Somogyi Néplap, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-11 / 109. szám
s Somogyi Néplap 1985. május 11., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ÉRDEMES FT .NT!* Leírom szüleim történetét, és azoknak a fiataloknak ajánlom, akik a mostani nagyszerű társadalomban zúgolódnak, mert nem jutnak 20—25 évesen összkomfortos lakáshoz, kocsihoz és nincs hétvégi telkük. Akik ha összeházasodtak, a szülőknél megkapják a nagyszobát, a fürdőszobát és mindent, ami a kényelmüket szolgálja. Tcrökkoppányban laktak a szüleim. 1936. november 8-én házasodtak össze, annak rendje és média szerint. az akkori szokásoknak megfelelően. Nem volt a házasságuknak semmi különös akadálya; anyám, és apám is középparaszü családból származott. Az esküvő után apám szüleihez költöztek, akik régimódi emberek voltak. Életüket egy célra tették fel, hogy mindig gyarapítsák a 14 hold földet. Szüleim a nászéjszakát tölthettek csak a tisztaszobában, másnap kiszállásolták őket az istállóba. Ott aludtak tizenöt évig. Ebből csak annyit nem aludt az istállóban az anyám, amikor szült, akkor hat hétig a .tisztaszobában alhatott, mert jöttek a falu asszonyai meglátogatni őt és a kisbabát, vagyis engem. Nagyon nagy tiszteletet kellett adni a szülőknek, és mindenben igazodni kellett az ő akaratukhoz. Akkor lehetett étkezésről szó, ha apám apja otthon volt. Senki nem ülhetett az asztalhoz addig, amíg az asztalion el nem foglalta a helyét. Ha merített az ételből, utána jött sorrendben apám, nagyanyám és az anyám. Hétközben nem, csak vasárnap volt húsos ebéd (legtöbbször paradicsomos káposzta egy darab hússal). Ha valaki délben megette a húsrészét, vacsorára már csak káposztát kaphatott. A gyenge vacsora miatt szüleim sokszor olyan éhesen mentek aludni az istállóba, hogy édesapám lement a pincébe, titokban szelt egy darab kenyeret (ott tárolták az élelmiszert), felhozott egy fazék aludtejet, és gyorsan megették. A fazekat visszacsempészte a pincébe, felborította, és másnap, amikor nagyanyám méltatlankodott, hogy feldőlt a fazék, mindketten erősen bizonygatták, hogy látták a macskát a pince körül ólálkodni . . . Nagyobb ünnepeken bál volt a faluban. A szüleim is szerettek volna elmenni. Erre csak úgy volt mód, ha előző héten sikerült apámnak elhozni a padlásról egy zsák búzát vagy pár kiló mákot, apát éjjel titokban elvitt a boltosnak — akiket beavatott a titokba —, és megvették annyiért, hogy a bálba szóló belépőjegyet éppen csak meg tudta venni belőle. Elmehettek a bálba, de •Az Életem című pályázaton munkadíjat nyert emlékezés. bármilyen későn mentek haza, pirltadatkor fel kellett kelni, mert, az állatok követelték az ennivalót. Ha az öregek véletlenül otthagytak egy pengőt az asztalon, azt úgy vették a kezükbe szüleim nézegetni, mint egy ereklyét. Gyorsan visszatették, ha valamelyikük közeledett. Százasával nevelték a szárnyas baromfit, de soha nem került abból az asztalra. El kellett adni, mert kellett a pénz földre és jószágra, amivel a földet megművelik. Csak a legkisebb sertést vágták le, egész évben azt kellett beosztani a vasárnapi ebédhez. Nagyanyám megsütötte zsíron a hagymát a paprikás krumpli alá, utána a zsírt leszűrte, és a hagymára tette a krumplit, így lett a paprikás krumpliból „fujtott” krdmpli. amely nagyon gyakran kerüli az asztalra. Nagyapám tervezte és adta ki