Somogyi Néplap, 1985. július (41. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-06 / 157. szám

1985. július 6., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK — Egyáltalán hány írás­jegy van? — Fogalmam sincs. De, ha megmondja hány szó, fogalom létezik, akkor majd tudok válaszolni. Az írás­jegy nem olyan: itt a könyv, benne van minden, tanuld meg. A pekingi azt mondja, zsen. A sangháji: nyin. Mindkettő embert jelent. Az írásjegy azonban azonos, hiszen a fogalom adja az írásjegy tartalmát. Ráadá­sul ez nem ábécé. Például: ta — nagy, hszia — kicsi. Együtt: nagyság. Az isko­lákban azonban már tanít­ják az ábécét, az európai neveket már így írják. Per­sze nagyon sok idő kell, hogy sikerüljön az áttérés. — Hogyan ejtik a latin betűket? — Itt az újság — mutatja a Zsemnin Zsipaot.. Olvasom a latin betűkkel írt újság­címet: Renmin Ribao. — Ezt hogy találták ki? — Így döntöttek. Maga a „zs”-re zsét mond. Ok is mondják, de r-nek írják. Végül is nem mindegy? — Ha valaki kedvet érez a kínai írásjegyek megtanu­lásához, mit tanácsol? — Vigyázzon az egészsé­gére, mert erre sok idő kell. Vadászaton a Zselicben Fotó: Gyertyás László „Újdonságok“ nyári gyakorlaton KÖZÉPRIGÓC A tanuló osztályvezető lett SZAKKÖZÉPISKOLÁSOK A SOMOGY ÁRUHÁZBAN / Tizenegy éve segíti a kia- posvári Somogy Áruház a kereskedelmi szakmunkás- képzősök és szakközépisko­lások gyakorlati oktatását. Az idén: is 39 szakközépis­kolás tölti itt kötelező egy­hónapos gyakorlatát. Újdon­ság viszont, hogy most elő­ször tizennégy diók egy áru­házi osztályt alakított, osz­tályvezetőt és helyettest is kinevezték közülük, és igen kevés segítséggel a tanulók mindent önállóan csinálnak. Az osztályvezető távollété­ben helyettesével, a Lipótfai Horváth Erzsébettel és az egyik beosztottal, a kiskor­páéi Frey Évával beszélget­tünk. Mindketten negyedik­be mennek szeptemberben. Éva elmondta: — Jó ez az újdonság. így végre magiunkniaík is bizo­nyíthatjuk, hogy mit tu­dunk, nem kapunk mankó­kat, hanem önállóan foglal­kozunk a vásárlókkal, mér­jük az anyagot, számolunk, csomagolunk ... Szóval min­dent ugyanúgy csinálunk, mint a felnőtt kereskedők. — És a főnök ás mindent ugyanúgy csinál? Erzsébet nevetett: — Ez még azért nem olyan igaizi főnökség. A felnőttek bizonyára többet zsörtölőd­nek. Mi • itt hamar meg tu­dunk egyezni mindenben. A munkaidőnket is magunk osztattuk be úgy, hogy reg­geltől zárásig mindig ele­gendően legyünk. A szom­batokat is elosztottuk. Igaz, mindez csak harmadik ne­kifutásra sikerült, de végül csak megúsztak veszekedés, sértődés nélkül. — S mi történik, ha szük­ség van a főnöki szigorra? — Erről sem tudok be­szélni, mert eddig mégnem volt rá szükség. Senki »em lazsált. Mi ezt a munkát szeretjük, érdekes újdonság nekünk, hogy nemcsak el­méletben kereskedünk, ha­nem gyakoroljuk is a szak­mát. Az szintén a mi ötle­tünk volt, hogy piacnapo­kon kitelepültünk a piacra. A méteráruosztályról sajnos kevés dolgot lehet így ki­vinni, úgyhogy csak abro­szokat árultunk. Az ötven­hatvan forintos térítőkből kétezer forint lett egy nap a bevételünk. Arról is faggattam a lá­nyokat, hogy miért válasz­tották ezt a szakmát, amely nem ígér magas keresetet, nem népszerű manapság. Válaszuk szinte tökéletesen egyforma