Somogyi Néplap, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-01 / 127. szám

1985. június 1., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Concerto da Requiem para Bolivár A tizenegyedik emeletről messze látni. Alattunk a főváros robogó autófolyama, kö­rülöttünk a tizenötödik kerület panélépü- leteinek koszorúja. A magasba nemigen ér föl az autók robaja, s elosziik a benzingőz, Házigazdánk otthonosan terelget a hatvan- egynéhány négyzetméteres lakásban. „Szen­télyében”, a kis Lakótelepi szobában monst­rum hangrögzítő készülék, nyomdászagú ki­adványok, íróasztalán kottaíxókészség. S le­mezek, folyóiratok, plakátok, meghívóik min­denütt. A tárgyak pórusaiból is sugárzik használójuk egyénisége, rendjüket eltökélt célszerűség szabja meg. Később, a kényelmes fotelben hallgatva Rózsa Pál lágy tónusú szavait, egy név mo­toz az agyaimban. A rég holt német tudósé, Georg Friedrich Grotetfendé. Az az este az 1800-as évek elején, amikor az ifjú segéd- tanár több pohár jófajta moseli után me­rész fogadást ajánlott: megfejti a három­ezer éves mezopotámiai ékírást. Csak ott­hon, elszállva a mámor, kezdett izzadni: mi lesz? Semmi tudományos reputációja, senki segítője. De ötlete, tehetsége annál inkább. S egyetlen éjszaka megfejtette a tit­kot, amiért akadémiák tudósihada dolgozott oly sókat — hiába. Valahol felszikrázik az értelem, s ma­gával ragadja az embert az alkotás örök, emberi lendülete. Lelépve köznapi rutin- cselekvéseink jár szalaga áról, az újat terem­tés láza didenget. Nagyon szép pillanat ez. A felszabaduló energiák áradása, a szár­nyaló gondolat és a befejezés utáni el­lazulás öröme — az alkotói folyamat maga. Sokan tanulják és tanítják, de sosem az is­kolapad, a katedra dönt. Hanem a kurázsi. Rózsa Pál még csak nem is tanulta. Zene­szerző, aki nem járt akadémiát, konzerva­tóriumot sem. S ezzel szentben... De ne vágjunk a dolgok elébe. Gyermekkorának élményei Kaposvárhoz kötik. Itt nőtt fel a Németh István fasori házban, látogatta szorgosan a Tóth Lajos és Berzsenyi általánost. Nyolc évig járt a megyeszékhely zeneiskolájába. Hegedült, s ma is szívesen emlékszik Gyulai Al'berhre, hegedűtanárára és szolfézstanárai közül el­sősorban Zákányi Zsoltra. Beült az ódon hangulatú termekbe, s roppantul élvezte a szolfézst, az összhangzattant. Kevésbé bol­dogult hangszerével. Az utolsó években he­gedű főtárgyból mindig hármas érdemje­gyet vitt haza ellenőrzőjében. Megérett csa­ládjában a döntés: a fiú nem zenei pályá­ra való. A Táncsics gimnáziumot már úgy kezdte el: kimaradt a zeneiskolából... A gimnáziumban elragadta másik szen­vedélye, a kémia. Vegyszerek, lakmuszok, színes folyadékok, s az anyag titkainak mélysége — olykor estig is buzgölkodott a kémiaszákkörban. Apja is erre biztatta. S így érettségi előtt nem lehetett kétséges: ké­mikus lesz belőle. Szovjet ösztöndíjasnak jelentkezett, s Moszkvában járta a vegy­ipari egyetemet 1964—70. között. Nem tudott elégszer jó szívvel gondolni középiskolájá­ra, ahol megismerte a kémia alapjait, s e tudás birtokában könnyűszerrel vette az akadályokat az egyetemen. Valakinek eszébe jutott, szervezzenek gi- tárzenékart ,a kollégiumiban. A magyar könnyűzene leghíresebb darabjait próbálgat­ok szabad idejükben, s meg is nyerték az Ottani Ki mit tud?