i kezdjek. Óráknak éreztük, mire elértük a faluszéli kanálist. — Többé... én ej nem megyek soha... a Csodafához — lihegte Klárika, kövér könnycseppeket eregetve, amikor lehuppantunk a fűbe. — Megrémüjtem ám nagyon, olyan furcsa volt ez a bácsi... Közelebb húzódtam hozzá, megsitmogatva göndör fürtjeit. Adhgy múlni kezdett a félelem, úgy növekedett bennem a szégyen, lángba borítva arcomat. Dühösen gondoltam a toprongyos idegenre, aki betolakodott a mi birodalmiunkba, érthetetlen dolgokról beszélt, s úgy megijesztett, hogy inamba szállt a bátorság. Már egyikőnk sem gondolt a szökésre, egyikőnk sem akart erdőiben élni. — Szerinted ki volt ez az ember? — Biztosan valami partizánvezér, azok bujkálnak erdőben. — Olyas kurvás, mint a te igazi apukád? — Nem tudom... Az én apukám nem az erdőiben él, hanem Pesten. Sa kisujjával a földhöz kenné ezt az embert, aki elfoglalta a Osoda- fánlkat. Ha itt lenne... — Abban a pillanatban hihetetlen sóvárgás fogott el édesapám után. Hazafelé menet azon tűnődtem, hogy az én részeges másik apukám végiül is egy hétfejű sárkány lehet, mert ő is önző meg durva, csakhogy hiányzik hat feje, s így nehéz felismerni. Ez az idegen azt mondta, hogy szembe kell szállni, meghajolni pedig csak egyféléiképpen szabad. Azután megint eszembe jutott, milyen gyáva lavagocákának mutatkoztam az előbb Klárika előtt, s éreztem, ahogy arcomat, elálló füleimet ismét elönti a pír. M ásnap teherautóra rakták a bútorainkat. Anyám, a nővérem meg én vonattal mentünk a városba. Kilárika az utca végéig kísért, és sokáig integetett utánunk. Anyám meg-meg- állt. Földre ejtve a hatalmas bőröndöket, kezefejéve! meg- törölte gyöngyöző, viaszsárga homlokát. Ilyenkor szomorúan rám nézett, s megéiirógat- tam fejemen a friss, hófehér kötést. o bemondó felhívta a kedves nézők figyelmét, hogy kezdődik az Ezeregyéjszaka második része. Mire a film véget ért, éjfél volt. A fiú újra hazatért, és szilárdan elhatározta, hogy másnap bevallja határtalan nagy szerelmét, s felajánlja szívét és kezét. Másnap fel is kereste a lányt. De akkor az Ezeregyéjszaka harmadik meséje ment. A következő napon a negyedik. Aztán az ötödik. Majd a hatodik, a hetedik, a huszadik ... A film ■ többrészes volt. Ezeregy esten át folytatódott ... A fiú és a lány ezeregy estén követték különös érdeklődéssel az elvarázsolt ifjú, a megszöktetett lány, a ravasz eunuch, a becstelen Akik látták a televízióban az európai kulturális fórum Operabáz-béii gálaestjét, már találkozhattak a most alakult — s még alakuló, formálódó — Magyar Állami Énekkarral, Kodály Kállai kettősét énekelték. Zenei életünkben régi hiányt pótol a hivatásos énekeseikből, főfoglalkozású kórustagokból álló társulat. A hangverseny élet oratórium előadásait mlindezideig a nagymúlltú, amatőr kórus, a Budapesti Kórus látta el. De évek óta hiányzott a főhivatású nagy vegyeskar, amely mindenféle programot tud nyújtani, amely a sok próbát, nappali munkát igénylő kórusműveket is be tudja mutatni. Az idén nyáron születeti KERÉK IMRE Késő ŐSZ Gesztenyeősz. Rozsda- homlokú hegyoldal. Bükköt rőt agancsán billegdél a nap. Tündököl a bodza ében csillagokkal. Égen sötét felhők: vándormadarak. Fehér fátyol rejti: hull a kökény könnye. Áramlik a tóról hűvös lehelet. Halványuló arccal fényért könyörögve őszirózsa bókol. Füvek pengenek. Hordók mélyén újbor erjed sustorogva. Árva tücsök zeuget ezüstciterát. Iringó barangol kerengve-forogva, mint kósza kisértet a réteken ást. púpos, a jókedvű borbély, a merész beduin kalandjait... Amikor véget ért az ezeregyedik rész is, a fiú fel- emelkedett a fotelból, térdre hullt a lány előtt, és szóra nyílt a szája: — Ó, szememnek drága fénye ... — kezdte. De nem folytathatta. A szpíker súgóbúgó hangon közölte: az Ezeregyéjszaka befejező része után kezdődik a Száz év egyedül című folytatásos film első része. így a fiú nem tudott határtalan nagy szerelméről beszélni. És azt sem sikerült megtudnia, mennyire szereti őt a lány, ezért hát fel sem ajánlotta szívét és kezét... Mindketten sokáig és boldogan éltek a kék fényű képernyő előtt. És meghalni is egyszerre, egy napon haltak meg, amikor végérvényesen elromlott a televízió. Fordította: Baraté Rozália umi léirat, amely szerint állami kórust kell alakítani. Az Állami Népi Együttes 42 tagot számláló kórusát csaknem duplájára