a munkát. A párnáknak meg sem fordult a fejükben, hogy el- lentmondjanak. Mindenben igazodtak és elfogadták a szülők akaratát. Arra is nagyon kellett vigyázniuk, hogy a falu szája ne találjon semmi kivetnivalót a viselkedésükben. Megszabott norma szerint kellett élniük, amit hosszú évtizedekig az elődeik alakítottak ki. Kora tavasztól késő őszig, reggeltől estig a földeken dolgoztak. A legnagyobb hőségben, aratáskor sem köthette édesanyám a fejkendőt hátrafelé a fején, mert az a lustaságra vall. Templomba csak hosszú ujjú ruhában mehetett, mert a rövid ujjú ruha illetlenség volt. Házasságuk negyedik évében összedolgoztak annyit, hogy a meglévő zsúpfedeles, fonott oldalú ház helyett téglából épített házat álmodjanak. Télen édesapám eljárt a papi birtokra fát vágni az erdőbe. Megkereste azt a fát, amellyel a 10 km-re levő téglagyárban kiégették a házhoz szükséges téglát. Alighogy megkezdték az építkezést, kitört a háború. Alig múltam egyéves, mikor édesapámat behívták katonának. Ötvenhat hónapig volt távol a családjától. Megjárta a Don-kanyart. Csak a véletlennek köszönhető, hogy kisebb sebesülésekkel megúszta a háborút. Ottmaradtunk édesanyámmal és a két öreggel. Sokszor aludtunk a pincében, a krumpli, a répa tetején. Féltünk a német katonáktól, gyakran razziázták, szovjet katonák után kutattak. Édesanyám mesélte sokszor, hogy éppen fejt az istállóban; este volt, és beállított két orosz katona. Mikor megláttam, odarohantam az egyikhez, és azt kiáltottam: „Édesapám! Megjött az édesapám”. A katona felkapott, megsimogatott, biztosan megértette, amit mondtam. A .háborúból szerencsére ennyi maradt meg bennem, és persze apám hiánya. Négy és fél év után, amikor hazajött, nem ismertem rá. Ügy szólítottam, mint a szomszéd gyerekek: „Józsi bátísi”-,nak. A háború után nagyon nehéz idők következtek. Be kellett fejezni a megkezdett házat. Jött a beadásosrendszer. Sokat: dolgoztak a szüleim újra, hogy mindenhol elégséget tudjanak tenni. Nekem is korán segítenem kellett a szüleimnek:. Délelőtt iskolában voltam. Ha hazamentem, első dolgom volt: megírni a leckét. Ami tanulni valóm volt, azt az állatok melleit, a legelőn tanultam meg. Mindennap ki kellett hajtani a teheneket a rétre. Nyáron — iskolai szünetben — reggel is. Délben hazahajtottam őket, s amíg pihentek, el kellett látni az aprójószágot. Délután megint kihajtani és este haza. Az is az én dolgom volt, hogy mikor megfejtek a szüleim, nekem kellett elvinnem a tejet a. csarnokba. Szeptemberben aztán kézbe a esumaszatyrot. és irány az iskola. A szatyorba általában, lekváros kenyér és alma került tízóraira. Félve szóltam édesanyámnak, ha elfogyott a tintám, a radírom. Nem volt pénz. Nagyon keveset, csak filléreket kaptam. Egész nyáron, és ameddig az idő engedte, tutviban jártunk, amit édesanyám kötött birkagyapjúból. Télre legtöbbször idősebb osztálytársaimtól vettük meg a kinőtt cipőt, s az csúnyán feltörte a lábamat. Felső tagozatos koromban már eljártam szüleimmel a mezőre kapálni, aratni, 'télen az erdőre fát húzkodni. Nagykendőkbe kötöttük magunkat, alig tudtunk mozogni. Tizennégy éves voltam, amikor először kaptam egy télikabátot. Olyan boldogság volt, hogy azt el sem tudom mondani. Nagyon szegény, nehéz gyermekkorom volt, de akkor minden osztálytársamnak ilyen volt, és nem is hittük, hogy jobb