Somogyi Néplap, 1985. július (41. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-13 / 163. szám
1985. július 13., szombat Somogyi Néplap 3 A CÉL 0,4 SZÁZALÉK Az energetikus panaszkodik. Bizony, jól letolták, aztán kioktatták. Mert — úgymond — mások felségvizeire evezett. Pedig neki nem az a feladata, hogy a többiek dolgába üsse az orrát! Tartsa rendben a vállalat reá tartozó ügyeit — határidőre legyenek készen a különböző előírt kimutatások, bizonylatok, törődjön a „háztáji energiával”, idejében készítse el az elvárt takarékossági tervet — a többivel ne törődjön. Mi is történt valójában? Igaz, sem a vállalat építő részlege, sem az anyagbeszerzés ügyei nem tartoztak a fiatal, de kezdőnek már nem nevezhető mérnök energetikus „hatáskörébe”, ő mégis elgondolkodott. Nevezetesen azon, vajon egy-, legfeljebb kétszintes épületekhez és a „placcok” betonozásához, alapozásához minek kell a legjobb 450-es meg 350-es portlandcement? Hiszen másutt ezeket hidakhoz, bonyolult vasbeton- konstrukciókhoz és a valóban magas építkezésekhez használják. Ide viszont megtenné az ennél jóval kisebb szilárdságú, olcsóbb, például az, amelyben több a kohósalak és a pernye. Hogy mindehhez mi köze az energetikusnak? Látszólag semmi — valójában sok. A hazai cementfogyasztás ugyanis megközelíti a világszínvonalat. Ami nemes és becsülendő eredmény lenne, ha éghajlati viszonyaink, földrajzi és építészeti adottságaink indokolnák, hogy ebben az élvonalban tartózkodjunk. De nem indokolják. Mi ugyanis viszonylag kevés viaduktot, felhőkarcolót, tengeri létesítményt építünk — családi házat viszont annál többet. Tehát a jobb minőségű cement az „átlag” betonba egyszerűen luxus. Ám még mindig nem világos: miért éppen az energetikus feje fáj ezért? Nos, mert a cement energiaigényes portéka. Egyetlen tonna előállításához 120—140 kilowattóra villamos energia, és több mint négymillió kilojoule tüzelési energia kell. Aki tehát cementet takarít meg, az egyben energiát is — nem keveset. Jó évtizede — ám még az energianövekedések után is — bizony nem nagyon volt szempont, mekkora gazdasági gyarapodásunk energia- igénye. Egészen 1978-ig egységnyi nemzeti jövedelem- növekedést csak több mint egységnyi energiafelhasználással tudtunk elérni. Akkor, amikor a fejlettebb országok ugyanezt fele —, néhol harmada — energiával produkálták. Ám nemcsak a külföldi példák serkentenek bennünket, hanem a források bővítésének korlátái is arra késztetnek: mérsékeljük az energiaigény-növekedést. És efelé hajt bennünket — íme a legfrissebben — a téli gondok aláhúzta, feszített energetikai helyzet, amely várhatóan az évtized végéig ilyen is marad; noha természetesen — a paksi atomerőmű bővítése révén — többletenergiára számíthatunk. E többlet okos fel- használása kulcskérdés. A szemléletesen energia- rugalmassági mutatónak nevezett szám, (amely, mint említettük, 1978 előtt 1-nél nagyobb volt), azaz a gazdasági növekedés energia- igényessége jelentősen csökkent az elmúlt években, összességében és átlagosan remélhető, hogy ebben a tervidőszakban az előirányzott 0,7 alatt marad. Az energiaigényesség csökkentésének folyamata azonban ezzel nem fejeződhet be. Erre az új tervidőszakban is szükség lesz. Kivált, hogy a hetedik ötéves terv energetikai előirányzata szerint az említett mutatónak a 0,4-es értéket kell megközelítenie. Miképpen érhető el ez az immár szinte világ- színvonalú fejlődés? S valóban világszínvonalú-e? E két kérdésre csak egymással összefüggő válasz adható. Ha ugyanis a gazdasági növekedést sikerül valóban akként elérnünk, hogy egy százaléknyi nemzeti jövedelem-gyarapodás csupán 0,4 százaléknyival növeli