Somogyi Néplap, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-01 / 127. szám

8 Somogyi Néplap 1985. június 1., szombat ÜNNEPI KÖNYVHÉT — 1985 NÉPRAJZRÓL - MINDENKINEK A kiadók a tavaszi könyv­hétre több néprajzi kötette] is megörvendeztették a téma iránt érdeklődő olvasókat. Bihari Anna — Pócs Éva Képes magyar néprajza a Corvina kiadó gondozásában látott napvilágot. A cím alapján az eddigi ilyen témájú kiadványokhoz hasonlóan vaskos tanulmány­ra számítottam. Ezzel szem­ben karcsú, gazdagon il­lusztrált és könnyen olvas­ható kötetet találtam. A könyvről túlzás nélkül állíthatom, hogy nem_ lehet letenni. Laikus olvasó szá­mára is érthetően, sőt élve­zetesen írja le mindazt, amit a falusi nép életmódjáról, hagyományairól val'ameny- nyiünknek tudni illik. Kitér a magyar nép etnikai ere­detére, majd sorra veszi a hagyományokat, melyek a születéstől az elsiratásig vé­gigkísérik életünket. Leírják a szerzők a falusi ember környezetét, otthonát, kap­csolatait, az esztendő ünne­peit. Küilön fejezet foglalko­zik a természeti jelenségek­kel kapcsolatos hiedelmek­kel, a nép monda- és mese- kincsével. A szerzőpáros nagy gon­dot fordít rá, hogy a mai, többnyire Városi olvasó szá­mára is emberközelbe hozza az egykori falu világáttMeg­tudhatjuk, miből állt a ko- rozsma, a gyermek keresz­telő utáni első ajándéka, vagy hogy a vándor mester- émberek közül leggyakoribb vendég a drótostót, a törött cserépedények doktora volt. Felvonul a lagzi egész kö­zönsége., élén a vőféllyel és a vendégeket szórakoztató kunkapitánnyal. A kalendári­umban a Luca-napi népszo­kások egész sorával találko­zunk, köztük a Somogybán ís ismeretes „kcrtyolással” vagy a Lucaszék készítéssel, amelyen ülve karácsony éj­jelén még lehetett lesni a boszorkányokat. Fény derül sok, ma is használatos szó­lás eredetére, babonám: mi volt a szemmel verés, mikor tették ki a legény szűrét, mi­ért tart rövid ideig a pün­kösdi királyság. Nagy erénye a könyvnek, hogy a magyar jelenségeket nem elszigetelten, hanem — ahol lehet —; az. egyetemes kultúrtörténetbe ágyazottan tárgyalja. A kötetet a Néprajzi Mú­zeum archív fotói egészítik ki. Emellett az építkezési módok, a szerszámok, ruha­darabok rajzai, térképvázla­tok és az említett dalok kot­tái teszik szemléletesebbé a leírtakat. T. K. Esterházy Péter: A szív segédigéi Esterházy Péter fehér könyvecskéi úgy elszaporod­nak polcunkon, mint neki valamely jólesően terjedel­mesre sikeredett mondatá­ban a hasonlatok. A meny- nyiség azonban, ha mesteri­en párosul vele a minőség, nem jelent burjánzást. A mostani kötet viszont már méretével is elüt az eddigi­ektől. Helyesebb így monda­ni: méretével üt el, hiszen megszokhattuk, hogy a szer­kő nem tud két egyforma könyvet csinálni, minden alkotásaiban van valami, amivel túllép a saját maga által fölállított mércén. Az olvasók már azt is megszokhatták, hogy Ester­házy esetében olyan alap­vető (kérdések, mint az írás műfaja is kérdésessé vál­nak. Így volt ez a Fuharo­sok, a Kis Magyar Pornog­ráfia megjelenésekor is, és nincs másként most A szív segédigéi esetében sem. De műfajt meghatározni annyi, mint beslkntulyázni. Egy bi­zonyos csak, a történet úgy íródott, hogy az alkotói szán­dék szerint „igényli a beve­zetést.” A kötet olvasása közben eszembe jutott egy évekkel ezelőtti történet, ahonnan a mostani is indul. A Honvéd labdarúgó-csapatának játéko­sai — ahol a szerző testvér- öccse, a