Somogyi Néplap, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-07 / 210. szám
8 Somogyi Néplap 1985. szeptember 7., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Berki Viola népi szürrealizmusa A romantika nagy korszaka agyain, a XIX. század eleje volt, de Benedek Marcell szavaival „az emberi lélekben élő és 'kifejezést kereső romantika nem kezdődött és nem végződött sóha”. Napjaink racionális művészete időről időre száműzi az érzelmek áradását, a mesék irracionális világát, kiirtani azonban nem tudja, mert a romantikus alkotó műiveiben újra meg újra visszatér. Közéjük tartozik az érdemes művész címmel kitüntetett Berki Viola is. A Kiskunságból származott a fővárosba. 1932-ben született. A művészettel már gyermekkorában kapcsolatba került, ugyanis Thor ma Jánosnak, a nagyibányai művésztelep alapító tagjának az unokathúga. A tehetséges gyermeket családja is festőnek szánta. Tanulmányait az Iparművészeti Gimnáziumiban, ma j d a Képzőművészeti Főiskolán folytatta. Az festészet nem megoldandó számtanpélda, a modern kép a festő szabadságát jelenti az önkifejezésben. Évekig kísérletezett, míg kialakította a fá oly jellemző, a szárnyaló fantáziának és aprólékos realitásnak a vonzó ötvözetét. Érdeklődése a történelem és kultúránk archaikus rétegei felé fordult. Szovjet tanulmányúitján az ikonművészet, Olaszországban pedig a reneszánsz mestereik képei segítették éhben az igazodásban. Formanyelve a hatvanas évek közepére alakult ki. Első önálló kiállítása 1965-ben a Mednyászky-tereraben meghozta számára az elismerést, 1969-es Derkoviits terembeli .tárlata pedig az átütő sikert. Nem követ külföldi példákat, szorosan véve nem tartozik iskolához sem. Fejlődése öntörvényű. Ha irányzatát egyáltalán meg lehet határozni, a népi szürrealizmus fogalma illeme rá Kisitemplom. szerűen, a ma ábrázolásai pedig méseszerűen jelennek meg, játékosan átköltve. Tevékenysége sokoldalú, a grafikától a kerámia falképen át a mozaikig terjed. Kezdetben sokat illusztrált. ÁUlainldó ihlető je a történelem mellett az irodalom. Petőfi, Csokonai, Berzsenyi verseit elevenítette meg, a múlt század hangulatvilágét enyhét parodizálva. Kármán József hagyományaiban a romantika negédességét, Arany János költeményei kapcsán a íbiédermeier élet- képfestészatelt kérdőjelezte meg. Jó évtizede már a monumentális feladatok foglalkoztatják. A törökkort idéző mozaikja a Várba, a Tárnok utcai iskolába került, az 1971. évi vadászati világkiállításra készült a „Régi magyar vadászát” című munkája. Műveinek páratlan atmoszféráját a vérbeli elbeszélőtehetség áradó gazdagsága, dekoratív készség, szimfoóluimteremtő erő, naiv, kissé egzotikus hangvétel teremti meg. Törékivéseivel modem festészetünk mesés narratív ágához kapcsolódik Pekáry István, Gross Arnold, Galamobs Tamás lelki rokona —, de a maga útján járó művész, izgalmas tematikájával, gyöngéd, átszellemült festői előadásmódjával, naivba oltott modernségével még nagy távlatokat sejtet. Brestyánszky Ilona Berki Viola festményei. A Duna-parton. ötvenes évek dogmatikus légkörében életében törés következett be, fizikai munkás lett. Hivatásához visszatérve a modern művészeti kifejezésformák iránt ellenszenvvel viseltetett, de a szentendrei művésztelepen Miháltz Pál, Barcsay Jenő, Korniss Dezső segítettek önmagára találásában. Ráébredt arra, hogy a leginkább. Sajátos, ízig-vé- rig modern formát ölt benne a magyar néphagyomány, de történelmünk is újjászületik a