az ország energiaigényét, akkor ez, a mutatót tekintve, energetikai szempontból kétségtelenül a világ jobbjai közé sorol bennünket. Am mindezt csak akkor mondhatjuk magunkénak, ha — egyebek mellett — a termelés anyagigényességét is sikerül mérsékelni. Ha jóval több, magas feldolgozottsá- gú terméket állítunk elő. Ha a termelés technológiája korszerűbb, a termék modernebb, szebb, célszerűbb, ezért jobban eladható lesz. Másként: ha több lesz a világszínvonalat megközelítő, elérő produktum. így tehát a termelés energiaszükségletének csökkentése már nem pusztán energetikai kérdés. Nem fokozható le csupán — az egyébként szükséges! — primér energiamegtakarítás szintjére. Az összefüggések sokkal áttételesebbek, bonyolultabbak. Bár az energiafelhasználás ésszerűsítését szolgáló program az elmúlt esztendőkben jelentős megtakarítást eredményezett, most alighanem többre lesz szükség. Átfogóbb, komplexebb szemléletre. Annak belátására, hogy nemcsak a kazánház az a hely, ahol az energiát meg lehet fogni. Arra, hogy ne csak az energetikus gondolkodjék el azon, vajon a termelés, a technológiai folyamat egy- egy pontján miképp lehetne a termék fajlagos energia- tartalmát csökkenteni. Meglehet, egyszerű a példa, amivel ezt az írást indítottuk. De véljük, épp ezért önmagát értető. Annak belátását szolgálja, hogy az energetikus cement-mentő szándéka tisztességes. Nem kellenék hát sem ott, sem másutt a jobbra érdemes ötleteket leseperni az asztalról pusztán presztízsokokból, úgymond: nem tartozik rá. Hiszen az a bizonyos 0,4-es energiarugalmasság csak ekként lesz elérhető. Kellő rugalmassággal. Trömböczky Péter Siófokiak Kuvaitban V Homok és mocsár Süvít a sivatagi szél, a levegőben lebeg a homok, a hőmérséklet 30 fok körül van, de itt ezt nem érzik melegnek, az emberek úgy öltöznek, mint otthon — márciusban. Éppen egy nehéz feladattal birkóznak a siófoki Kőolajvezeték-építő Vállalat szákemberei, az út alatt, vagy 60 méter hosz- szúságban kell áthúzni a csőkígyót. A mocsaras talajon a markolók, árokásó gépek minden mozdulata után vízzel telik meg a gödör. Térdig sárban, több órás küszködés után az út túlsó oldalán kibújik a cső. Máris ott a következő akadály, egy, az autópályával párhuzamosan, másfél méter mélyen haladó vízvezeték. A műszaki előírás szerint alatta lett lefektetni. Az emberek talpa alatt 15—20 méterrel dübörgőit a tenger; nehogy valaki egy rossz mozdulat után a vízben találja magát! A hőmérő higany szála elérte az 55—60 fokot, a szerelők arcára, kezére száradt a tengervízből és a szervezetükből kicsapódó só. Egymást érték a műtárkellene a gázcsöveket átbújtatni, de ha a markolók munkához látnak, lehet, hogy az egész vízvezeték leszakad. Tanácskozik a vezérkar; ugyanúgy megoldást kell találni, mint a korábbi több száz hasonló esetben. Mert a 63 kilométeres vezeték bizony alaposan próbára tette a siófokiak szakmai-műszaki felkészültségét. Kezdődött mindjárt Mina A1 Ahmadiban a kuvaiti olajtársaság, a K. O. C. olaj- finomítójánál, hol az első kilométert a tenger felett, vaslábakon álló mólón kelgyak, a csatlakozások, s a móló kábel- és csőrengetegében Időnként akrobatáikat megszégyenítő helyzetekben kellett dolgozni. Következett egy 57 kilométeres „könnyű” szakasz a sivatagban. A hőség itt is kíméletlen volt, árnyék sehol, eközben az embereik bőrruhában, fejvédőben, maszkban, pajzsban hegesztettek, szereltek, szigeteltek. De még a hőségnél is elviselhetetlenebb volt a homokvihar. — Szinte kibírhatatlan — jegyzi meg Kohán István, a hegesztők csoportvezetője. — Sajnos, homokviharban nem lehet hegeszteni. A hőség ellenére az emberek még a hegesztősó tor alatt is hajlandók lettek volna dolgozni, de a kuvaitiak és a munkát irányító olaszok nem engedték. A finom'homokszemcsék ugyanis tönkreteszik a varratokat. Tavaly a homokviharok miatt 30 olyan napunk volt, amikor a hegesztők nem dolgozhattak. Persze a sivatag még másféle nehézségekkel is szolgál. A markolók kiemelték a földet, a homok néhány pillanat alatt visszafolyt, ha az egyik napon félbehagyták az árokásást, másnap már a nyomát se találták. Ez a kopár vidék közelről nem is olyan élettelen, gyakran okoztak riadalmat, ijedelmet a kígyók és a skorpiók. A munka azért haladt. Volt olyan időszak, amikor 190 siófoki szakember dolgozott a vezeték építésén. Ezen az 57 kilométeres szakaszon 16 utat kellett keresztezni, közöttük egy 100 méteres fesztávolságút is. Vagy 200 földalatti műtárgyat. csövet kerültek ki, hol alulról, hol felülről. A végére — amolyan ráadásként — 5 kilométernyi „desszertként” maradt a lápos, mocsaras terület. A bulldózerek, markolók, autódaruk derékig süppedtek, egymást húzták-vonták, hogy kiszabaduljanak a sárból. A kiásott árokban méteres vízben fektetik a csöveket, mert most éppen itt tart a munka. — Hol vagyunk most? — fordulok Simon Csaba főépítésvezetőhöz. — A fővárostól körülbelül 70 kilométerre, közeli a szaiúdi határhoz, Ras A1 ZooT-ban. — Itt már nincs sok nyoma a hihetetlen kuvaiti gazdagságnak ... A HÉT SOMOGYI KRÓNIKÁJA Igaz, hogy más-más meggondolásból, de a mezőgazdaság dolgozói, és az éves pihenésüket töltő nyaralók az elmúlt héten már mindenekelőtt azt számolgatták, még hány napiig tarthat a Mtedárd utáni esőzés. Nem kétséges, a mostani hétvégén jár le a régi, népi megfigyelés szerinti negyven nap. Így aztán az is érthető, hogy július második hete q reménykedés jegyében telt el. Ha egyáltalán hasonlítaná lehet, a napos időt áhító nyaralók azért valamivel könnyebb helyzetben vannak, hiszen az esős, borús napokon is meg tudják találni a kikapcsolódás, a szórakozás módját. Ám sokkal nehezébb az előző délután záporától sártengerré vált mezei utakon megsüllyedt tenményszállító kocsit céljához segíteni. A lassan elfogyó őszi árpa mellett betakarításra érett a fontos ipari növény, a repce, és elérkeztünk a nyári nagy munká legnagyobb hányadát jelentő búza aratásásoz is. Csúcsidő a mezőgazdaságban. Ám a jószándékú, ten- niakaró igyekezetét az elmúlt héten is nem egyszer széttördelte az idő. Nem az előre megtervezett, körültekintő gondossággal kidolgozott ütemben folyik az év egyik legkiemelkedőbb munkája; ahogy találóan jellemezte az együk gazdasági vezető, inkább csak „lopkodják be” a termést. Érzékelhető ez a gond a gabona- forgaltnli vállalat tárházainál is. A hét végéig mintegy harmincegyezer tonna őszi árpát vettek át a gazdaságoktól, csaknem any- nyit, m'int tervezték. Az első búza is ezen a héten „futott be” a vállalat raktáraiba, Nagyatádra, Barcsra és tegnap a topon ári Ka- postáj tsz-től a kaposvári malomhoz. A munka dandárja ezután következük, mivel a mint háro&zázezer tonna terményt kell felvásárolni. Az irodákban valamennyi gazdálkodó egységnél ezen a héten a fő munkát a félévi mérlegek készítése jelentette. Ennek során fontos, a holnap munkáját is meghatározó adatok válnak ismertté. Nem kevés üzemben arra intenek a számszerű tapasztalatok, hogy szervezettebben, többet kell dolgozni, jobban igyekezni, hogy az éves célok — és ezzel együtt egy tervidőszak feladatai is — valóra váljanak. Tervidőszakot zárunk és újat kezdühk. Egyre több esemény, tény tanúskodik arról, hogy üzemekben, vállalatoknál, szövetkezeteknél, a megye településein megfontolt körültékiintéssel foglalkoznak a VII. ötéves terv előkészítésével. Boglárlelle térségében pédául Somogy- túron, Vászon, Somogybafoo- don az újonnan megalakult községi elöljáróságok a helyi párt-, népfront- és tömegszervezetekkel együtt vitatják meg, milyen településfejlesztési programra vállalkozhatnak a lakosság egyetértő támogatásával. Figyelemreméltó, hogy szinte utcánként döntenek az elvégzendő feladatokról, nem csupán a közélet demokratizmusát erősítve ezzel, hanem ily módon, a közös ügy érdekében önzetlenebb tettekre buzdítják az ott élő lakosokat. Ha az utolsó medárdos hét van 'is mögöttünk — bízzunk benne, hogy tényleg így lesz — legnagyobb idegenforgolmi központunkban, a Baüaton-parton, tart a csúcsidő. Teltek a kempingek, az üdülők, nyaralók tízezreit szállítják naponta a hajók, a kompok, és megannyi rendezvény várja a szórakozn'ivágyakat. A közkedvelt Szántódipuszta például ezen a hét végén újabb rendezvénnyel fogadja az érdeklődőket; a Mészöv, a 32. számú galambbenyésztő egyesület, az idegenforgalmi hivatali a gabonaforgalmi vállalat három napos galamb- és díszmadár kiállítást nyit itt, feltehetően nemcsak a tenyésztők, hanem a nyári szünidőt élvező gyerekek örömére. Vörös Márta — Valóban erre már csak bádog kalyibákat, pléhdobo- zokat látni lakóházak helyett, igaz ezekben nem a kuvaitiak, hanem a sivatagban dolgozó pakisztániak, indiaiak, koreaiak laknak. Egyébként a település neve is azt jelenti, hogy bádogváros. Miközben a vezérkar tanácskozik, az út túlsó oldalán megállás nélkül dolgoznak a hegesztők. — Nagyon szigorúan ellenőriznek minden egyes hegesztést — mondja Szako.nyi István csoportvezető. — Ezen a 63 kilométeres vezetéken körülbelül 9 ezer varratot kellett hegeszteni, ebből 150-et javítottunk, tehát még a 2 százalékát sem. A nemzetközi szakirodalom szerint ez a hibaszázalék már kiemelkedően jónak mondható. — Itt a fővállalkozó olaszok bármikor megtehetik, hogy aki sóik selejtes he- geszést csinál, megvonják az engedélyt — teszi hozzá Mizsei Béla. — Ez itt még egyikünkkel sem történt meg. — Még a munka megkezdése előtt vizsgáznunk kellett a szakmából — szól közbe Ringhoferr József —, ezen megfelelt mindenki. — Úgy érzi, hogy a magyar szakmunkás ilyen körülmények között is képes helytállni? — Irakban évekig dolgoztunk, itt is már tavaly május óta építjük a vezetéket. Ennyi idő után nyugodtan mondhatom, hogy igen. Persze a szokásosnál keményebben kell dolgozni, megkövetelik nemcsak a precíz munkát, hanem a gyorsaságot is. Az ellenőrzés is sokkal szigorúbb, de aki ide kijött, tisztában volt vele, hogy csak jó munkával lehet ittmaradni és ezt a pénzt megkeresni. — Otthon sokan irigylik magukal. .. — Tudom, sőt, olyanok is vannak, akik kifogásolják, hogy miért keresünk mi itt több pénzt, mint otthon. Erre csak azt tudom mondani. hogy aki így gondolja, jöjjön ide, húzzon le 6— 8 hónapot a sivatagban, lakjon barakkban, legyen távol a családjától, és akkor majd rájön, hogy ennek a pénznek nagy ára van. A vezérkar döntött, felülről kell megkerülni- a vízvezetéket. Simon Csaba főépítésvezetőt egy rövid leltárra kérem. — Tavaly májusban kezdtük el a vezeték építését, most az utolsó kilométereknél tartunk. Biztos, hogy máoius végére, az előírt határidőre befejezzük. Jelenleg hatvan ember dolgozik itt, legnagyobb részük hegesztő és gépkezelő. Ezért a munkáért, ha a műszaki próbák sikeresek lesznek, a kuvaitiak 4,2 millió dollárt fizetnek, ami azt jelenti, hogy tisztes haszonnal dolgoztunk. — A kuvaitiak hogyan vélekednek a siófokiak munkájáról ? — Ez egy rendkívül tőkeerős ország, mindenből a legjobbat veheti meg. Ha eddig rosszul dolgoztunk volna, már réges rég „hazazavartak” volna bennünket ... Forró Tamás