válogatott labdarúgó ákkor játszott — a népsze­rű csatár édesanyja elhuny­ta alkalmából egyperces gyászszünettel kezdték baj­noki mérkőzésüket. „A rész­vét kifejezésének egy bevett formája”, mondaná erre az irodalmár báty, ám akkor arra gondoltam; hogy milyen körülményesek a dolgok. A nehéz pillanatokat, a gyászt, a futballisták „futballista- mód” intézik, ám az írók csak „írómód” képesék cse­lekedni. A lélektani teher nem oldható föl egy perc Foksányi szoros 1877—78. A török biroda­lom élethalálharcát vívja Bulgáriában az orosz és ro­mán csapatok ellen. Plevná- nál és a Balkán hegységben, a Sipka szorosban tízezrek pusztulnak el — köztük a román királyi hadseregbe besorozott csángómagyarok. De ébred, s olykor kímélet­len nacionalizmusba csap át a nemzeti tudat az oszmán birodalom vazallus államai­ban, Szerbiában, Monteneg­róban, Bosznia-Herceg­ovinában is. E mozgalmak az Osztrák—Magyar Monar­chia létét fenyegethetik, Becs és Budapest sem maradhat hát tétlen. Andrássy Gyula külügyminiszter ugyan a zöld asztalnál szeretne egyezség­re jutni Gorcsakov orosz kül­ügyi hivatalnokkal és a töb­bi érdekelt ország képvise­lőivel, ám szándékával sokan nem értenek egyet, így az 1848—49-ben a honvédsereg­ben harcolt kis nem esek több­sége és az egyetemi ifjúság sem. Sereget szerveznek hát csíki és háromszékd széke­lyekből a törökök támogatá­sára, egyszersmind a cári hatalom további terjeszkedé­sének megakadályozására. Az önkénteseknek — az ott élő csángók segítségével — Moldvában, a Foksányi szo­rosban kellene elvágniuk a Bulgáriában küzdő orosz se­reg utánpótlási vonalait. Az akció azonban, tudjuk, nem sikerült, sőt meg sem kezdődhetett. A csángók ugyanis nem rokonszenvez­tek a tervvel, félvén attól, hogy kicsiny szigetüket ké­sőbb elnyelné a tengerár. A fiziológiai halál helyett in­kább az etnikai elsorvadást választották. Íme, az események, ame­lyek ismét ilehetősége't adtak Cseres Tibornak, hogy eltöp­rengjen a kis országok és a nagyhatalmak viszonyán, a kelet-európaiságon, nemzeti tudaton és nacionalizmuson, mindenekelőtt pedig a nem­zet testétől elszakadt, szel­lemi, sőt olykor testi létük­ben is fenyegetett kisebbsé­gek sorsán. A fősze­replő, az ifjú diplomata, Do- mahidy Ákos körül ott nyü­zsögnek a korszak ismert alakjai: Andrássy Gyula gróf, Albrecht főherceg, Ug­rón Gábor, az ellenzék egyik Hajolni nem, csak törni tudott alatt. Bizonyság erre Ester­házy új könyve, amely ép­pen ennek az egy percnek a sűrítményeként fogható föl. Ebben a könyvben nincse­nek oldalszáimók, a szöveg fekete keretet kap, és a min­denkori lelkiállapotot tükrö­zendő, szaggatott, fél,bema­radt oldalakkal találkozunk. Alul a nagybetűs sorók a Termelési regény több di­menziós szerkesztési módját juttatják eszünkbe. A könyv összességéiben egy lelki teher alól való fölsza- badiuláisi (kísérletként olvas­ható, olyan aprólékos, rész­letező és őszinte. Igaz, az előzőekből tudjuk, mindez Esterházynak olyannyira sa­játja, hogy még a nehéz pillanatokban sem hagyja e.1. Lehet, hogy van aki (lelke rajta) megütközik az olyas­fajta kurzivált sorokon, mint a temetés reggelén az apá­nak címzett mondás: „Anyám helyett apám vagy”. Ám ép­pen a megírással oldódik föl, hogy a bevezetőben .megfo­galmazott gondolat: „Ha­lál- és huLlavicc engem vég­képp nem zavar, még jól is esik meghallgatnom” — igaz lehessen. Az írónak, és egyáltalán az embernek, így van csak