Somogyi Néplap, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-22 / 145. szám
8 Somogyi Néplap 1985. június 22., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Mátyás Ferenc A NÉPTANÍTÓ Pista, nem születtél grófnak, a tudásban mégis gróf vagy, Odahagytad a furulyát, elhoztad a puszták dalát nekünk. Dal tudósa attól lettél; mély kutakba tekintettél. S az a kút nem más; a lélek, világunkat abba méred most is. Kisszálláson megszülettél, a nép tanítója lettél, borral, kaláccsal kínáltak, szállást szívükből csináltak néked. Most se vagy más, csak tanító, lelket jóra igazító. Nincsen két lelked, csak egy van, abban csodálatos mag van, s kinői. Kinőtt diákjaid között, s így vagy te ma köztünk különb; szétszórod tudásod tovább, szépüljön velünk a világ újra. Ez jut eszembe terólad, pedig csak néptanító vagy. Kell az ember embersége, taníts tovább emberségre minket. V idéki egyetemi városban egy sikeresnek mondható író-olvasó találkozó után a népszerű kiskocsmában — főleg a diákok részéről kedvelt, mert még mindig viszonylag olcsó hely, két velem egykorú népművelő hölgy értékeli — jobbról-balról ülnek mellettem — a találkozót. Elégedettek, a várható „visszajelzést” ecsetelik a magasabb szervek részéről. A találkozó után én hívtam meg őket vacsorázni, én kértem, hogy idejöjjünk, s ismerve erszényük szűk rekeszét, rögtön közöltem velük, „a vendégeim!”. Kerül, amibe kerül. Bár a feleségem mondása — „csak mínusszal ne gyere haza” — a fejemben volt, de hét az az igazság, nem vcgt még kedvem leféküdni a rideg szállodai szobáiban. Messze volt még a reggel, a hajnali gyors indulása. Valahogy el kell tölteni az időt. A helyiség tömve volt fiatalokkal, csinos szép lányokkal, jóképű, jólöltözött fiúkkal. Ital, étéi rqgyásig az asztalokon, valószínű ösztöndíjosztás volt. Unottan lapozgattam az étlapot, igazán semmihez sem volt kedvem. Csak egy kicsit fellélegezni, levezetni a bennem fölgyülemlett indulatokat. ez volt bennem. Jött a pincér, huszonéves fiú, Józsinak szóionganták a fiatalok, s meglehetősen tartózkodóan felvette a rendelést. Akkor éreztem először, hogy korunknál fogva valahogy kilógunk ebből a diák- kocsmából. Azért is a legdrágább ételt rendeltem, s a hölgyeket is biztattam: „Csak tessék, tessék! Ne szerénykedjenek.” A hölgyek nem szerénykedtek. A kis pincér felvette a „nagy”, itt szokatlanul „nagy” megrendelésit, jól megnézett és távozott. Ekkor vettem észre a szemközti asztalnál ülő társaságot: két lány, két fiú. Tatárbifszteket ették, sört ittak hozzá. Az egyik lány kente a pirítós kenyereket: falatonként adta a társai szájába. Jókedvűefc voltak, frissek, jóétvágyúak — s főleg nagyon fiatalok. Az egyik fiúval összeakadt a tekintetem. Dacosan nézett Újhelyi János Kézit csókolom, uram! rám. Úristen, gondoltam magamban, ez ugyanolyan, mint én lehettem jó húsz évvel ezelőtt.. . Erős arcvonásai, szúrós szeme arról árulkodott, hogy panaszt — bocsánat, vidéki — származású. Mindezt jololtözése sem takarta el. Jött az aperitif: Vilmos körte. Koccintottam a hölgyekkel, s miközben aszúmhoz emeltem a karcsú poharat, lopva a fiúra néztem. Gúnyos mosollyal felém emelte félig üres sörös korsóját. Elkaptam a tekintetemet, tüntetőleg a hölgyekkel kezdtem foglalkozni. Csak akkor pillantottam újra az asztaltársaság felé. amikor Józsi, a pincér letette elénk a hatalmas, nem tudom milyen módra készült vegyes tálat, s a