volt. Gyerekko­rukban is .sokszor játszottak boltost, mindig kereskedők akartaik lenni, mert ez olyan szép dolog, kiszolgálni azt a sok embert, aki azután örül a megszerzett portékának.' Reméljük, hogy néhány ev múlva sem morcos., „na. mi kell” stílusú boltosként lát­juk viszont őket. Kovács Ferenc, az áruház igazga­tója mondta: — Féltünk ettől az önál­lósági kísérlettől, mégis be­levágtunk. Nem reméltük, hogy ilyen sikeres lesz. A gyerekek nagy ambícióval vetették bele miagukat a munkába, sok új ötletet hoz­tak, uborkaszezonban tud­tak forgalmat növelni. Az igazgató szavaihoz egy adalék, Erzsébet mondta: — Soíkan bajban vannak, amikor függönyt vásárol­nak, hogy mennyit is ve­gyenek. Hát én utánanéz­tem,, hogy milyen szabvéby- taóretű abllákok vannak a panelházakon. És amikor azt mondja a vevő, hogy míég hazamegy, megméri, alszik a dologra egyet, ak­kor nem engedem el, ha­nem megmondom néki, hogy mekkora az ablaka. Szóval utánanézett... Nagyanyám erre azt mon­daná: olyan, mint egy iga­zi békebeli kereskedő. S ha az öregek ilyet mondanak, az eléggé nagy dicséret. L. P. Ez nem ábécé TA ÉS HSZIA Payor Géza a Kelet-ázsiai Múzeum osztályvezetője. A Budapesti Műszaki Egyete­men filozófiát és marxiz­must tanít. A Kína Múze­umban beszélgettünk, ahol éppen egy tudományos mun­kán dolgozik. A kínai írás­jelről kérdeztem. — Írásjegy! — mondja határozottan. — Más a jel és más a jegy. — Igen, de van villamos- és buszjegy is. Az a sok ákombákom mitől jegy? — Ákombákom? Maga té­ved. Ez a laikus joga. De mit mond a szakember? — Eredetileg a képírásból fejlődött ki. Csáknem 3000 évvel ezelőtt ebből jött lét­re a fogalomjelölő írás. A legrégibb' leleteket állati eredeti jóslócsontokban ta­lálták meg. Milyen lesz a termés? Hova megy a ki­rálya? Persze ma már nem ezeket a jegyeket használ­ják, de ez a fejlődés termé­szetes velejárója. Az eredeti képformájú je­gyeket az akkori Kínában több száz módon használ­ták. Kang Hszi császár ' a XVII. százajd végén elren­delte az egységes kínai írás­jegyszótár elkészítését. A mai napig ez a legfontosabb alapmű. Eleinte jobbról bal­ra írtak, meg felülről lefe­lé — a tekercsek miatt így volt egyszerűbb. Ma balról írnak. Meg jobbról balra, és néha felülről lefelé. De ez még nem minden. Íme a gondokra néhány adat. — Én sajnos csak 5—6000 írásjegyet ismerek. Ezért sok szakirodalmat el sem tudok olvasni. Hat évig éltem Kí­nában, ennyit sikerült meg­tanulnom. Azt: alapművelt­séghez elég 2—3000 írásjegy ismerete. A 15 éve meghalt világhírű kínai polihisztor, Kuo Mo-zso állítólag het­venezernél is többet tudott. meg, pedig ma már nagyobb becsük lenne. Tárgyi emlé­kek híján is található azon­ban jó néhány érdekesség az emlékezetben. Egy közeli épület, amelyet szintén kastélynak neveznek a helybeliek, Széchenyi Fe­renc erdőmémökének, See­mann Györgynek a tulajdo­na volt. Seemann Zoltán, a barcsi áfSétez sofőré — aki a gróf gyerekeivel együtt nőtt föl — szintén úgy emlékezett: ezek a Széchenyiek szegé­nyek voltak. Az erdőmérnök fia barcsi lakótelepi lakásá­ban szép festményeket őriz. Ezek miatt érdemes említe­nünk Seemann György ne­vét. A grófi erdészet veze­tője nem volt akármilyen ember. A Magyar városok című. a háborús években kiadott reprezentatív könyv a következőket írja róla: „Seemann György oki. er- dőmémök, várerdőmester Nagykanizsa. Uo. született 1893-ban ... Középiskoláit Nagykanizsán, a műegyete­met éls a képzőművészeti fő­iskolát Budapesten, az erdé­szeti főiskolát Selmecbányán végezte... 