sosemvolt mesék hangulatában. A naiv művészet nyelvén a mindennapok prózai valóságát költi át. Fő élménye a magyar népdalok: világa, melyet egy naiv művész világracsodál- kozásávai, egy mindenre kíváncsi, tanult, mai alkotó groteszk formalátásával dekoratívat a perspektíva feladásával, véletlenszerűnek ható szerkesztéssel, ezer ap- tó részlete, mély ,sohasem cukros — mint mondja — mégis mintha mindig karácsony lenne”. Életünknek ez a „karácsonyarcát” szeretné megmutatni. Képzeletében a b'áiladás történetek is való,,Legyen munkátok áldásul Beszélgetés idős Váci Mihálynéval Váci Mihály tavaly lett volna hatvanéves, de már majdnem tizenöt esztendeje elment... Bronzba öntött alakja ölelésre tárt 'karjaival azóta ott áll Nyíregyházán. Szobra előtt mindig van pár szál friss virág. A költő özvegy édesanyja, nyolcvanöt évet maga 'mögött tudva, ma is a nyírségi városban lakik. Leföljébb telente költözik — egynéhány hétre — a fővárosban élő képzőművész fiához, Andrásihoz. Beszélgetésünk idején kórházban fogadott. Igaz, fejcsóválva kezdte: — Maga is jó helyen keres engem! Otthon bármikor megtalálhatott volna, de pont akkor jön, amikor kórházba kerültem... A krónikás — mintegy mentségül — megviselt könyvet szed elő táskájából1. Idős Váci Miihályinié éveikkel korábban a Tényék és tanúk sorozatban megjelent önéletírását, a Legyen munkátokon áldás! című kötet. Annak idején pillanatok alatt elkapkodták. A szerző — Zsuzsa néni — szeme megcsillan. Arcán talán valami halvány mosolytfóle is megjelenik az ismerős borító láttán. — Ha már így alakult ez a találkozás, hát ne menjen el — áll rá a beszélgetésre —, aztán hozzáteszi: — Kötelességemnek tartom, hogy ápoljam Mihály fiam emlékét. Bármilyen nagy fájdalom egy anya számára gyermeke elvesztése, úgy érzem, nem zárkózhatok el azok elől, akik felkeresitek, hogy beszéljek fiamról. Ha olvasta a könyvet, abból sok mindent megtudhat a családról, életünkről. — Visszaemlékezéséből valóban stík mindent megtudhat a költőről, de Zsuzsa néni életéről is az olvasó: Hogyan született ez a könyv, amelyet lapozva joggal gondolhatjuk: Váci Mihály tehetségének jó részét édesanyjától örökölte? — Mihály fiám hálála után kezdtem papírra vetni emlékeimet. Mikor a nyíregyházi megyei könyvtár akkori igazgatója, Horváth Gabriella tudomást szerzett róla, elhatározta, kiadja. Aztán hogy, hogy nem, fiam egykori ba- rátjánák, Fábián Zoltánnak, az írószövetség azóta elhunyt titkárának kezébe került a kézirait, s ő azonnal eltette a paksamétát. Hónapokon belül, szokatlan gyorsasággal megjelent; kicsit nékem is meglepetés volt. Férjem ú nagyon Várta, mikor veheti kezébe, sajnos ő már nem érhette meg. Nem sokkal korábban meghalt. — Az ünneplés, a hatvanadik születésnap idején többet emlegették Váci Mihály ■nevét, mint az utóbbi években megszoktuk. Mert halála után mintha kicsit eltűnt volna az irodalmi közltudat- ból. Édesanyja szerint mi lehet ennek az bka? — Mihály egyenes, szókimondó ember volt, aki fonákságők melllett nem tudott és nem is alkart elmenni szó nélkül. Köziben talán természetes, hogy nemcsak barátokat szerzett. — Élete bizonyára nem mindig csak munkából állt. Gondolom, Váci Mihály biztosan szakított időt szüleinek a meglátogatására is. — Amikor csak dolga engedte, hazajött. Legújabb munkait sokszor nekem olvasta fel először, s várta, mit szólok hozzá, mi a véleményem róla. Tudta, hogy tőlem csak őszinte szót kap. Sokszor nem egyedül érkezett. Költőtársait