két üveg bort. Megint a fiú kedvesen, pimasz mosolygó szeme szúrt belém. Valamit súgott a társainak, felém biccentett a fejével, mire a lányok felvihogtak, a másik fiú komoly maradt — s valamennyien átnéztek hozzánk. Hirtelen eszembe jutott jutott Karinthy Frigyes híres novellája: Találkozás egy fiatalemberrel. Mitakar tőlem ez a fiú? Azért, mert két hölgy társaságában látványosan bőségesen fogyasztok, miért kell utálnia? S mi ez a szánakozó, gúnyos kis mosoly a szája szegletében? Menjek oda, és mondjam el neki, hogy nekem az ő korában, ösztöndíjoisz- tás esetén legfeljebb egy körömpörköltre futotta, s félliter borra? Hogy farmerre csak harmincéves korom ■után volt pénzem? Hogy az egyetem elvégzése után 1300 Ft-os gyakornoki fizeMassino Stanzione (1585—1656) Madonna a gyermek Jézus- Francesco Solimena (1657—1747) Maddaloni herceg képmása] »a a Szt. Januarius-lovagrend öltözetében A nápolyi festészet- aranykora A nápolyi kultúra aranykora a spanyol Bourbon uralkodók alatt a XVII— XVIII. században következett be, amikor a művészetek minden fajtája fejlődésnek indult. Az olasz kulturális napok keretében most ennek a ragyogó korszaknak a festészete mutatkozik be Párizs, London. Washington, Madrid után Budapesten is a Szépművészeti Múzeumban téssel kezdtem? Hogy a boldog kollégiumi évek után hat évig egy kétszer-két- méteres fűthetetlen albérletben laktam? Ugyan. Kiröhögne, ha mindezt elmondanám, talán el sem hinné. Vagy talán a be nem váltott fogadkozásaimat (kéri tőlem számon, mint abban a bizonyos Karinthy-novel- lában az írótól a fiatalember? Rosszkedvűen. étvágytalanul turkáltam az ételben. Hirtelen ötlettel magamhoz inettem Józsit. Megkértem, szóljon a társaságnak, üljenek át hozzánk, meghívom őket egy italra. Józsi kicsit csodálkozva nézett rám, de' teljesítette, amit mondtam Átment a szomszéd asztalhoz, bizalmasan a társasághoz hajolt, nem hallottam mit mondoitt, csak arra kaptam fe.l a fejem, hogy mindnyájan hangosan nevetnek, és felém mosolyognák. A tányér fölé rejtettem vörös arcomat, nyilvánvaló volt az elutasítás. Józsi vissza sem jött hozzám. Tüntetőleg falni kezdtem, hangosan (túl hangosan) anekdotázni kezdtem a hölgyek legnagyobb örömére. Síkon gva vették minden poénomat, s elárasztottak pletyka-kérdéseikkel. Meg- adóan válaszolhattam, sőt néha rá is dupláztam. Már csak a hangulat miatt is. Akkor emeltem fel újra a feiern (fülemmel érzékeltem), amikor a társaság menni készült. A fiúk a lányokra segítették az irhabundákat, s maguk is a legmodernebb, a legdivatosabb szerelésibe bújtak. A fiú gúnyos mosolya az arcomat pásztázta. Keményen visz- szanéztem rá. Az asztalunk mellett mentek el. Az alacsony. zömök, de kisiportol.t alkatú fiú megemelte felém a sapkáját, és azt mondta: „Kézit csókolom, uram.” A lányok ismét felvihogtak, egymásba karolva távoztak el. Nem néztek hátra. Miikor a kábulatomból magamhoz tértem, intettem Józsinak. Egy üveg pezsgőt rendeltem. A hölgyök ezt már nem várták meg, arra hivatkozva, hogy várja őket a család — gyorsan távoztak. Egyedül ittam meg az üveg pezsgőt. rendezett impozáns bemutatón. Az aranykor festészetét a tragikus sorsú Caravaggio, az itáliai barokk festészet nagymestere indította el rövid nápolyi tartózkodása alatt 1606 és 1610 között. Robusztus erejű, drámai feszültségektől terhes, plebejusán igazmondó képei merész fény-árnyékhatásukkal, erős rövidülésben ábrázolt