Somogyi Néplap, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-05 / 234. szám
1985. október 5., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Amikor azon törtem a fejemet, milyen címmel örökítsem meg Bajét Nándornak, a Pamutfonó-ipari Vállalat Kaposvári Gyára igazgatójának arcképét, eszembe jutott az a lehetőség is: Korunk hőse. A gondolatot azonban gyorsan el kellett hessegetnem magamtól. A nagyvonalúan politizáló, csapatát tudatosan összeválogató és irányító, menedzser típusú gazdasági vezető ugyanis egyelőre még nem igazán hőse korunknak. Meglehetősen ritkán fordul elő, hogy egy korosodó vezető — mint a kaposvári textil- művök korábbi igazgatója — csalhatatlan biztonsággal ismeri fel egy fiatalember tehetségét és neveli őt utódjává. Az életpályának erre a szakaszára a tágas dolgozószoba tárgyalóasztalánál is utalok, már a beszélgetés kezdetén. S az ötvenéves kora ellenére is fiatalos, energikus igazgató arcán az aggodalom jelei mutatkoznak. — Csak nehogy az olvasó azt gondolja: túl szép a menyasszony! A munkáscsaládból származó és munkásból lett igazgató típusát egy időben ugyanis lejáratták a közvélemény előtt. De mert életszemléletemen kitörölhetetlen nyomokat hagytak gyermekkorom, ifjúságom emlékei, el kell mondanom: Pécs gyárvárosában születtem, és ott nőttem fel. Apám ügyes kezű lakatos volt, később gépésztechnikusi oklevelet szerzett. A műszaki pályán is ő indított el azzal, hogy a kezembe adott egy-ikét szerszámot, megmutatott néhány fogást, amikör már túlságosan türelmetlenül tötyörögtem a munkapad mellett. Ezenkívül semmi sem történt velem, aminek leírását az olvasó különleges csemegeként fogyaszthatná. Elvégeztem az általános iskolát, a gépipari technikumot, együtt játszottam a bányászok. a vas- és téglagyári munkások gyereA textiles menedzser keivel, egyszóval éltem a külvárosi srácok szokványos életét. 1954-ben, az érettségi után egy. a szakminisztérium által összeállított lista alapján a kaposvári textilművekfoe került úgynevezett betanuló technikusként. Ezután katonai szolgálat következett, s 1957-től ismét a munkapad. Kenyerét lakatosként kereste. Mint nemzedéke általában, ő is tanulni vágyott. Háromszor jelentkezett az egyetemre, mindháromszor megfelelt, és mindhá- romszor elutasították — helyhiányra hivatkozva. Mégsem adta fel. Bár később, de elvégezte a felsőfokú gépipari technikumot és oklevelet szerzett a székesfehérvári Bánki Donát Műszaki Főiskolán,' végül — már „befutott” vezetőként — az MSZMP KB Politikai Főiskoláján. Közben — hála Róna Imre igazgató és a Kossuth-díjas főmérnök Csepreghy Győző előrelátásának — a ranglétrán is egyre feljebb emelkedett a tanulékony, s az újítási, mozgalomban is érdemekre szert tett fiatalember. Dolgozott művezetőként, technológusként, raktárveze- tőként és beruházási előadóként, később tmk-műhelyvezetővé lépett elő, vezette az üzemgazdasági főosztályt, igazgatóhelyettes, végül 1974-ben az első helyre került a gyár hierarchiájában. Harminckilenc éves volt akkor, tarsolyában rengeteg műszaki ismerettel, vezetői tapasztalattal és az érdekek egyeztetésének nélkülözhetetlen képességével. Vajon hogyan gondol vissza ma azökra az időkre? — Az ötvenes-hatvanas évek iparáról manapság szokás lekicsinylőén nyilatkozni. Nos, valóban a tervutasításos gazdálkodás járta, annak néhány előnyével és sok hátrányával. Azt azonban, ahogyan