Somogyi Néplap, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-01 / 127. szám

1985. június 1., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS minr c”t” A PILLANGÓ A géphang egyenlete­sen duruzsolt, a ha- jótesit néha megre­megett, mintha só­hajtana. Sirályok követték, a farzászló mögött vitorláztak a szélben. Vijjogva, egymást előzve csaptak le a zsemle- darabókra. A korlátra támaszkodva nézte a hullámokat, mint hasadnak az éles hajóorr- vágásban, hogy aztán csob­banva, fröccsenve megsem­misüljenek a zöldes kavar­gásban. A túloldal tisztább lett, és mint egy látomás közele­dett. Jól látszott már a vi- harkosár az árboc tetején. Másfél nap; az az idő, amit túl kell élnie, megőrizni a látszatot, n'incs semmi baj- Minden rendben körülötte, A hullámok megtörtén agonizálták a hajó nyomá­ban. Két hónapja, hogy el­költözött Pétertől, óbudai la­kásukból, négyévi házasságuk zátonyáról. Üresnek és ki­fosztottalak érezte megát, ö csukta be maga után az aj­tót szent fogadalommal, és a kulcsot az első útjába ákadó kukába dobta. Azóta sokszor szeretné hinni, hogy csak rossz álam az egész, és felébredve ott látja maga mellett, csapzott kisfiús fe­jét, mint először az üres kollégiumi szöba derengésé­ben. Akkor sokáig nézte, míg fel nem ébredt, hogy aztán ő hunyja le szemét, boldog elégedettségben. így teltek az egyetemi évek, aztán há­zasságot kötöttek, és lassan üresedni kezdett körülöttük minden. Megváltoztak, és mind távolabbra kerültek. Péter gyanúsítgatásai elvi­selhetetleneikké váltak; kí­nozta, helyzeteket talált ki, és ő egy fantom ellen ha­dakozott. Gyerekük nem született. Ebben az egytben értettek egyet az utóbbi években. Az­tán elmaradtak a gyanúsít- gatásök, hallgatás költözött közéjük. Péter elmaradozott, s ő nem kérdezte, hol járt. Várt, tudta, hogy iá helyzet magától megoldódik. Azon a délutánon véletle­nül járt Csillaghegyen. A HÉV megállójához igyeke­zett, amikor elsuhant mel­lette a vállalati kocsi. A hátsó ülésen Péter csókol ó- zott egy ismeretlen, szőke nővel. Akkor azt hitte, kisza­lad lába alól a talaj. Min­dent megértett... Tizenegykor jött haza a férje, a fotelban ült az üre­sen világító tévé előtt. Ami­kor Péter belépett, ő felállt, és szembefordult vele. S cso­dák csodája, megszűnt a po­koli érzés, ami addig kí­nozta. Olyan érdektelen, ide­gen volt az előtte álló em­ber, mintha eddig csak fény­képről látta volna. — Mit bámulsz? — hatolt tudatáig egyszer csak Péter bántó hangja. — Nem lehetett volna tisz­tességesebben? Péter egész közel ment hoz­zá, és az arcába ordította: — Tudod mit?! Menj a francba! Ekkor belül kattant vala­mi. Saikonfondult, és két bőröndbe összepakolta a leg- szüikségeseb dolgait. Péter háttal állt, a rá­diót kapcsolgatta, amikor be­tette maga után az ajtót. Ne­hezek voltak a bőröndök, le­tette őket a néptelen busz­megállóban, ráült az egyik­re és sírva fakadt. Jótéko­nyan, tisztítón rázta a zo­kogás, érezte mint száll ki belőle a szorító fájdalom. Autócsikorgásra lett figyel­mes. Egy taxi állt meg. Ki­nyílt az ajtaja, és egy ősz hajú, idős arc tekintett ki a vezetőülésből. — Segíthetek, kisasszony? Bemondta a bátyja címét, azóta ott lakik. Amíg a bon­tást ki nem mondja a bíró­ság. Aztán ... aztán hogyan tovább, nem tudja.' Örökké ott sem maradihat. A mun­kája ide köti, de lakást sze­rezni Pesten... A lakásuk műszakilag megoszthatatlan, és vele nem akar egy fedél alatt, egy percig sem, soha többet... — Szabad? — hallotta ma­ga mellett, s a matróz fel- nyalábolta a lábánál levő ha­talmas kötélhurkot. Megér­keztek. Az üdülő társalgójában gyülekeztek. Három éve nem találkoztak, s most han­gos örömteli üdvözlések után vizsgálták egymást. Ez a konferencia olyan, mint egy kis évfolyamtalálkozó. Edit megállt az ajtóban, s körülnézett. Előtte