-ot. Akkor kaptak hírt a magyar táncdalfesztiválról. Gondolt egyet, kis hangulatos dalt komponált, a szövegét is ő írta: Addig énekelj, míg fiatal vagy! Az öreg orsót a Malév-járat egy utasára bíz­ta, s várta, mi lesz. Dalával a közönség­díjat nyerte el a Hungária együttes, a moszkvai kollégiumiba Stewardess hozta az oklevelet. Rózsa Pálban az öröm mellett halvány kétség is megtelepedett: vajon nem pályatévesztett ember ő? Itthon többször is próbálkozott a könnyű­zenével. Dalokat küldözgetett a sanzonbi- zottságnák, a Hungáriával tárgyalt. A ma­gyar könnyűzenei ipar azonban már olyan feltételeket támaszt — drága, kényes fel­szerelések, céhszerűség, —, amit vállalni nem tudott. Elhelyezkedett tanult szakmá­jában, a gumiiparban, mint technológus mérnök. Hosszú évek teltek el önmaga helyének keresésével. A magyar iparban nehéz volt testreszabott feladatot találni egy ambició­zus szakembernek. Művezető — három mű­szákban — a Taurus gurríikeverőjében, s más műanyagfeldolgozó üzemeknél is sze­rencsét próbált. Nem igazán nagy sikerrel. Fölkészültségének megfelelő feladatot nem­igen bíztak rá. Az elégedetlenség hatalmas­ra terebélyesedett benne, s ez is arra szo­rította, hogy parlagon hagyott energiáit más célok felé fordítsa. Amikor végleg hazatért a Szovjetunióból, csomagjait roskadásig megtöltötték a leme­zek. Mindig hosszú esti órákat töltött a fe­ketén pörgő korongok mellett. Az alaktala­nul gamolygó vágyak, a hasznosat tenni, az önmagát adni szüntelen sóvárgásából vala­mi más kezdett egyre követelőbben körvo­nalazódni. — Éreztem, valami van a fejemben, s azt le akarom írni. Ha olvastam, s elraga­dott az élmény, kórus harmóniáit éreztem mögötte. Ha megálltam egy szép tájban gyönyörködni, hegytetőn, vízparton, zenét hallottam megszólalni. Mihez kezdjek ezzel az élménnyel? Gondoltam egyet, s lemezei­met kottával a kézben kezdtem hallgatni. A tudatos választásihoz kemény elszánt­ság is kellett. A kottát ismerte, de nem a zeneműveik partitúrájának olvasását. Kiné­zett magának egy lemezt, a mű partitúrá­ját kivette a zenei könyvtáriból. Kezébe vet­te, s a felcsendülő harmóniák kottába fog­lalt képét próbálta nyomon követni. Ez kö­rülbelül olyan nehéz volt, mintha a ferge­teges népi táncosok maguk közé invitálná­nak egy nézőt a színpadra. Mihez kezdene ott báilki? Rózsa Pál egyedül maradt kínjaival. Sen­ki nem nervet te ki, nem zavarta a mások fölényes tudása, saját maga diktálta a tem­pót. Mégis nagyon nehéz volt. A partitúrá­ban egymás alatt a sok szólam, egyszerre átlátni ezekét hosszú évék gyakorlata, ta­nulása kell hozzá. Hogyan boldogult, az ő titka. Fárasztó esték, sók-sok hét, hónap, év telt el, míg megszerezte a kotta vízszintes és függőleges olvasásának készségét. Kitar­tás kellett ide és akaraterő — de mindez kevés, ha nem kezd benne markánsan bon­takozni eddig szunnyadó tehetsége, ha nem segít születetten kiváló 'belső hallása. Tankönyveket szerzett be a zenei könyv­tárból, zeneszerzést, zeneelméletet, s üres óráiban ezékét bújta. Mintha egy orvosi asszisztens kezdené tanüimányozni a mikro­biológia mai irányzatait. S aztán a nagy pil­lanat: már hangzóélmény (lemez) nélkül Is képes volt