Somogyi Néplap, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-31 / 204. szám

1985. augusztus 31., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK n EZ AZ ÉLETEM!” Híres a somogysárdi ménes Fakó lovamr fakó lovam ÉVEK ÓTA AZ ÉLVONALBAN Szőcsénypustztába érve egy fiatalembertől érdeklődtem az Ady Endre utca felől. Segítőkészségről árulkodó arca tanacsltalanságot tük­rözött, majd barátságosan kérdezte: kit keresünk. Ott Györgyné nevére felderült, és biztonsággal! kalauzolt a lakhelyére. Később megtud­tam: a 350 lelket számláló település szánté valamennyi lakosa ismeri, szereti Mari­ka nénit. A félig leeresztett redő­nyök hűvösében, a lakájo­sán berendezett szobában ajándéktárgyaiktól, könyvek­től roskadozó polcok mellett beszélgettünk Ott György- nével, az Erdőgazdasági Szakmunkásképző Intézet tanárával. — Ezeket a gyönyörű por­celánokat, vázákat a csalá­domtól, diákjaimtól és ta­nártársaimtól kaptam — követi tekintetemet magya­rázva. — Valamennyi a szí­vemhez: nőtt, naponta gyö­nyörködöm bennük. — Zalából először Barcs­ra, miajd 1963-ban ide, Sző- csénybe költöztünk. Azóta itt élünk férjemmel, aki erdőmémök, s az iskola igazgatója. S hogy mennyire megsze­rették a valóban megraga- dóan szép, tiszta levegőjű környéket, bizonyítja a kö­zelben épülő új házuk. Egy kicsit keserűen, de a meg­érte anyák szeretetével be­szél gyermekeiről. Mindket­ten kirepültek a fészekből, készülő otthonukba már csak magluk költöznek. A rádióban Pécby Blanka Beszélői nehéz című műso­rában gyakran említik az iskola diákjainak nevét. Szerény, de büszke mosoly jelenik meg az arcán,: — Magyar- és törteine- lemlbanár vágyóik, de a hosszú évek alatt mindig a magyar, a beszédművelés ügyét viseltem jobban a szívemen. Kezdetben egy­két tanulóval foglalkoztam, ma már 42 tagja van a Beszélni nehéz anyanyelvi körünknek. Lelkes diákjai kétezer Kazinczy-jutalmat kaptak. A gyerekek rendszeresen megoldják és beküldik a rádióújságban közzétett anyanyelvi rejtvényeket, melyekhez néhány soros le­velet is csatolnak. A kör tagjai háromszor voltak már a rádió közönségszolgálatá­nak vendégei, ahol szemé­lyesen is találkozhattak Péchy Blankával. — Eredményeink közül italán az a legértékesebb, hogy az idős művésznő föl­figyelt tevékenységünkre, értesített bennünket: szíve­sen ellátogatna hozzánk. Óriási élmény volt és meg­tiszteltetés, hogy Deme pro­fesszorral együtt eljöttek is­koláinkba. A szekrény egyik fiókjá­ból fényképek, levelek ke­rülnek elő. Láthatóim amint a 92 éves asszony hatalmas energiával, jóságos moso­lyával okítja a gyerekeket, nagy tudásának apró mor­zsáival gyarapítja ismeretei­ket. Kezembe akad a má­jusi látogatást követő levél is, melyben Féchy Blanka írja: „Gyönyörű emlékkel ajándékoztál meg ...” — Általános iskolában kezdtem tanítani, de örü­lök, hogy régóta kamasz fiúkkal fagláilkozam. Olyan gyerekekkel1, akik egész tan­évben nélkülözik az otthon melegét. A tantestület 17 férfi tagja mellett egyedüli nő vagyok és csaknem a legidősebb. Büszke öröm tölt el; hogy ezek a gyere­kek koruk minden bána­tába, örömébe, csalódásába és sikerébe beavatnak. Szá­mos levelet őrzök, mely a titkaikba engednek bepil­lantani. Gondjaikra mindig keresünk megoldást. A Be­szélni nehéz kör is úgy ala­kult, hogy önkéntes jelent­kezőkből duzzadt ekkora létszámra. A tanórán kívüli foglalkozásokon beszédmű­veléssel, a kiejtés dallamá­val, technikájával s ezek csiszolásával ismerkedünk. Nagy küzdelmet folytatunk a trágár beszéd ellen, s ennek a harcnak hallható eredményei vannak. „Moz­galmiunk” nevelő hatása te lényeges: pontosságra, talp­raesettségre szoktat, az „én tudok beszélni” bátor kiál­lást eredményez. — Természetesen