kavargóit a jókedvű társaság. Egy ré­sze a pult előtt tolongott; a két presszósnő nem győzte a megrendeléseket. — Hepi! — hallotta a ki­áltást, és Zsuzsóka ^szaladt feléje régi gömibölyűségében. Niával a nyomában. Diák­beceneve úgy hatott rá, mint régi simogatás. Megölelték egymást. — De jó színben vagy! Atyaisten, nézd, ón meg csak hízom, hízom... Jaj, de rég láttalak... Folyt a szó Zsuzsákéból. Nia beléjük karolt, és ré­gi ellentmondást nem tűrő modorában cipelte őket a pult felé, kijelentve, hogy itt igenis lehet erdőmestert kapni, és azt fognák mos! inni azonnal, mint a régi szép időkben. Félmondatokban számol­ták be egymásnak, kivel mi történt, mintha attól tarta­nának, elfogy az idő. F elnézett, és észre­vette a szomszéd asz­taltól rászögeződő szempárt. Tekintetük összekapcsolódott. Iharos Gábor — illant át rajta a felismerés. Három éve találkoztak először, ugyanilyen konferencián. Hogy megőszült... És a szeme ... Ugyanolyan meleg, simogató a tekintete. Gábor felállt, eléje ment. A két asztal között találkoz­tak. Gábor kezet csókolt, majd megpuszilta arcát, és mosolygott. — Alig ismertelek meg. Ez a rövid haj ... — mondta. — Igen, akkor még... — De örülök, hogy itt vagy! — Én is. Itt elakadt a beszélgetés. Keze Gáboréban maradt. Nézték egymást mosolyogva. — Mindenki foglalja el a helyét az előadóban! — hal­latszott a felhívás. — Meghívhatlak estére? — kérdezte kissé zavartan Gá­bor. Edit bólintott, s megindul­ták befelé. Langyos szél fújt a túlol­dal felől, a fények tompán remegtek. A hullámok látha­tatlanul loccsantak a kövek­hez. A parti sétány kő­kockái fehéren derengtek a kandeláberek fényében. Szót­lanul sétálták, s valami el­lenállhatatlan érzés kerítet­te hatalmába. Tartozni kell valakihez, ha csak egy-két percre is... Belekarolt a férfiba. Gábor nem nézett rá, csak karja szorításával jelezte, tartozni kell. — Holnap vége — szólalt meg a férfi. Hangja nyugodt és szomorú volt. — Megfo­gadtam magamnak, hogy nem beszélek róla, de mon­danom kell... Én azért osz­tattam be magam erre a konferenciára, mert remél­tem, hogy viszontlátlak. Fo­galmaim sem volt, hogy mi történt veled időközben; egy­szerűen látni akartalak. Teg­nap amikor a bárból kijö­vet elváltunk, úgy gondol­tam ... ma éjjel velem le­szel. De már nem fontos. Ez a másfél nap veled, a közel­séged több volt... El kell felejtsem, és szerencsére elég ■távol élünk egymástól, hogy begyógyuljon... Edit nem válaszolt. Ezek a gondolatok foglalkoztatták , őt is. Rémülten vizsgálta magát, mibe került. Keze a férfi tenyerébe csúszott, érez­te simogatását. — Vannak megismételhe tetlen dolgok — folytatta Gá­bor. — Nyáron a Bükkben voltunk. Egyik délután egye­dül mentem sétálni, s egy csodálatos erdőrészre buk­kantam. A Bükkiben feny­vesre. De olyan sűrűn nőt tek egymás mellett, hogy nem volt aljnövényzet, belül szinte sötétség volt. Megin­dultam befelé, minden pilla­natban azt vártam, hogy egy manó vagy valami meselény toppan elém. És egyszercsak megtörtént a csoda. Egy ki­dőlt fa helyén beszökött a napsugár. Mint a színpadi reflektor kévéje, és kékes pára gomolygott, mint a ci­garettafüst. S ekkor egy pil­langó került a fényoszlopba. Színes rajzolatokkal borított hímporos szárnyán megvil­lant a napsugár, s ahogy jött, el is tűnt. Sokáig bámultam a helyét, aztán megfordul­tam, és kimentem az útra. Megértettem, hogy ez a cso­dálatos látvány ugyanúgy megismételhetetlen, mint az élet... Ez a mi találkozá­sunk is ehhez hasonlít. Lámpa alá értek. Edit megállt, szembefordult vele. — Add ide a kezed! — mondta. Gábor engedelmesen nyúj­totta, ő fölfelé fordította, és tenyerét vizsgálta. — Látod, ez az élet vo­nala — mondta. — A tied milyen hosszú, a csuklódig ér... Most nézd az enyé­met! A tenyerem közepéig alig... Jó volt a hasonla­tod. — Hosszú életű leszel, és boldog. Megtalálod azt az embert... — Kössz, haver — nevet­te el magát kesernyésen Edit. — Nem azért mondtam. — Szívjunk még el egy cigarettát, aztán jó éjszakát! — Rendben — bólintott Edit. Nem oltották el a villanyt, a pálmák mögött ültek le a széles kerevetre. Az üvegablakon át ki lehetett látná a sötét tóra. Szótlanul ültek egymás mellett. A mennyezet műanyag borítása időnként pattant egyet, bán­tóan, élesen. Edit érezte, összerándul a gyomra, teste olyan forró, hogy gyújtani le­hetne vele. Ügy ébredt fel benne a vágy, hogy belere­megett. — Olyan vagy, mint egy védtelen madárka — hallot­ta a férfi halk szavait. — Szeretnélek a tenyerembe fogni, megmelegíteni, az ar­comhoz szorítani... aztán beletenni a zsebembe, és ma­gammal vinnli. Hogy mindig velem légy ... A simítást először karján érezte, majd nyakán. Nem hagyom ki, itt és most — villant át agyán. Karját a férfi nyaka köré fonta, és úgy vonta maga fölé, mintha többé nem akarná elengedni... Ügy döntött, nem búcsú­zik. A tegnapi éjszaka, az ő pillangója. A reggeli előadás­ra le sem ment. Hosszan fürdött, összeszedte dolgait, és csendben akart távozni. Már épp indult, amikor kop­pantottak. Gábor lépett be. Arca sápadt, és szomorú volt. — Jaj ne... — szakadt ki Editből. A férfi hozzálépett, megfogta karját. Összetört előtte a világ, érezte meleg patakok folynak arcán. — Isten veled ... Hepi... — hallotta. E kkor nem bírta to­vább. A nyakába bo­rult, görcsösen szo­rította: — M ég ne .. Csak egy kicsit maradj! Jaj, istenem... — De Gábor ki­bontakozott az ölelésből, és vissza se nézve tette be ma­ga után az ajtót, ö leros­kadt bőröndjére, és arcát a kezébe temette. Marastoni József: Mátyás király Űjházy Ferenc: Hunyadi búcsúja Kiállítás az Ernst Múzeumban Honvédelem és hazafiság a magyarországi művészetben (896—1848) alcímmel nyílt kiállítás a Honvédelmi Minisz­térium, a Művelődési Minisztérium és a Műcsarnok rende­zésében. A honfoglalástól a polgári forradalom győzelméig terjedő időszak történelmi eseményeihez kapcsolódik a ki­állítás anyaga. Festményeik, szobrok, grafikák, iparművészeti | tárgyak szerepelnek, kötődve egy-egy példamutató hősi cse­lekményhez, személyiséghez. A hazafiság, a honvédő helyt­állás gondolata motiválják a válogatást. Nagy számban sze­repelnek korabeli műveik, főleg metszeteik és későbbi szá­zadok alkotóinak visszatekintő feldolgozásai a Magyar Nem­zeti Múzeum, a Hadtörténeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből. Ha­zánk történetének színes képeskönyve ez a bemutató, egy sorozat első része. Fa íf 11» w • > ‘ * % * , - ^ Tar István: Zrínyi Miklós A művészei- semmi mással nem helyettesíthető Bizonyosra vehető, hogy művészeink is érdeklődéssel vártáik az MSZMP XIII. kongresszusát. Tudták: a kö­vetkező években az ő alko­tó tevékenységük körülmé­nyéire is jelentős hatással lesznek a tanácskozáson el­hangzottak, s mindlaz, amit ott határozatba foglaltak. A várakozás, persze, ön­magában még nem minősít. Művészkörökben is lehe­tett találkozni olyan véleke­désekkel, amelyeknek szél­sőségeit Aczél György szem­léletesen összegezte kong­resszusi felszólalásában: ,,Né­melyeik parttalan liberaliz­must, mások túlságosan me­rev magatartást vetnek a szemünkre, s ennek megfe­lelően vagdalkozó »rendcsi­nálást« vagy korlátlan enge­dékenységet sugalmaznak.” A dolgok felületes ismereté­ben — s az imént jelzett szélsőséges nézetek nyomán két veszélytől tartottak egyesek: a pártkongresszus „agyonhallgatja” a kultúra, a művészet kérdéséit, lévén ezek olykor szerfölött kénye­sek, vagy ellenkezőleg: az adott terület ügyei túlzottan a figyelem középpontjába he­lyeződnek, s másutt képző­dő goindök-pröblémák — például: gazdasági természe­tűek — felelőseit is itt kutat­ják a kongresszusi viták