esélye, hogy felülkerekedjék dolgain, s ne engedje — idézzünk a szerző korábbi írásából: „(hogy vele történje­nek meg a dolgok, hanem ő történődjék meg a dolgok­ban.” Ezért ez a mű (is, mint «minden jó alkotás, csak kí­sérlet, verzió. Véleményün­ket alátámasztja a szerző utolsó mondata is: „Mindezt m|ajd megírom még ponto­sabban is.” Nem pontosan. Pontosabban. Mert ahogy az írói élet segédigékre, kötő­szavakra épül, úgy válnak több értelművé a szívek. A segédigék szívei. Varga István országgyűlési képviselője, Or­bán Balázs, a kalandos éle­tű „legnagyobb székely”, s elsősorban a néhai klézsei plébános, a halhatatlan nép­rajztudós, Petrás Ince János, a csángó—magyar azonos­ságtudat nagy messiása. A környezet, melyben e szereplők mozognak, szintén nem akármilyen. A lassacs­kán nagyvárossá növekedő, s a nagyhatalmi érdekek üt­közőpontján elterülő Bel­grad, a járhatatlan boszniai és montenegrói hegyek, Er­dély és Moldva „fenyvesek­kel vadregényes tája”, tarka­ságukkal meghökkentő isz­tambuli kávéházak, melyek­ben — a székelyekkel vég­rehajtandó moldvai betörés ugyancsak sikerületlen előz­ményeként — szerveződik a lengyel—magyar légió a tö­rökök megsegítésére, a bécsi Hofburg cicomás fogadó tér- ; mei — és a többi. Cserestől azonban távol állnak a kül- | sőséges megoldások — a ’e- írásoklkal csínján bánik hát.; Tájábrázolásai, néprajzi fo- gantatású történetei jobbára afféle megállóhelyek csupán, pihenőhelyek a gondolatok­nak azon a vargabetűkkel teli útján, melynek végső célja — amint nemrég egy interjúban is kifejtette — a lélkilismeret ébresztése. Lengyel András Martyn: Ulysses­rajzok Szép hagyomány, hogy az ünnepi könyvhét újdonságai között érvek óta fölfedezhet­jük a megyei kiadványokat js. Különösen jeleskedik e té­ren a megyei könyvtár. Az idei újdonság: Martyn Fe­renc Ulysses-rajzai, melyet a somogyi könyvtár a bara­nyai testvér intézménnyel közösen jelentetett meg. Az együttműködés kecsegtető távlatát nyitotta meg ezzel a somogyi és a baranyai téka. iMartyn Ferenc művészi pályája mindkét megyét megörvendeztette. Az Ulys- ses-rajzok közös kiadását ez indokolhatja. A mester il­lusztrációi közismertek, kö­zülük csupán a Berzsenyi- rajzokra emlékeztetek. Ezút­tal (Századunk nagyszerű re­gényírója, James Joyce ih­lette meg a rajzóiét, akiről Tüskés Tibor írt kis tanul­mányt az Ulysses-rajzok al­bumméretű kötetének elő­szavában. Martyn miiért épp Joyce- hoz fordult? A válasz ké­zenfekvő', csak gonddljunk a festő családjára: Martyn Ferenc édesapja ír szárma­zású volt, mint James Joyce. A Martyn név ismert volt írországiban, Oliver Orosz­lánszívű Kioharddal együtt kelt útra a Szentföldre. A festő őseinek neve az Ulys- sesfoen is előfordul. A rajzok a regény egyes részléteihez kapcsolódnak, fölismerhető, azonosítható helyszínekre utálnak. Az Ulysses-rajzok Martyn Don Quijote illusztrációihoz hasonlíthatók — a művészi szándékot és a megvalósítási illetően. Egy különös világ­ba vezeti él James Joyce il­lusztrátora az olvasót. Föl­kelti bennünk az érdeklő­dést, hogy megismerkedjünk az 1922-ben Párizsban meg­jelent, azóta klasszikussá vált nagyszerű regénnyel. H.B. Izgalmas történelmi sorozatot (bocsátott útjára a Helikon Kiadó Labirintus címmel. Rejtélyes eseményeket dolgoztak föl a neves történészek a magyar históriából, amelyekhez hiedelmeik — hogy ne mondjuk: mítoszok — kapcsolódnak, s olykor mégis döntően befolyásolták a