ennek az üzemnek az akkori vezetői egyensúlyt teremtettek a feltételek és a követelmények között, ahogyan a munkafegyelmet kialakították és ahogyan a munkásokat, a vezetőket képezték vagy képeztették, ma is iskolapéldaként kell említenünk. S egy másik példa: az ötvenes években épített étkezde, bölcsőde, óvoda és több más szociális létesítmény ma is tökéletesen megfelel a követelményeknek. Egyszóval mint igazgató, ellensége vágyóik a tervutasításos gazdálkodásnak, de azt sem látom örömmel, ha a gyereket is kiöntik a fürdővízzel .. . Szakítsuk meg itt rövid időre az életpálya ismertetését a vezetői magatartás bemutatását. Hiszen mindenfajta életrajzi ténynél többet árulnak el azok az eredményék, amelyeket az ő irányításával ért el az üzem. Nézzük hát, hol tartott a Pamutfonó-ipari Vállalat Kaposvári Gyára 1974- ben, és hol tart ma? Tizenegy évvel ezelőtt csaknem tízezer tonna fonalat állítottak elő a somogyi megyeszékhely nyugati peremén. Azóta a termelés több mint tíz százalékkal növekedett, holott a dolgozók létszáma ezerötszázról alig több, mint ezerre csökkent, mert a fonónők a délutáni, az éjszakai műszakot a pótlékok ellenére sem tartják vonzónak. A hiányzó munkaerő pótlására a gépek korszerűsítése volt az egyetlen lehetőség, Ba- jer Nándornak és csapata tagjainak ily módon le kellett csapniuk a keleti és nyugati piacon megjelenő gépekre. Az eredmény: a gyárban számos korszerű szovjet, NDK- és NSZK-beli, svájci, olasz, osztrák, .lengyel, francia, finn, dán és más országokból származó gép működik. Szinte valamennyit állami hitelből vásárolták, bizonyítékként arra, hogy a gyár képes teljesíteni a szigorú feltételeket. Évi nyeresége ugyanis 170 millió forint, összehasonlíthatatlanul több, mint a vállalat hat gyárának együtt! A dolgozók keresete évente átlagosan hetvenezer forint. Igaz, a pótlékokkal együtt, ám ha figyelembe vesszük, hogy többnyire betanított munkásnak dolgoznak, rögtön kitetszik: a kereseti lehetőségek jobbak, mint általában a magyar iparban. S még jobbak volnának — jegyzi meg alig titkolt elégedetlenséggel az igazgató —, ha a vállalatnál nem a központi nyereségelosztás elve volna kötelező. Ügy a gépeknek nem az egy- harmadát sikerült volna kicserélni és az egytizedét felújítani egy évtized alatt, hanem jóval többet. S talán a munkaerőhiány réme is eltűnne idővel az igazgató feje fölül. Létezik azonban egy másik megtartó erő is: a kellemes munkahelyi légkör, melynek kialakításában legalább olyan nagy az igazgató szerepe, mint a gyártmányszerkezet formálásában, a technológia megújításában, a munkaerő-utánpótlás biztosításában. Hogyan sikerült hát megteremteni a kaposvári textilművékben a hatékony termelőmunka és a jó közérzet egyensúlyát? Általában mi Bajer Nándor vezetői hitvallása? — Az igazgatónak ismernie kell a termelés és az üzemi közélet valamennyi lényeges folyamatát, ám magának, s ^mindenekelőtt az általa irányított közösségnek árt, ha szétaprózza magát. Természetesen — ha nincs éppen sürgős elfoglaltságom — az én szobám ajtaja is nyitva áll bárki előtt, mégis úgy gondolom: egy jól működő gépezetben- nem az igazgatónak kell apró-cseprő ügyekkel foglalkoznia. Megértem és átér- zem például annak a fonónőnék az aggodalmát, aki — gyermekének betegsége miatt — néhány napra otthon szeretne maradni. Fogadom is őt, ám ilyenkor rendszerint megkérdezem: elmondta-e gondját a művezetőjének? Ilyenkor rendszerint kiderül, hogy nem, holott az ilyen ügyekben — és sok más kérdéssel kapcsolatban — a munkatársaim jóval tájékozottabban tudnak dönteni, mint én. Egyszóval működnek még az egykor rosszul értelmezett centralizmus rossz beidegződései, gyakran a hivatalos intézményekben is, Sokszor kapok meghívókat tárgyalásokra, tanácskozásokra, más rendezvényekre ilyen megjegyzéssel: helyettest nem fogadunk el! Noha példáid a főmérnök, a személyzeti osztályvezető vagy valaki más az adott témáról ösz- szehasonlíthatatlanul többet tud, mint én... Aztán van egy másik anomália, amely a menedzser-hajlamú igazgatót is bürokratává teheti, ha nem elég óvatos: az adatszolgáltatási, pontosabban adatkérési — őrület. Egyik-másik állami vagy társadalmi szerv munkatársai — némi túlzással, szólva — már arra is kíváncsiak, hányán viselnék harmincnyoloas cipőt a fonónők közül. Csupa olyan por- és homokszem, amelyinek eltávolítása nélkülözhetetlen a gépezet normális mozgatásához ... Elnézést, ha indulatosan fogalmaztam volna, bár az indulatosság nem tartozik a természetemhez. Igaz, mondtam már egyik-másik munkatársamnak, hogy „szeretném, ha jobban dolgoznál”, mondtam azt is, hogy „lusta vagy”, adtam fegyelmi büntetést sőt bocsátottam el használhatatlan embert, de csak akkor, ha nem volt más megoldás. Igen, a köztudatiban két elképzelés él az igazgatókról. Az egyik szerint az „első ember” csupán kávézgat, reprezentál, vendégeket fogad. A másik szeriint ő „mindent tud, mindent képes elintézni”. Bajer Nándort, a szakirodáimat rendszeresen figyelemmel kísérő, sókat utazó és tárgyaló vezetőt egyik ilyen képzeletbeli skatulyába sem gyömöszölhetjük bele. Amint abba a klisérendszerbe sem, melynek vezérszavai: „érzéketlen technokrata”, „faragatlan műszaki", és így tovább. Vonzódik például az idegen, nyélvekhez. Németül tárgyalóképes, de az angol, az olasz, az orosz, a szenb- horvát és egy-két más nyelvben is szert tett annyi jártasságra, hogy gyakori utazásai során legalább ne „kallódjon el”. Külföldön sem csupán a megvásárlandó gépekre és az esetleg idehaza is meghonosítható munka- szervezési fogásokra figyel. Amikor például. Bayreuth, a szépséges nyugatnémet kis- város kerül szóba egy üzleti jellegű utazás ürügyén, a Wagner-willáról és Liszt Ferenc sírjáról hozott emlékeinek felidézésével kezdi. Arra a szándékosan és hangsúlyozottan provokatív kérdésemre pedig, vajon azért támogatja-e a Fonómunkás kisszín- padot, mert az együttes „a cég reklámja” lehet, enyhén nosztalgikus mosoly kíséretében érkezik a válasz. — Diákkoromban szenvedélyes színjátszó voltam. Szerettem, s ma is szeretem a színházat, a verseket. Táncoltam népi, együttesben, röplabdáztam, síeltem, úsztam, mindenekelőtt pedig atletizáttam: sikereim voltak 110 méteres gátfutásban, magas- és távolugrásban egyaránt. A művészet és a sport nevelő szerepét nélkülözhetetlennek tartom, s nem abból a leegyszerűsítő felfogásból, miszerint „aki több zenét hallgat vagy többet fut, az többet termel”. A Pamutfonó-ipari Vállalat Kaposvári Gyárában gazdag a könyvtár állománya, egymást érik a képző- és iparművészeti kiállítások, a sportkör négy szakosztályában százharmincán edzik testüket és akaraterejüket. A mérkőzéseken olykor az igazgatót is látják. Végtére egy menedzser típusú igazgatónak sem szégyen időnként a pálya szélén állnia ... Lengyel András