is magával hozta: Simon Isltvánt, Illyés Gyulát. Ilyeníkor ép főztem nékik, merít azt mondta mindenkinek, hogy igazán jóízűt csák otthon tud enni. Erről jut eszembe: egyszer épp ebédeltünk (bablevest meg túrós tésztát csináltam, mert azt nagyon szerette), mikor csöngetnek. Kimegyek, hát Kádár János áll a kapuban. Kérdi tőlem, itthon van-e Mihály? Mondom, hagy igen, éppen ebédelünk. Kerüljön beljebb! Addigra már Mihály fiam is kinn volt. Később kiderült, hogy küldöttség járt Nyíregyházán Kádár János vezetésével. Mikor ebédre került a sor, Váci Mihály elköszönt, habár Szélárnyékban Olykor az az érzése támad az embernek, hogy ezekben az években szélárnyékban vitorláznak a szobrászok. A héhány gyakrabban hallható néven kívül nincsenek kiugró egyéniségek. Tehetségtelenebbek volnának az utódok, vagy csupán a lehető♦ ségeik szerényebbek? Netán á mondanivalójuknak nem találnak megfelelő kifejezési formát? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Várady Sándor szobrászművésszel, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége szobrászszakosztályának titkárával. — Aligha hiszem, hogy holmi tilalomfák akadályoznák a mlai magyar szobrász- művészet fejlődését — kezdte Várady Sándor. — A helyzet az önkifejezés szempontjából kedvező, mert nálunk létező jog a művészi szabadság. A szakma egyenesen meg lis követeli a művészektől az önállóságot, a sajátos kifejezési módot. Viták és szabad kísérletek folynak a művészeti életben, s születnek egészen bátor alkotások. — Elmondható-e a mai magyar iszobrászművészet- ről, hogy van sajátos arca, mással össze nem keverhető karaktere? Van-e nekünk nemzeti szobrásza- tunk? — Ez nehéz kérdés. Mit jelent az, hogy „nemzeti szobrászat” ? Gondolom, olyasmire célzok, ami Med- gyessy Ferenere és körére volt jellemző a század első évtizedeiben, a népi ihletésű művészeit, a népi írókéhoz közel álló gondolkodás- mód. Nos, ha így érti, Med- gyessy után iskolateremtő nagy egyéniséggel már nem találkozunk a magyar szobrászatiban. Sokan a hatása alá kerültek — kijártam hozzá magam is —, egyebek kötött olyanok is, akik nem értettek egyet a gondolatvilágával. Medgyessy úgy akart fogalmazni, hogy a néző magyar szobrot lásson, ne Ro- dinlt és Máillolt. Érdekes, hogy ennek ellenére — vagy talán éppen ezért — éppen Maillol figyelt fel rá, s kapott ezután Grand Prix-t az 1930-as párizsi világkiállításon ... Ma is vannak nagy szo'brászegyéniságek, de már nem iskolateremtő erejűek. S a feladatok arányában ma is vissza-visszanyúlunk Med- gyessythez, ami persze nem szégyen. Éppen, ő volt az, a(ki kijelentette: „Mindenkinek volt apja.” Vagyis: kultúra csak a dolgok egymásra épülésével, az előző generációk tapasztalatainak fiaz asztalnál Kádár János mellé ültették. Szábad'kozott, hogy ő bizony az édesanyjához megy haza ebédelni, mert az ő főztjével senki nem versenyezhet. Kádár János kevéssel utána azt mondta: megnézi Mihályt, mert szerinte biztosan valami csinos hölgyet látogat meg. Mihályt otthon találta, s aztán elfogadta a meghívást, és nálunk ebédelt. 'Biztosan még számtalan olyan emléke van gyermekéről, amelyet szívesen olvasna mindenki, akit csak Váci Mihály személye, élete, munkássága érdekel. — A „Legyen munkátokon áldás!” megjelenése után biztatott Fábián Zoltán, adjak újabb kéziratot. Szerkesztőségék i-s kértek írást, hozzá is kezdtem egy újabb könyvhöz, de lassan haladok vele. A fiamról szóló emlékeim mellett seregnyi dolgot szeretnék leírni az életemről: a kenyérsütést, a régi asszony! munkákat, hogyan volt mindez valaha. Úgy érzem, a fiatalokat nagyon érdekli a múlt minden egyes mozzanata, még akkor is, ha apróságok. De hogy mikor lesz mindebből könyv, azt ne is kérdezze, mert nem tudom megmondani. Csendes Csaba gyaleimfoe vételével létezhet.. .. Régen, a művésztele- peken biztosított volt a folyamatosság. Az egy körhöz tartozók hasonlóan gondolkodtak, s ez bizonyos fajta biztonságérzetét adott. A tereket saját szempontú szobraikkal és épületeikkel töl töíték be. A „szocreá!” szét dúlta a régi telepeket. A egyéni hangokat nem tud' elnyomni, a hamu alatt * zott a parázs, de egység csoportok már nem alakú tak ki. Teljesen új jászülete az utóbbi húsz évben a m gyár képzőművészeit, s ma általános érvénnyel elmondhatjuk, hogy a szakma jó átlagszínvonalon dolgozik. A szobrászművészétet két nagy veszély fenyegeti: a túlzásra vgló .hajlam és a sietség, a kiérleletlenség. — Megmagyarázná ezt egy kicsit bővebben? — Most a nonfiguratív az úr, s ez a tábor hallani sem akar a figural'istákiról, azok értékeiről. És nem ez az egyetlen „izmus”, amely a tolerancia minden jele nélkül magának vindikálja a művészet babérkoszorúját. Sohasem vezet jóra, ha egy- egy irányzat ki akarja sajátítani magának a közönség ízlését. Másrészt az embereket ma borzasztóan hajtja az idő: újra és újra bizonyítani kell, kiállításon szerepelni, lehetőleg minél többet és minél hamarabb. Ez a sietség nem kedvez az elmélyült munkának, az igazán kiérlelt alkotásoknak. — A gazdasági „jégkorszak” hogyan érinti a szobrásztársadalmat? — Tapasztalataink szerint a művészek úgy védekeznek, hogy alkotóközösségekbe tömörülnek. Legalábbis ez az égyik, gyakori útja a védekezésnek. Termelőszövetkezetek történetét festik meg díszes albumokban, összehangolják az eladásokat, vevőkört toboroznak. Az állami támogatás csökkenése, az állami megrendelések elenyésző száma azokat érinti a legérzékenyebben, akik korábban az úgynevezett be- ruházásos munkáikból éltek. Most, a felszabadulás 40. évfordulójára szaporodtak ugyan, a megrendelések, de tartós javulásra nem lehet számítani.. Folyamatosan emelkednek az anyagárak, a műterembérek, az energia- költségek. A kivitelezés költségei fölemésztik a honoráriumot. — Ha a gazdasági tényezők ennyire meghatározzák a művészek lehetőségeit, indokolt-e még művészi szabadságról beszélni? — Ez a kéhdés bennem is többször megfogalmazódott. Különösen azután, hogy az egykor az abszolút szabadságot jelent- szimpozionok is anyagi okok következtében indultak hanyatlásnak. A sziimpoziomi ösztöndíj ma olyan kevés, (hogy aligha engedheti meg magának egy családos szobrász a több hónapos részvételt. Havi háromezer forintból nem lehet eltartani a gyerekekét, kifizetni az otthoni műhely rezsijét ... Igen súlyos gondnak tartom, hogy a mai gazdasági szabályozók egy kalap alá veszik a képzőművészeket a szórakoztatóipar alkalmazottaival. Művész — művész ... Alapvetően kellene megváltoztatni ezt a szemléletet, s akkor tálán megnyugodna a szakma, amely most a felbolydult méhkashoz hasonlítható. S még valami: le kellene szokni arról, hogy mindig a művész adakozzon, ő legyen nagyvo1 nalú. — ön milyen kiutat lát ebből a helyzetből? — Csak a magam nevében, és a maigam posztjáról nyilatkozihatom. Nagyon sok körülöttünk a sértett, csalódott művész. Vissza kell szereznünk a szövetség tekintélyét, s vissza 'kell szereznünk az embereket. H. J.