nemzet sorsfordulóit. A most megjelent három karcsú kötet együk legszínvonalasabb tanulmányát Sza­bad György írttá Teleki László haláláról. Meggyötört arcú férfi néz szembe velünk a címlapról, arcát mély redők barázdálják, vé­kony szálú haja csapzottságát az idealizáló fes­tői ecset sem ‘képes eltüntetni, ö az, a történel­mi arisztokrata család legismertebb, legbefolyá­sosabb tagja, fél évvel korábban még az emig­rációban tevékenykedő Kossuth legközvetlenebb munkatársa. Drezdai titkos útján tartóztatta le a rendőrség 1860 decemberében, és adta át az osztrák hatóságoknak. A császár politikai meg­fontolásokból azonban szabadon engedte. A letartóztatása és 1861. május 8-'i öngyilkos­sága 'közti hónapok mozgalmas eseményeinek krórikéja, a tragikus tettre indító elszánás tör­téneti-lélektani elemzése ez a könyv, lenyűgöző anyagismerettel. A kiváló történészt, az abszo­lutizmus történetének kutatóját már jó két év­tizede izgatja Teleki öngyilkosságának rejtélye. 1967-ben megjelent hatalmas monográfiájában — Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860— 61) — hosszú oldalaikat szentel a kérdésnek, éle­sen polemizálva Teleki életrajzírójával. Akkori és mai következtetése lényegében nem tér el egymástól: Teleki saját kezével vetett véget életének. Szabad György számos, azóta megismert új forrást von be elemzéseinek körébe. A halott gróf szolbájában végzett helyszíni szemle és a boncolás egyértelműen bizonyítja az öngyilkos­ság tényét, s megcáfolja a gyilkosságról ter­jedő vélekedéseket. A szerző tollla azonban nem Labirintus e részeknél fut igazán otthonosan, hanem ami­kor a (tragikus sorsú ellenzéki politikusra nehe­zedő roppant erők természetét vázolja föl. A nagy törést az emigráns baj társak, Kossuth, Klapka tiszta 48-as (eszméi és az itthoni, az el­lenállásiban kifáradt, kiegyezésre hajlamos poli­tikus gárda .tettei, nézetei közötti feszültség okozta. A nemzetközi föltételek átmenetileg ked­vezőtlenebbé váltak, nyílt szakításra senki sem akarta vinni a dolgot Beccsel. Mi legyen a kö­vetendő út? Deák pragmatista, kiegyezésre hajló álláspontja, vagy a titkos szervezkedést szor­galmazó, a 'hajlíthatatlanságot megtestesítő Telekié? Az Októberi Diploma alapján összehívott or­szággyűlésben Teleki hívei voltak többségben, s kemény [határozatban kívánták leszögezni negy­vennyolcas álláspontjukat. A döntő fontosságú ülésre Teleki lendületes beszéddel készült. Előző este azonban látogató járt nála, unokaöccse és egyben a határozati (Teleki vezette) párt egyik alvezére, Tisza Kálmán. Miről beszéltek, soha nem tudjuk már meg. A fejlemények fényében azonban valószínű, hogy Telekinek e beszél­getéshői (vitából?) meg kellett értenie: barátai ingadoznak, párthívei inkább a megegyezésre hajlanak a 'dinasztiával. S a „fizikailag meg­tört, felőrölt idegzetű Teleki — írja a szerző — nem volt képes arra, hogy az őt körülfonó el- j lentmondásók pokolkörein ... átvágja magát”, ’ Hajlani nem, csak itömi tudott. S ott állt szék- ! rényében a párfoajpisztolya, a megoldás koráb- j bán is fontolgatott módja ... S nyolcvan év múlva ugyanígy tett az ország sorsdöntő órájában egy másik államférfi, egy másik gróf. egy mások Teleki. Véletlen ez? Vagy a Teleki család tragikus és kegyetlen hagyomá­nya? Avagy nemzeti történelmünkben munkál­kodó roppant erők nyomasztó súlya? A kérdések kérdések maradnak. Csupor Tibor

Next

/
Oldalképek
Tartalom