résztvevői. Csakhogy az efféle hie­delmeknek — szerencsére — semmi alapjuk nem volt. A XIII. pártkongresszus a szükséges és megfelelő mér­tékben tárgyalta a kultúra, a művészet helyzetét, a ja­vítandó mozzanatokat, leszö­gezve ismét: a művészét semmi mással nem pótolha­tó szerepet játszik a szocia­lista társadalom építésében. Emlékezzünk: éppen a kong­resszusra való készülődés je­gyében kapott nyilvánosságot tavaly ősszel az a pártdoku­mentum — az MSZMP Köz­ponti Bizottsága mellett mű­ködő művelődéspolitikai munkaközösség állásfogla­lása —, amely meggyőző ér­zékenységgel vizsgálta jele­nünk művészeti, művészet­politikai folyamatait, s vont le belőlük hasznos — kri­tikus és önkritikus — követ- keztetésdket. Másrészt, rég­óta „nem divat” a párt gya­korlatában bármiféle csúsz­tatás: az MSZMP azt vall­ja, hogy a bajokat, gondo­kat abban a közegben kell vizsgálni, ahol létrejönnek, s megoldásukat is ugyanott kell szorgalmazni. A Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. komgresz- szusa ebben a szellemiben foglalkozott a kultúra, a mű­vészet helyzetével, feladatai­val. Tagadhatatlan, hogy a kemény bírálat sem hiány­zott a tanácskozás felszó­lalásaiból, dokumentumai­ból. „Nem kielégítő az érté­kek szerinti tudatos váloga­tás, előfordulnak elvi-politi­kai engedmények, szerkesztői tévedések — olvashatjuk a Központi Bizottságnak a kongresszus elé terjesztett beszámolójában. — Egyes művészkörök torz módon ér­telmezik a művészértélmiség társadalompolitikai illeté­kességét. Olykor indokolat­lanul kapnak széles nyilvá­nosságot kiforratlan kísér­letezések, érdektelen, illetve a közízlést sértő művek.” Ki-ki sorolhatná a példá­kat e súlyos megállapítások igazát bizonyítva. Ám a kongresszus vitái, okmányai az eredményeket is számon tartják, s figyelmeztetnek ar­ra is, hogy a művészi tel­jesítmény megítélésének el­vi-szakmai alapjai nemegy­szer bizonytalanok, hiányzik a kellő rugalmasság, nyi­tottság az új, akár szokat­lan minőségek el- és befo- gadásásoz. És nem felel meg a növekvő igényeknek a mű­vészeti élet intézményrend­szere sem — anyagi és szel­lemi-személyi erőforrások tekintetében egyaránt. A mű­vész — Janzer Frigyes szob­rász — s a művelődéspoliti­kus — Köpeczi Béla minisz­ter — egybevágó tanulságok­ra jutott e kérdésben. Mégsem mondhatunk le arról, hogy a szocialista tö­megkultúra eszményét való­sítsuk meg a művészet és társadalom kapcsolatrend­szerében. Egyik-másik szín­házunk — főivárosban és vidéken egyaránt — igazol- /•ni képes immár, hogy érté­kes művek színvonalas elő­adásával is lehet tartósan népes közönséget vonzani, sőt: csakis így lehet, de leg­alábbis illendő — a giccs, a pénzt emésztő, mégis olcsó hatású bóvli helyett. A távlatok kedvezők. Vi­lágos ma már minden értel­mes ember számára, hogy önmagában a gazdaság, a ter­melés nem hozhat létre fej- lettéhb szocialista társadal­mat, ehhez szüksége van a kulturáltság, a művészet ál­tal finomított ízlés, önisme­ret és öntudat segítségére — s a kultúra sem létezhetik szilárd anyagi alapok nél­kül. Az MSZMP XIII. kong­resszusának határozata a művészetpolitika fő céljának — a párt jól bevált, s ez­után is változatlanul érvé­nyes szövetségi politikájának megfelelően — azt tekinti, „hogy kedvező feltételeket teremtsen a művészetek alapvető társadalmi felada­tainak teljesítéséhez.” Nem a közvetlen irányítás, a be­leszólás, beavatkozás mód­szeréé az elsőség a jövőben sem. Csakis így érhető el, hogy a társadalom az iroda­lom, a film, a zene-, képző- és iparművészet s más mű­vészi ágak révén önnön va­lóságismeretét gazdagítsa, az emberek életszemléletét, íz­lésvilágát jótékonyan alakít­sa. Egyre gyakoribb, hogy szakmai-kritikai körökben jól fogadott művek, alkotók a közönséget is meghódítják. Kőháti Zsolt

Next

/
Oldalképek
Tartalom