1921-ben gróf Széchenyi uradalmában nyert állást. 1940-ben Nagy­kanizsa város szolgálatába lépett.” A három diplomás férfi tehát nappal erdőket gon­dozott, s — ahpgy fia me­sélte — éjszaka festett. Nem is akármilyen képeket... A középrigóoi kastély sor­sa megnyugtatóan alakult. S az_ épület történetéinél talán még érdekesebb mindaz, amit látogatásunk soréin ta­láltunk. Luthár Péter Fotó: Makai Károly V. L. Már a helymeghatározás is bizonytalan. A Barcs kör­nyéki majorok, puszták, ap- róbb-nagyobb lakott helyek elnevezései részben feledés­be merültek, vagy a köz- igazgatási átrendeződés so­rán itt-ott eltolódtak. A mai helymegjelölés síjeont tehát a kastély, amelyet Széchenyi Ferenc, a szegény gróf 1920- as évek derekán építtetett — s amely most a barcsi erdé­szeti és vízügyi szakmun­kásképző 'kollégiuma — Kö- Zéprigócon található. A nem különösebb építé­szeti értékű, de külsőleg gondozott — belül viszont már felismerheteílenné át­alakított — kastély parkja is igen szép. Környékén a gyakorlati oktatásit szolgáló modellgazdaság fejlődik. Jót s jól szolgál az épület, amelyről Lukács Ferenc, az intézmény igaizgatóhelyettese beszélt: — Nagyon rossz állapot­ban volt a ház, amikor 1960- ban elkezdődött az átépítés. Iskolát csináltak akkor be­lőle, de máma csupán a kol­légium maradt itt. Annak jó a kastély, az oktatáshoz már nem llenne elegendő he­lyünk. Tervezzük a korsze­rűsítést. gyakorlati oktatási bázist teremtünk itt A par­kot isi gondozzuk. Száradnak és gombásak a lucfenyők, öregek már. De őrizzük az eredeti állapotot, ahol fenyő volt, a helyébe szántén azt rakunk, mert 'kár lenne megváltoztatni a szakérte­lemmel és ió ízléssel telepí­tett kert jellegét. Glaván Gergelyné régen itt szolgált és 'most is itt dolgozik: — Majdnem ugyanolyan minden, mint a gróf idejé­ben. Persze bent másutt áll­nak a falak, de kívülről alig venni a különbséget észre. — Miért mondják szegény grófnak Széchenyi Ferencet? — Mert az volt a többi úrhoz képest. Én már itt éltem a kastély építésekor is. Az sem ment könnyen, azután pedig eléggé szeré­nyen élt benne a Széchenyi család. A konyhán dolgoz­tam, s tudom: ugyanúgy sokszor ették krumplistész­tát, mint mi. És nem azért, mert fösvények voltak. De takarékoskodtak éls szeret­ték az egyszerű ételeket. Hat gyereket neveltek. A grófnő épp úgy megfoltozta a ru­hát, mint mi a gyerekeink­nek. Kényeztetni még ne­künk sem volt szabad a kis grófokat és kisasszonyokat. Egyszer segítettem az egyik­nek öltözni, de a grófnő rámszólt, hogy ne dajkáljam, mert eSkényelmesedik. Az elbeszélésből az is ki­derült: télen többnyire nem volt otthon a „gazda”, nem futotta tüzelőre, a hideg hó­napokat inkább Békéscsa­bán töltötték a nagyszülők­nél. Nyáron egy 'bankigaz­gató érkezett rendszeresen fizető vendégként, s a cse­lédség is akkor kapta meg egész évre a bérét, amikor a bankár kiegyenlítette a számlát. Óriási értékeket sem hal­moztak fel az épületben, s ami volt, az sem maradt Somogyi kastélyok

Next

/
Oldalképek
Tartalom