olvasni a kottát, megszólaltak belül az olvasottak, az apró pontokból, jelekből igazi muzsika szólt a fejében, s be­töltötte egész valóját. Mohón forgatta a szakkönyveket, ronggyá olvasta a Bach ká­non és fugaszerkesztő művészetéről írt mun­kát. S amikor áttanulmányozta Schönberg: A zeneszerzés alapjai című hatalmas mű­vét, úgy érezte, már sókat tud. per vioöno. e piano tort« fcÖfHO MDSJC.A BUDA PC: 1978-ban az Országos Tervhivatal — Ró­zsa Pál már itt dolgozott — zenei klubja látta vendégül Szokolay Sándort. A jóízű beszélgetés és zenéhallgatás Után egy né­miképp zavart férfiú terjedelmes paikaamótát nyújtott át a zeneszerzőnek. — Az operám — hebegte kínban. Az udvarias Szokolay táskájának mélyére süllyesztette a müvet. Hogy mit gondolt, sohasem tudjuk már meg. Jóval később kórházból érkezett Ró­zsa Pál címére egy vaskos levél. Szofcolayt megopenáiták, már lábadozott, s valahogy kezébe került az opera. Belelapozott a kotta­csomagba, nem is igen tette le, míg a Vé­gére nem ért. Otvem. oldalon küldte el ész­revételeit: „Na, megállj csak!”— ezzel kezd­te sorait. Bírálta és biztatta a merész ve­gyészmérnököt, világosan megírta, hogy igenis tanulnia kell még. Előbb Szökolay- hoz járt, majd 1981-től Durkó Zsolthoz. 1981-ig a zeneszerzés valahogy hobbinak, komoly és szép kedvtelésnek is tűnhetett. Ekkor azonban olyan esemény történt, ami további életének alakulását végleg eldön­tötte. Venezuelában Simon Bolivár születé­sének kétszázadik évfordulójára zeneszerző versenyt hirdettek. Nagyot gondolt, s ment tanára is biztatta, elküldte Concerto da Requiem para Bolivár című munkáját. Ne­héz volt leírni a feszült várakozás óráit, s az érkező távirat utáni felszabadító, ujjongó örömét. A hír mindennél többet ért: népes mezőny előtt az első díjat kapta meg! Ez­után vnem volt megállás többé, tehetsége elemi erővel tört a felszínre. Egy év múl­va a dániai Aarlhusban, az új koncertterem avatására írtaik ki pályázatot az európai komponistáknak. Újabb pályamű, újabb el­ső díj. Jó úton jár, most már tudta, ha más­honnan nem, mert irigyel is ákadtak. Tá­madt némi zavar a jól ismert, „befutott” zeneszerzők között. Akadt — kevés —, aki őszinte örömmel gratulált. Mások — töb­ben — légből kapott magyarázatokat ke­resitek. Mi szükség van a Zeneakadémiára? — még ezt is mondogatták. — Mióta érzi zeneszerzőnek magát? — Az első premierem óta. A megszóla­lás pillanatától... Megérkezett. Ahova oly sóvárogva vá­gyott, ahol kiteljesedhet élete és művészete. Hatórás munkát vállalt a Zeneműkiadó nyomdájában, zenei korrektor. Több a sza­bad ideje, s ezt csak a zene köti le. Tag­ja a Fiatal Zeneszerzők Csoportjának, bár ko­rát tekintve ott már öregnek számít. Műveit fölveszi a rádió, előadják a hangversenyter­mekben. Átalakult élete is. Többet hallgat rádiót, s ha elmerül a komponálásban, nem számít a szombat, a vasárnap. Dolgozik. Bekapcsolja a hatalmas magnetofont. Rádiófelvétel. Női hang mondja: — Kö­vetkezik Rózsa Pál műve... — Sóhajt, ar­cán kisifiús mosoly ömlik szét. S hangfalak­ból árad a zene. Az orvé. Május 1. előtt kaptuk a hírt: Rózsa Pál első díjat nyert a varsói Wieniawski-verse- nyen. Újabb győzelem. Csupor Tibor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom