Somogyi Néplap, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-07 / 210. szám
1985. szeptember 7., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK JELENTEM, ALMA MATER A „tüke” siófokiak ma is számon tartják egymást, bár a legifjabb leszármazottakkal együtt sem lehetnek többen háromezernél a 23 000 lakosú városiban; sokan közülük a Bajcsy-Zsl'llnszky út környékén, a légi parasztporták helyén élnek szép, kertes otthonokban, s egyre ritkábban emlegetik fel őssiófoki voltukat. Legfeljebb borozgatás közben, emlékeket idézgetve, amikor olyan jólesik tűn dérszépnek látni a letűnt időket. Ilyenkor a többi között megemlítik, hogy volt idő, amikor még valóban aranyszínű volt az Aranypart, s a Balaton vize ihatóan tiszta; s ez alkalmakkor Érti mérnök legendás biciklije is fel-feltünt a rózsalugas környékén vagy a Dimitrov park árnyas útjain, ahol valaha szorgos diákgyerekek hajladoztak hajnalonta tandíjra, téli lábbelire való pengőkért. Az idősebbek még emlékeznek arra is, hogy az idősebb Magyari Imre melyik nótát húzta a leggyakrabban a vastag er- szényű bácskai kereskedők fülébe s hogy a „bikavonat” hány órakor érkezett meg Pest felől a hétvégi férjekkel, akik közül néhánynak elakadt a lélegzete, amikor meghallotta, hogy kedves neje elvesztette az egész heti kosztpénzt a kaszinóban s tetemes adósságot csinált péknél, fűszeresnél, vendéglősnél. A régi képek, lakúiéban bár, de még földerengenek olykor, ám az egykori halászfalu lakóinak kései, többé-kevésbé megtollasodott unokáiból egyre ritkábban tör fel a „tüke- rátartiság”. Békés barátságban élnek együtt a „gyüttment” sokasággal, legfeljebb arra figyelnek, hogy hányán kerülnek közülük a közélet fontos posztjaira, hányán ülnek odabent a fehér házban? Szőke György (a „fehér ház” régi lakója) elmélázó mosollyal figyel. Aztán — amikor végére érek az eszmefuttatásomnak — nagy, csontos kezével legyint, mintha azt mondaná: hagyjuk az anakronizmust, beszéljünk fontosabb dolgokról. Pedig Szőke György elei már a XV. században siófokiak voltak, s ő is — aki 1928-ban született egy úgynevezett „poletártelken” (most már út hasal rajta keresztül) — pontosan tudja, hogy a lakótelepen bolyongó (az építők által kegyesen megkímélt) magányos diófák kinek a kertjében, udvarán, földje végében álltak, amikor még az emeletes házak, betonutak, autóparkolók helyén gazdaemberek és komótos ökrök taposták a rögöt. Maga is néha — a város sűrűjében bolyongva — bejárja a siófoki utcákat, kissé meggörnyedve, mert, mint általában a nagyon magas emberek, nem szereti, hogy egy fejjel legalább mindenkinél nagyobb —, s olyankor nem az elsüllyedt halászfalu emlékén borong, hanem képzeletbeli sétálótársának mutatja meg, hogy melyik a torvajiak utcája, melyik a bedegkérie- ké, a tabiaké, a zicsieké .,. Ha kinéz valaki az ablakon, amikor éppen odaér: „jó napot tanító, tanár, igazgató úr, felügyelő, osztály- vezető elvtárs, csókolom Gyuri bácsi” — hangzik, aszerint, hogy a megszólító mely korszakából ismeri; „mit mondhatnék nektek, gyerekek, 'miről ímeséljek? talán arról a vedlett írógépről, amit a hónom (alatt \cipeltem végig egész (Külsö-Somogyon, amikor az iskolákat államosítottuk? 'vagy jéghideg pusztai tantermekről, ahol á tanítónők versenyt köhögtek ]a gyerekekkel? esetleg föreg harmóniumokról, lamelyeken tegnap még a Szent vagy uramból játszott az lősz kántor, másnap pedig pattogó úttörőindulókat... <— írjatok jgyerekek másról, nem akarok én az újságban szerepelniA nagyon magas emberekre jellemző görbülettel a hátán, nagy lábakkal, nagy léptekkel indul el a Tanácsház utcán hazafelé, a legelsőnek épült, úgynevezett tanácsi lakásba, ahol pár méterre tőle a feledhetetlen Együd Árpád is lakott. Együd Árpád, a népi kultúra gyalog- tábornoka, aki poros gyalogútjain sokszor járt együtt Külső-Somogy egy másik notórius gyalogosával, Szőke Györggyel; „Torvajról írjatok inkább! Van ott egy jiskola, meg egy tanító, és 365 ember... Menjetek ,/ci a szőlőbe, és nézzétek sokáig a tájat...” Keskeny falépcső vezet a szobájába. Itt óvatosan lépked, nem úgy, mint a pápai tanítóképző előcsarnokában, ahol. a 25 éves találkozón még hármasával vette a lépcsőfokokat, s az őszbe csavarodott osztálytársak megcsóválták fejüket: Gyuri a régi. Fényképeket nézünk régi albumokban. A szülők. A siófoki polgári iskola. A pápai magyar királyi állami tanítóképző nemes hom- í, lokzata. Az alma mater. Akitől a szülei után a legtöbbet kapta: gondot viselt rá a nagy hagyományú diákvárosban, ingyen adott tanszert, könyvet, tudományt; s mindenekelőtt erősítette önérzetében, hivatásában a szegény sorsú, ám jeles tanulót. „Tanító akartam lenni mindig, az vagyok ma is. Az első pártfogóm is tanító volt.” Mint Gárdonyi Az én falum című művében, ahogy a tanító az első tanulót, Istenes Imrét felkarolta ... Szőke György édesapját nem kellett rábeszélni, hogy tehetséges fiát felsőbb iskolába küldje. (A mindennapi kenyérért sok verítéket hullató férfi mindkét fiát taníttatta.) Egy fényképen a siófoki polgári végzős diákjai sorakoznak — valahol a régi Pannónia-udvar- ban, talán éppen a Medve bácsi szabóműhelye előtt —, köztük egy langaléta fiú. A következő képen már Cziráki néni áll (a neves festő, Cziráki Lajos édesanyja), s mögötte a diáktanya, ahol öt fiú lakott és kosztolt öt esztendeig... Az „extemátus” lakói néha föliberekedtek, s gyalog indultak el Siófokra Szőkéékhez. A ház asszonya olyankor főzött egy nagy fazék paprikás krumplit, s az öt kiéhezett fiú nekihasalt. Akkoriban már dúlt a háború ... Szőke György 1947-ben kapta meg tanítói, kántori oklevelét. Azóta még két diplomát szerzett. Magyar-történelem szakos tanári és jogászi végzettsége van. (Nicsak! Most döbbenek rá, hogy a dr-t nem írtam a neve elé. Talán mert számomra — akárcsak számára — szokatlan. Pedig nagy divat manapság, főként nem tudományos körökben.) „Engem 14 éves koromtól öt évig tanítónak neveltek, s nemcsak képeztek. Aki pedig a pápai intézet közegében 14 éves korától J19-ig tanítónak készült, az szerezhetett később akárhány diplomát, a lelke mélyén mindhalálig tanító maradt.” ű még tapasztalhatta, hogyan választották a kántortanítókat. A zalai Csácsbozsokon, majd a tolnai Iregszemesén próbált szerencsét (orgonáim, énekelni kellett a pap és az egyházközség tekintélyes tagjai előtt), de mást választottak helyette. Az első állomáshelye Sérsekszőlős volt, ahol egy viharvert tanterem várta 40—50 gyerekkel. A kántori „filiája” volt még Torvaj, Lulla és Zala. Fizetést egyelőre nem kapott. Sorkosztos volt, azaz mindennap más portáról küldték neki az ebédet. Ezért a régi kántoranekdotából okulva gondosan eltitkolta kedvenc ételét, nehogy mindennap — uná- sig — egyfélét kelljen ennie. Mégis előfordult, hogy nagyon szépen megkérte a soron következő asszonyságot, hogy paprikás csirke helyett egy kis darástésztát vagy főzeléket készítsen. Itt még az ősi „díjlevél” is érvényben volt, mely szerint a kántornak az egy mérő búzán, az egy mérő rozson és sok egyéb apróságon kívül járt még „négy ta- szajtás tisztességgel a község szívafújáról”. Egyszer el is indult az egyházfival a járandóság begyűjtésére, de a második háznál visszafordult. Pedig — legény volt a javából — minden bizonnyal tisztességgel meg tudta volna „taszajtani” azokat a hamvas zalai, lullai szívafákat. Akkoriban már udvarolt későbbi feleségének, Szabó Máriának — régi balatoni hajó-. sok ivadékának —, aki a veszprémi angol- kisasszonyoknál „vastagbetűs”, azaz jeles tanuló volt a kereskedelmiben. A sérsekszőlősi, később tabi, kapolypusztai, nagyberényi fiatal tanító hétvégeken a bicikli nyerge alá erősített mezei virágcsokorral érkezett haza Siófokra, a szívéhez nőtt külső-somogyi táj illatával, hangulatával. „A ;siófoki strandon ismerkedtünk meg i— meséli Mária asszony. — Még mind a ketten diákok boltunk; én, ha jól emlékszem, akkor fejeztem be a harmadik kereskedelmit, p pedig íű negyedik képzőt. Gyuri Ifőellenőrként dolgozott a nagystrandon, s imponálóan elegáns fehér ruhát viselt. Mondhatnám újra ismerkedtünk, mert gyerekkorunkban ugyanabban az utcában laktunk, de mi elköltöztünk Keszthelyre, s csak a háborús években tértünk vissza. A házasságunk 1951-ben kezdődött. Gyurit akkor nevezték ki megyei tanulmányi felügyelőnek. Tabon laktunk, onnét indult el minden hajnalban...” Gyönyörű Külső-Somogy! Minden szemre való fát meg jegyzett vándorlásai közben. Ne* héz csizmában, apja vedlett viharkabátjában járta a tágas, dombos tájat, s az iskolák, tanítólakások ajtaján kopogtatott. .Eljutott olyan helyekre is, ahol Gárdonyi Lámpásának öreg, „eligénytelenedett’ mestere tanított még, de a legtöbb faluban igazi „lámpásokra”, azaz kitűnően képzett pedagógusokra talált, akik „szellemi mindenesei” voltak népüknek. A begyepesedettség láttán sem háborodott fel, tapintatosan szólt a tanteremben pipázó öreg kollégához, és úgy próbált segíteni neki, hogy „átvette tőle az órát”. A szakmai rátermettség, a homályos, olajszagú tantermet bevilágító hivatásszeretet tapasztalása pedig föllelkesítette... A jó tanítókért mindenkor tűzbe ment volna. Ha nem is a szó szoros értelmében, de néha „tűzbe is kellett mennie értük ... (1951—52—53 .. .) „Nagyon szegények voltunk, de fiatalok, jó kedélyűek — folytatja Mária asszony. Egyszer, még a házasságunk első hónapjaiban bekopogott hozzánk egy falusi nénike. »Itt lakik a tanító úr? Hallottam, hogy megházasodott, \hát hoztam neki egy rántani való csirkét.« A nénike az uram lelső állomáshelyéről, Sérsekszőlősről jött. l/aj, de nagy dolog volt nekünk akkor egy rántani való csirke! Egyszer három, család fidott össze hat tojást, hogy egy közös kirándulás után rán- tottával enyhíthessük farkasétvágyunkat. Mégis kellemes emlékeket őrzünk a »hőskorból«. Talán mert a pedagógusok abban az időben még társas lények voltak. Egy-egy tantestületnek, mint például a balatonszaba- dinak, hangulata ivolt.” Balatonszabadiban 1953-tól 1961-ig volt iskolaigazgató Szőke György. Egy régi vendégfogadóból alakította ki iskoláját szinte a két kezével (a kéményt maga rakta például), s kitűnő tantestületet verbuvált. Ott kezdett tanítani a felesége is — levelezőn végezte el a földrajz-biológia szakot —, s az akkor még kiskorú gyermekek, György és Zsuzsa szintén ott kaptak kedvet a pedagóguspályához. („Az egész családot megfertőzte” — jegyzi meg Mária asszony.) Szabadiból hívták Siófokra, az egykor járási tanács művelődési osztályára vezetőnek. 1961-től tehát ismét jól ismert, kedves fa Ivat t járta Apáczai Csere János figyelmeztető szavaival emlékezetében : „állítsatok alsóbb oskolákat... ”, s tudta azt is: nem mindegy, hogy milyenek azok „az alsóbb oskolák”. Es most — nyugdíj előtt két évvel — még mindig az alsóbb oskolák gondjával a szívén elmondhatja egykori alma materének (amely ma. már csak épületében létezik), hogy „jelentem, alma mater, én, iSzőke György, íhajdani ingyenes diákod, akinek tanszert 'és önérzetet adtál, majd visszaküldtél pépem közé Apáczai szavaival az emlékezetemben, jelentem neked, hogy nem könnyű időben, nem kitaposott utakon járva, igyekeztem elvégezni, amit rám bíztál; sok kudarc ért munkálkodásom közben, mint minden halandót, akit Ieszmények )heví- tenek — de Ién inkább a hála-meleg kézfogásokra emlékezem.” Szapudi András