népi alakjaival a kor uralkodó egyházi festészetében forradalmat idézték elő. , , , A forradalmat csak elmélyítette az akkor már jól ismert, valenciai eredetű Rt- bér a, aki 1616-iban Nápoly- bán letelepedve nyersebb, szenvedélyesebb realizmussal pasztózus ecsetkezeléssel ábrázolta az elrettentő erejű ó- és újszövetségi tragédiákat. A délolaszok mélységes vallásossága, babonás hite tápot nyert e jelenetekben, melyek ma is megragadnak érzelmi mélységükkel, nemes pátoszukkal. Finoglia, Battistello, Carac- cioló érett képei a Certosa di San Martino és más nápolyi szerzetesi templomokban egységes, más itáliai művészeti központoktól jól megkülönböztethető fonma- nyélven beszélnék, a kor ideológiai és művészeti (törekvéseiről. A század közepének nagy egyházi megrendeléseiben Massimo Stanzione játszott uralkodó szerepet áhitatos, választékos fonmaadású képeivel. Követői közül Vitale Pa- cecco, Spinelli, Bernardo Cavallino a nemesség és nagypoílgárság számára csak úgy ontották a félalakos szentek képeit, vagy a népszerű világi tárgyú jeleneteket, csataábráaolásókiat. A Caravaggio által bevezetett műfajok közül a csendélet is felvirágzott Luce Fonté, Porpora és a Recco család művészetében. A XVII. század közepén Van Dyck hatáséra az új velencei felfogás, a nagyhatású, dekoratív tömegjelene- tek hódítottak tért világos színezéssel, a fények zomáln- cos ragyogásával. Cavallino képein a polgárság irodalmi, történelmi érdeklődésének ‘is hangot adott. A patetikus barakk for- manyelv nápolyi vezéralakja Luca Giordano volt, aki a látott jelenségeket hatalmas víziókká alakította át, magasfokú érzelmi átéléssel, az ábrázolás szinte felülmúlhatatlan frissességével1. A dél-itáliai festészet virágkorának utolsó nagy mestere Francesco Solimena volt, aki kezdetben a XVII. századi naturalizmust folytatta. Iskolájával nagyszámú egyházi megbízást teljesített. A nápolyi templomok, zárdák freskói és oltárképeinek nagy része tőlük származik. A főnemesség és az udvar is foglalkoztatta őket a paFrancesco de Mura (1696—1782) A művész felesége Gáspáré Traverei (1748—1776) A hangverseny loták díszítőmunkálatainál. Diano és De Mura_ finom érzékkel rokokó ünnepi bájt varázsolt az előkelő termekbe óriási művén. A genre- képek és a főúri reprezentációt szolgáló arcképek sorozatát is megfestették, -a királyi udvar nagy ünnepségeit, kivonulásokat, vaddisznóvadászatokat, reálista ábrázolásmóddal. Caspare Traversi már mély érdéklő- dést mutatott az őt körülvevő társadalma valóság iránt is, művei finoman szatirikus hangvét élűek. A XVIII. század második felében a pompeji és her- culianeumi ásatások Európa haladó értelmiségeinek körében divattá tették a délolasz utazást. A klasszicizmus képviselői sorra keresték fel a várost, ahol a királyi udvar maga is serényen foglalkoztatta a kor híres festőit, így a római Batonit és Mengset, a német Tischbeint és Fügert, valamint két népszerű női arcképfestőt, Elisabeth Vigée Lebrunt és Angelica Kauff- mannt. Az udvarhoz közelálló művészek díszítették az újonnan épült Nápoly környéki casartai és Capo di montei királyi paloták termeit. A francia rokokó művészei közül Fragonard és Hubert Robert működött rövid ideig Nápolyban, a helyi művészet összképét gazdagítva hozzájárult annak a művelt, kozmopolita légkörnek a kialakításához, amelynek a század végén a Bourbon reakció vetett brutális véget. Brestyánszky Ilona
