Somogyi Néplap, 1985. július (41. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-06 / 157. szám
8 Somogyi Néplap 1985. július 6., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Móricz Zsigmond és a régi könyvnapok Történeteket lehetne sorakoztatni az életet, a művészetet, az irodalmat kedvelő íróról. Aki társaságban, barátai között -— ha csak tehette — beszélt a könyvekről. Terveit és véleményét mindig megosztotta másokkal. Így azt is, amikor a könyvek ünnepléséről volt szó. Naplókból, levelekből és vallomásokból rakható össze a kép, ahogyan a könyvsátrakban viselkedett. Ehhez mindig előbukkan egy-két mozaikcserép. Nem akarom ahistorikus módon a „ha élne” alapján megközelíteni. De, ha élne; most ott járná az országot keresztül-kasul, kis noteszével és plajbásszal a kezében és jegyezné, amit lát-hall az épülő hazában. Amíg élt, nálánál jobban senki nem ismerte ezt a földet, utoljára csak Petőfi járt-kelt az országban any- nyit, mint Móricz Zsigmond. Olthatatlan szomjúsággal ke- reste-kutatta, hogyan próbál feltörni napfényre a tengerfenékről a nép leleményessége és dühe. Most lenne igazán elemében Móricz Zsigmond! Az idei könvvünne- pen nyilván az ő munkája is ott szerepelne a virágos sátrak alatt, terjedelmes könyv a magyar nép útjáról, s ott állna ő is a júniusi napfényben utánozhatatlan, kedves mosolyával és dedikálná a könyveit a vásárlóknak. Mert legkedvesebb képünk, emlékünk a régi könyvnapokról mégis csak ő volt, Móricz Zsigmond, aranyjá- nosiasan szép magyar fejét, hunyorítóan okos, derűs szemét nem tudjuk elfelejteni. Mennyire hiányzik ma nekünk! A könyvünnepen róla beszélgetünk leányával, Móricz Virággal, aki maga is jeles író, novellista. Milyen emlékeket őriz a könyvnapi Móricz Zsigmondról? — Apu nagy jelentőségű intézménynek tekintette a könyvnapot. Szemérmes ember volt, de mindig kiment a vásárba, még vidékre is, s az erdélyi könyvnapokra is könyvet árulni, segíteni a kereskedőnek élő reklámként. Aztán holtfáradtan hazatérve, sorra elmondta vásári élményeit. — Azt hiszem, 1932-ben történt, abban az évben, amikor Apunak felajánlották a Corvin-láncot, s ő nem fogadta el. A könyvnapon Gömbös miniszterelnök odament hozzá is a sátorba, szerette volna meghódítani, és így szólt hozzá szélesen kitárt karokkal rámutatva legújabb könyveire, köztük talán éppen a Rokonokra: — Ne ilyeneket írj mostmár, hanem amit igazán, tiszta szívből szeretnél... Amire Apu, ahogy szokása volt, hátratette kezét, s mosolyogva megfordult: — Miért, te azt hiszed, hogy nem azt írom, amit szeretek... ? Egy másik jellemző eset életének az utolsó könyvnapján történt meg vele. Beköszönt hozzá a sátorba egy hasonló korú vidéki férfi. — Nem ismersz meg Zsiga? Mit árulsz? Hát ide jutottál... ? — ő meghökkenve így válaszolt régi iskolatársának: — Miért, Te mire vitted? A vidéki látogató lelkesen dicsekedni kezdett: — Nekem van házam, kettő is, meg földem... De hogy téged itt kell látnom, mint egy cigányt a sátrában ... Kiderült, hogy ez a derék atyafi nem is tudott arról, hogy egykori iskolatársából író lett... Móricz rettenetesen büszke volt erre a jellemző történetre. A könyvnapokon jött arra a gondolatra, hogy az írókat ponyvára kellene vinni, olcsó könyvet kiadni, hogy minél messzebb és szegényebb néptömegek tudják megvásárolni. Amikor a Légy jó mindhalálig ötven filléres ponyván megjelent, tízezer példányban, már az első napon utolsó szálig elfogyott. Utolsó éveiben pedig a Magvető kis gyűjteményét, a magyar irodalom élő kisbibliá- ját ő maga szerkesztette, teljesen saját erejéből, s igen olcsó áron, nemsokára második kiadást kellett csinálnia. Nincs, aki folytassa a Magvető harmadik, negyedik, ötödik kiadását sem. Az az író, aki életében eljegyezte magát az igazság szolgálatával, s