ezekért az eredményekért nem egye­dül dolgoztam. Csapatmun­ka volt. A tantestület egy­sége^ segítsége nélkül erő­feszítéseinket nem koronáz­za siker. Oldott, jókedvű személyi­ségéhez szinte kívánkozik a zene szeretete. A közelmúlt­ban pávakörök fesztiválján találkoztunk, a szőcsény- puszitai assizonykórus veze­tője volt. — Családi ünnepeinken is mindig énekeltünk, majd 13 évvel ezelőtt, amikor meg­alakult a kórusunk, azon­nal beléptem. Nemrégiben a rádióban készítettek: felvé­telt velünk, de számos ok­levél is tanúskodik sike­reinkről. A nyár egyéniségéhez méltón, programokkal zsú­folva telt el. Egy hétig az ELTE történelmi továbbkép­zésén volt Budapesten, majd osztályával Bulgáriába ki­rándult. Ezután köveltkezeitt Sopronban a honismereti konferencia és akadémia. A pávakörrel nemrég érkezett haza egy dunántúli utazás­ról. Amikor megkérdeztem tőle, hogy nem fáradt-e, he­vesen ingatta a fejét: — Ez az életem! Tamási Rita Jágó a célban A dél-somogyi homokhá­ton 1953-ban alapították a somogysárdi ügető ménest, amely most a Kütasi Állami Gazdaság ménese. Vezető­je, Komjáthy György tizen­egyedik éve dolgozik itt, ismer és szeret minden lo­vat. ami nem kis dolog, hi­szen a ménes ma hatvan ügető, húsz teli vér és húsz magyar félvér teoyé&zkan- cát számlál. A somogysár­di lótenyésztés évek óta az élvonalban van, tavaly pe­dig eddigi legéredménye- söbb esztendejét zárta. — A somogysárdiak büsz­kesége az Api, ,.akiről” túl­zás nélkül elmondható, hogy a leggyorsabb magyar üge­tő ló volt. öt pályarekordot állított fel, pénznyeremé­nye 1 millió 102 ezer forint volt. Pia, a Jágó tovább öregbítette a magyar ügető ló hírnevét, 1984-ben az év lova vollt. — Háromfajta lovat te­nyésztünk — mondja Kom­játhy György. — Elsősorban Ügető lovakat, angol telivé­reiket és magyar félVért. A mienk Európa legnagyobb fakótenyésztő központja. 1971-ben a fakó színű ál­lományunk „sport típusú magyar félvér törzstenyé­szet” címet kapott. Ma már a köztudatban is úgy sze­repelnek a lovaink mint somogyi fakó. A hazai és a külföldi lovassport számá­ra tenyésztünk hátaslovakat, az utóbbi években szép si- kerreL A ménes bevételiét a lo­vak által nyert versenydí­jak, a lóhasználati díjak és az értékesítés jelenti. Ta­valy a lótenyésztési ágaza­tunknak négymillió-nyolc­százezer forint volt a tiszta jövedelme. A Lóverseny Vállalat pályáin 135 üglető lovunk és 25 telivér lovunk versenyez. Ugetőben és ga­loppversenyen egyaránt húsz-húsz kiemelt tenyész- verseny van, mely a te­nyésztés színvonalát méri le. Ebből az ügestőn tavaly tizenkettőt megnyertünk. A Jágó egyedül ötöt, köztük a magyar derbyt. Az ügető­pálya hét legjobb lóvá slo- mogysárdi tenyésztésű. A galoppversenyen a másik nagy reménységünk, a Pár­ma, a magyar kanca díját hozta el. Ernyes István kerületve- zető feladatainak csak egy része a ménessel való törő­dés. A hibátlan tenyészál- lomány, a lovak sikere azonban az ő munkáját is dicséri. — Tavaly Kiskunhalason rendezték meg először a félvér országos díjugrató versenyt, a legnehezebb ka­tegóriában nyert a Nefe­lejcs, és a 70. OMÉK-on is kiváló helyezést ért el. Az évek óta tartó felelősségtel­jes munka, gondoskodás, az itt dolgozó emberek hiva­tástudata az alapja eredmé­nyességünknek. Szeretnénk bekerülni a világ élvonalá­ba, a úgy hiszem, meg is van rá az esélyünk. K. A. DÍSZKERÁMIÁK Csokonyavisontán rendezte be műhelyét Gálosi Mária ke­ramikus. A népi fazekasság hagyományaiból tanulva fúj for­mák születnek keze {alatt a korongon. Díszkerámiákat ké­szít. A megyében több kiállítást rendeztek már munkáiból, legutóbb Pécsen láthattuk szép tárgyait. Alkonyi békességben Az alkonyi csendességben egy hónap óta csak egyma­ga ül