növelt, 80-as létszámmal, Magyar Állami Énekkar néven kívánják működtetni. Pászthy Miklós, az énekkar igazgatója mondta el, hogy az új énekkari tagokat egy meghívásos és egy nyilvánosan meghirdetett próba- éneklésen vették fel. 35 férfi és 45 nő lesz a kórus végleges felállása. Az alt szálam már megtelt, a többi most van alakulóban. Fő feladatuknak az Országos Pilhainmóriia programjainak ellátását tűziték ki. Az első önálló estjét — Liszt- művekkel — 1986. március Hogy mi a csúnya szó, az igen viszonylagos, a századok során igen eltérő máidon ítélték meg, de mióta írásbeliség, miióta közízlés létezik, minidig voltak illő és illetlen szavak, örvendetes, hogy ma mór egyre többen mentegetőznek egy-egy szó miatt a rádióban, a televízióban. Egy nagy gyárunk mérnöke a közelmúltban a tendál szó mlaltt kért bocsánatot. Egy másiik műszaki férfiú a „csúnya és megszokhatatlan innováció-ért”, egy fürdő igazgató pedig az uszodák „folyamatos üzemeltetése” kifejezésért (bár kért volna inkább az uszodák nem mindig megfelelő tisztaságáért), egy történész meg a „csúnya” pecséttan, címertan és a segédtudomány szavak miatt. Sajnos, az igazán csúnya szavakért nem szokás bocsánatot kérni. Újabban már női társaságban sem. Mlanapság — nem egészen ok niélkül — sok szó estik a durva, bántó szavak, kifejezések eiharapózásáról a könyvekben, a filmekben, színpadokon, a köznyelvről nem is beszélve. A nyelv már régebben igyekezett kiküszöbölni a legközvetlenebb, legnyersebb asszociatív ingerű szavakat, többnyire úgy, hogy megkerülte őket: egy választékosabb vagy idegen eredetű szóval helyettesítette, ahogy az orvosi nyelv „césefc”-rő'l (carcinomások-ról) beszél, szemtengely ferdülését (vagy strabizmus-1) emleget, s moz- gássérült-ekrőí szól a régi nyelv vagy a népnyelv d'i- rektebb megnevezéseivel szemben. A köznyelv is sokszor hasonlóan jár . el a feszélyező, mások érzékenységét sértő fogalmak megkerülésében. Nem mondjuk azt valakiről, hagy öreg vagy pláne vén, legföljebb azt, hogy idős, koros, éltes, élemedett, hajlott korú slb. Ahogy az sem kö15-én, a Mátyás templomban tartja a kórus. Majd Missa Solemnisét éneklik, március 27-én. A későbbiekre tanulják Händel Messiását, Haydn Éveszakók című oratóriumának szólamait; addig is egy orátórium-részletek, s egy- egy kórusmű eléneklésével fellépnek a Filharmónia ifjúsági hangversenyein. Könnyebben juthatnak el ezentúl az onatórifcus zeneművek vidékire is, hiszen eddig például a Budapesti kórus — lévén amatőr együttes — minden tagját egyenként kéllett elkérni munkahelyéről a szereplésre. Most állítják össze az énekkar egyenruháját. A férfiak kettő, a nők háromféle öltözetet kapnak. telező hogy egy idősebb asz- szonyt föltétlenül nyanyának, mamá-nak vagy muter- nak tituláljunk, s a bácsifka) vagy apóka helyett tatá-1 vagy fater-1 mondjunk. Nyelvünk rendkívüli gazdag rokon értelmű szavaikban, úgynevezett szinonimákban: például a frász, a szájas stb. helyett elég, ha egy füles-1, csérdás-it vagy tasli-t, esetleg nyakleves-t helyezünk kilátásba a csintalankodó csemetéknek. A nadrág kipo- rolásá-niaik említése vagy az elhúzom a nótádat, tunikán billentelek is megteszi kevésbé választékos társaik helyett. Persze a szavak jelentése idővel változik. Például: a szarvasmarha rövidébb köznyelvi neve, amelyet legfeljebb húsüzILetekben illik kimondani (ott sem a vásárlókra!), eredetileg árut, értéket jelentett. A szavak hangulati és jelentésváltozásával együtt változott a mindenkori társadalom ízlése, érzékenysége is, a korábban kivetett szavakat idővél befogadta, egyszersmind újabbakat rekesztett ki, tett indexre a közízlés. S voltak s vannak mindlig ilyen szavak, amelyeket nem illik kimondani. Teljesen egyetértünk Illyés Gyulával, aki ezt írta: „Az obszcén szavak terjedését azok próbáljáik nyelvi demokratizálódódként értelmezni, akik az alacsonyt a népben összetévesztették az aljassal.” Egyik nyáron aszfaltozó munkások dolgoztak az utcánkban, s az ebédszünet pihenőjében egy deresedé fejű, idősebb munkavezető megrovóan emlegette valamelyik fiatalabb beosztottját: „Oly csúful beszélt, hogy a föld pirult szégyenletében.” Valahogy úgy kellene beszélnünk, hogy se a földnek, se a rajta járóknak ne kelljen pirulniuk miatta. Szilágyi Ferenc Seherezádé (km) Szépen magyarul, szépen emberül NEM JÓ NÉVJEGY