aki megélte, megszenvedte mindazt, amit megírt: a nép panaszát és vágyait, most ez az író nem volna fontos. Rosszul, nagyon helytelenül számítanak a könyvkiadók, s bizony új kultúránk is hiányos Móricz Zsigmond nélkül... Laczkó András Nő barna háttérrel Asszony kakassal A tanya fölött a nap ■megmyurgítatta az árnyékokat, s a fény is egyre sápaiditablb lett. Az árnyékok komorak voltak, akár az öregek arca. Kobzos János gázdá arca nagyon hasonlított a délutánihoz. A kara miatt is, no meg azért is lett még ború- salbib az arca, mert a fia, Jancsi elébe állt, s ezt mondta: — Megházasodom, édesapám. — Aztán kit veszel el? — mordult rá 'az öreg. Mióta nélküle is megy a világ, s ő egyre jobban kikopott belőle, azóta .ingerült. Még olyan dolgokba sem szólhat bele, ami pedig rá is 'tartozna. Mér Rozi, a felesége is egyre ritkábban kéri ki az öreg véleményét. Megy a saját feje uitán, főz, amit alkar. Most meg ez a kölyök is. — Aztán kit veszel el? A hang teszi a muzsikát, az ilyet másként. szokás mondani az apának. Kérve. — Kit, kit? Hát egy lányt, akit szerétek — nyel egyet Jancsi, aztán nagy bátran hozzáteszi: — Aki gyereket vár tőlem. iNa, ez sok volt egyszerre az öregnek. Gyűl benne a méreg. — Mit csináltál, te gazember?! Húszéves se vagy! Katona se voltál, de gyereket csinálni már van eszeid! TuSZÉPEN MAGYARUL — SZÉPEN EMBERÜL Sz sá! Villanásnyi hangokat hallunk: Szil, Csál, Cső!, Csocsi! Talán űrlények szálltak le közénk, s az ő gépeik hangeffektusait halljuk? Nem, ez nem fantasztikus élmény, hanem mindennapi földi valóság. Diákok zúdulnak ki az iskolából, s az c hangjuk röppen így. Tudniillik: elköszönnek egymástól. Szidják őket a felnőttek, sőt néha a pedagógusok is, mondván, csak sziszegnek, csá- csognak tisztességes és értelmes köszönés helyett. Felgyorsult korunkban jellemző szóalkotási mód a szórövidítés. Főleg az egyébként is dinamikus ifjúsági nyelvben. A köszönési formákban követhető nyomon a leglátványosabban, illetve a leghallhatóbban ez a folyamat. Például ebben a szósorban: szervusz — szevasz — sziasz — szia — szil De nemcsak a rövidségre való törekvés „faragja” a szavakat, hanem a játékosság és a változatosság iránti igény is. Érdekes, az oké most elsősorban a kisiskolások, sőt az óvodások körében divatos. Ennek az angol szónak a következő magyarított és játékos változatait használják gyerekeink, diákjaink: okés — ocké — okszi. A rádiókabaré egyik adásából szinte már másnap átvette az ifjúsági nyelv az ott elhangzó tréfás köszönést: „Csók a család!" Ezt aztán gyorsan-játékosan megrövidítették: csóka — csocsi! Ezeknek a hangalakoknak valóban nincs olyan konkrét, egyértelmű jelentésük, mint a jó napot vagy a viszontlátásra köszönéseknek. De ez tartalmi ürességet is jelent? Nem! A nyelvi elemek funkcióváltozásáról van szó. Nem a gondolatközlés a cél, hanem az érintkezés alaphelyzetének „nyitása”, illetve „zárása” — hangjelekkel. (Hogy milyen szorosan kapcsolódnak e szavak a konkrét helyzethez, jelzi az: önmagukban nem utalnak csak a találkozásra vagy az elválásra. Mindkét szituációban használhatók.) Van bennük érzelmi erő is. A beszéddallam tetszetős megszólaltatását halljuk. Például: „szi-óóó", „cso-csiii”, „csá-ááá”! Űj (hang) színt hoztak tehát ezek a szavak a diáknyelvbe — nyelvünkbe. Baj csak akkor van, ha a fiatalok válogatás nélkül mindenütt és mindenkinek így köszönnek. Erről szoktassuk le őket, s ne a friss, játékos szóteremtésről! Költői Ádám DOMENICO PURIFICATO Nő szőlő vessző vei Erasmus bácsi képmása Naplemente Budaházi István dód miit? — enyhül meg az öreg, hiszen mégiscsak az ő vére. — Vetessétek el, majd a katonaság után is elleheted. — Nem úgy van az! Teri miáír a hatodik hónapban valnj Kobzos megint hallgat. Lassan pirul ki az arca. — Ide pedig nem teszitek be a lábatokat, az biztos! Menj az udvaromból, ment úgy elverlek, hogy magam is megbánom! Jancsi csak néz, aztán 'megérti. Elindul a ház felé, hogy kis idő múlva a tornácra tegye két kis bőröndlét. — Nemsokára értük jövök. A z öreg nem mond semmit, 'csak áll. Aztán előkerül az asz- szony is, aki a szomszéd tanyában volt kotlóért. M>ert olyan különös a tyúkok világa, hogy az egyik tanyában kotlának nyakra- főre, a 'másikban pedig az istien szép nevére sem hajlandók. Kobzosáé tyúkot vitt a szomszédba kotlóért. A fészek itt áll elkészítve, aláválogatta a. tojásokat is, ráültette az egyik vértyogó tyúkot, de az csak állt a tojáson, nem akart ráülni. Jön nem is titkolt örömmel, hiszen sikerült a csere. A két bőrönd láttán meglepődik, elengedi a kottást. — Hát ezek a bőröndök? — Nem látod, hogy bőröndök? — Azt látom, de minek . vannak a tornácon? Kobzos nagyot nyel. — Azért mert Jancsi költözik. — Miért, hová? — Köb- zosné miaga a méltatlankodás. — Nem mondaná meg, hogy hová? — Költözik, mert nősül. Aztán meg kiviül tágasabb! — Elküldte az egyetlen fiúnkat? Maga vén bolond! — jaj dúl fel Rozi. Kobzos nem szereti, ha az asszonynak igaza van.. A fejiére nőtt már, azért mer ilyet mondani. De az úristenit,' ki hallott még ilyet? Egyszerre lakodalom meg keresztelő!? — Elzavartam, az istenit a fajtájának! El én! Egy megesett lányt akar elvenni. Azt mondja, tőle van a pu- lya, de én nem hiszem! Hát akkor le is út, f-el is út! Az én házam nem étjárólház, hogy ‘ ide mindenféle jött- fnenit csak úgy betegye a fenekét! Rozi megszeppen az öreg indulatától'. Máskor ilyenkor elhallgatott, de most nem tud. — Maga meg nem is beszélt még rendesen Jancsival, a lányt se látta, mégis elüldözi őket a háztól. Milyen ember magia?! — Hogyhogy milyen ember? Hát nem dolgoztam én eleget, míióta csak az eszemet tudom?! Nem neveltem föl ezt a latort rendesen? És ez a hála érte. Elmegy az első megesett lánnyal! Márpedig, amíg én élék, az lesz ennél a háznál, amit én akarok. Megértetted?! Az asszony egyszerire kicsinek érzi magát, nagyon kicsinek. Néma fájdalommal indul kottát ültetni. Az öreg Kobzos úgy érzi, megnyerte a csatát. A fronton érzett egyszer ilyet. Húsz kilométert mentek előre egy nap alatt, pár puskalövéssel. Ez még az elején volt. Ilyen veres volt akkor is az ég. Aztán másnap hajnalban iszonyatos ágyútűzire ébreditek. Ágyú tűzre a hátuk mögül. S morgott a föld, és tankok dübörögtek. A dűlő felől motor berreg, aztán előbukkan a tóesz GAZ-kocsiija. Gyorsan jön, megáll a tanya előtt. A fiú szótlanul száll ki, föimegy a tornácra, fölveszi a bőröndökét, aztán nagyon lassan megy a kocsiig. A bőröndöket beteszi a hátsó ülésre. — Isten áldja édesapám! Ezt már a terepjáró ajtajából mondja, visszafordulva. Aztán fölzúg a motor. A berregésre Kobzosné is előkerül, s látja az induló terepjárót. — Jaticsi, Jancsikám! A fiú ezt már nem hallja, az anyja a tornácnál zokog. Az öreg Kobzos arca is megrándul. Eddig csak apunak szólította Jancsi, esetleg apának. Sose mondta, hogy édesapám. Kobzos mereven áll, de lelkét melegség járja át. Gdlaimegy asszonyához, s vállára teszi a kezét. — Ne sírj mór, egyszer úffvis elment volna. Ha nem most, később. Ki kell azt próbálni, mennyire ember már. S hallgatnak. Csak az asz- szony hüppög. — Hanem, hallod, eredj be holnap a faluba, hogy tudjuk, kiféléhez is kerül. Vidd magaddal a takarékot is, aztán majd meglátod, mennyit kell kivenni belőle, Kobzosné nem mozdul, csak a hüippögése csendesül él. A naplementétől az egész tornác meszelt fala lángol. Néznek, néznek a poros dű- lőútala, aztán az asszony az öregre pillant. Micsoda mély barázdák ezek? Csupa árnyék és csupa fény. I «- “------------------------' P s I / » CN \ ' _ , T NYÁR, DurJcó Gábor rajza.