ki a ház elé Miklós bátyám. A virágos huzatú kis szé­ket hajszálpontosan odate­szi, mint tavaly meg tavaly­előtt, amikor ott ült mellette Matild néni. Ez idő tájt már kihúzgálták a babot, s félig pihentető szórakozásként es­ténként a ház előtt pirgálták a szemeket. Többnyire akadt valaki, aki megállt egy kis beszélgetésre, aztán nemcsak a szóba kapcsolódott be, ha­nem a bab fejtésébe is. Bicikliző gyerekek suhan­tak végig a szűk falusi ut­cán, néha egy kistraktor pö­fögött el, pótkocsijában ter­ményt vagy takarmányt szállítva haza. Es fenn, a magasban fecskék csivitel- tek, keringtek, suhantak. — Jó idő lesz holnap is, mert magasan járnak a fecs­kék. Jobban megmondják ezek az időt, mint a rádió. Matild néni csak bóloga­tott a szavakra. — Meg bizony! Be is hoz­zuk holnap, Miklós, a még kinn levő babot. Aztán nem­sokára ásni kell a krumplit. Miklós bátyám hallgatott egyet, csak aztán dünnyögte: — Van dolog. Minden napnak megvan a maga munkája. — így van ez rendjén, Miklós. Mi is lenne velünk enélkül? Addig jó, míg bír­juk, csináljuk. — Hát persze! Így folyt a csendes be­szélgetés. Hol a munkáról, hol a termésről, hol az idő­járásról, hol valamelyik fa­lubelivel történt, szóbeszéd­re is okot adó esetről. Köz­ben kopogott a babszem, és a hegyek felől hűsítő, üdítő szellő simogatta meg a szüntelenül dolgozó kezeket. Most egy hónap óta csak egymaga ül ki a ház elé Miklós bátyám. Nincs előtte kosár, nem pirgál babot. Csak ül, és néz. A szikár, magas, nyolcvanhárom éve­sen is jó tartású parasztem­ber mellé többé soha nem ül le Matild néni. Pedig több mint hatvan nyár szaladt el azóta, hogy igent mondtak egymásnak a pap előtt és az erőteljes, nagy munkabírású asszony még tavaly is úgy biciklizett a dombokon, hogy akár versenyre kelhe­tett volna a gyerekekkel. Hirtelen jött a baj. — Vittem én egyik kór­házból a másikba, egyik or­vostól a másikig. De a ta­vasszal már láttam: vége van. Nem evett, csak fo­gyott. Pedig micsoda asz- szony volt! Nem volt énne­kem gondom semmire. Min­dent intézett, mindenre ügyelt, nem volt hiány sem­miben. Nagy baj, ha az asz- szony előbb megy el! Árva lettem... Lehajtotta a fejét. Csak a válla rázkódása jelezte: a lelke is zokog. Az ablakre­dőnyök lehúzva, a szépen berendezett szobák némák. — Nem jó odabenn sem. Mindenütt a keze nyomát látom, aztán még sincsen. Csak még egy kis időt ma­radt volna... — Bele kell ebbe nyugod­ni. Születtünk, meghalunk. Az életből ugyancsak kife­lé ballagó szomszédasszony vigasznak szánja a szavakat. Jómaga már régen lecsen­desedett belenyugvással, vagy tizenöt éve özvegyen taposódik a napok ösvényén. — Inkább arról beszélj — folytatja —, érdekel-e az a kis süldő. — Hát persze, hogy érde­kel! — Egy szempillantás alatt csillogó, érdeklődő lett a tekintete. — Holnap hoz­zák haza a fámat, holnap­után, már megbeszéltem a fiammal, kijavítgatjuk az ólat; aztán megyek érte. — Nem bánod meg. Egész­séges, jó étvágyú süldő. — Majd felnevelgetem. Ott van még a pincében az a sok ókrumpli legalább kita­karítom onnan. Nemsokára kell a hely az újnak ... Az élet megy tovább. Fenn a magasban fecskék keringenek. Miklós bátyám hátra, az udvarba ballag, egy kis árpát vet a tyúkok­nak, összeszedi a tojást, az­tán fogja a kannát: fello­csolja a járdát a ház előtt. Nem száll úgy a por. Vasárnap tiszta inget húz, ünneplős kalapot tesz a fe­jére, már reggel hatkor le­szedi az udvar legszebb vi­rágait, s viszi a temetőbe. Aztán ha eljön az enyhülést hozó alkonyi csöndesség, fog­ja a virágos huzatú kis szé­ket, s pontosan oda teszi, ahová szokta — tavaly meg tavalyelőtt. Üldögél, és néz az útra. Mintha örökké vár­na valakit. Vörös Márta

Next

/
Oldalképek
Tartalom