lehetne. Szerencsére járt az idő, és. megkezdődött a tsz-szerve- zés. Mikor édesapámék meghallották: olyan rendszer lesz, hogy be kell adni mindent, földet, jószágot a közösbe, amit addig összedolgoztak, azt gondolták, mindennek vége. Nagyon megijedtek. Édesapám elment reggel az erdőre, meghagyta édesanyámnak, hogy ha jönnék a tsz-szervezők, zár- kódjon be, ne engedje be őket. Érthető volt a félelmük, hiszen embertelen körülmények között és embertelen sok munkával hozták létre azt. amijük volt. Fogalmuk sem volt arról, hogy hogyan lesz azután. Pár hónap elteltével aztán hiába makaeskodott édesapám, mégis csak az lett a vége, hogy aláírta a belépési nyilatkozatot, Erre az időre esett, hogy elvégeztem a nyolc általánost. Arra számítottak a szüleim, hogy eggyel több munkáskéz lesz. Mindig jó tanuló voltam, szerettem volna továbbtanulni. A tanító bácsi meg akarta győzni szüléimét, de nem volt eredménye; édesapám ragaszkodott az elképzeléséhez; szerinte csak a föld az, ami. urán biztos a megélhetés. Szüleim tudta nélkül küldtük el a jelentkezési lapot a pécsi tanítóképzőibe. Vissza is jött, hogy felvesznek. Apám összetépte, nem engedett el. Ügy gondolta, megbukik a tsz, visz- szaadják a földeket, és kell a munkáskéz. Majd keresnek nekem egy hasonló családból való fiút, aki benő- sül, és közösen még nagyobb vagyonra teszünk szert. Szerencsére ebből semmi sem lett. Igaz, kezdetben nagyon rosszul ment a munka a közösben. Nem értették meg az emberek a lényeget; mindenki abban bízott, ha nem dolgozik rendesen, ha ki próbál bújni a munkaszervezésből, talán felborul a rendszer és megszűnik a tagosítás. A mi falunkban is volt pár lelkes ember, aki hitte, hogy közös akarattal, összefogással könnyebben tudnak boldogulni. Néhány gyenge év után lassan erősödni kezdett a tsz, egyre többet ért egy munkaegység. Lassan a szüleim is kezdtek belenyugodni a változásba. A család anyagi helyzete, szemléletmódja lassan megváltozott.. Megvettük az első lavórt. Többé nem az állatok itatóvályújában mosakodtunk. Megszűnt az istállóban alvás is. Megtanultuk, hogy nemcsak az enyém a fontos, hanem a miénk, ami közös, az is. Az ötvenes évek második felében egyre több került az asztalra. Nem a földért kellett többé dolgozni. Végre a családnak nevelte édesanyám a baromfit. Minden évben két hízót levágtunk, elmentünk a megyeszékhelyre vásárolni ruhát, cipőt. Soha többé nem kellett más kitaposott cipőjét hordanom... Sokat dolgoztunk a tsz- ben. A parasztembernek a vérében van, kivált ha látja, hogy érdemes, értelme van. Nem kíméli magát. Egyszer aztán a sok munka megbosszulja magát. Szüleim a 60-as évekre belerokkantak a munkába. Édesapámat leszázalékolták, édesanyám egy agyhártyagyulladás nyomait viseli. Szüleim már nem tudtak úgy helytállni a tsz-ben; szerették volna, ha olyan fiút keresek, aki átveszi a háztájival is járó gondokat. Minden áron parasztgye- rekhez szerettek volna hozzáadni. Nem hallgattam meg a tanácsukat. Szüleim ellenkezésére 17 éves koromban hozzámentem ahhoz a fiúhoz, akit szerettem. Mentem a saját elgondolásom után. Most már tudom, hogy jobb lett volna hallgatni rájuk. Szüleim elköltöztek Siófokra úgy, hogy — a férjem miatt — már a költözködésben sem vettünk részt. Otthon maradtunk Törökkop- pányban. Férjem és szüleim között nagyon megromlott a viszony, nem tudtam helyrehozná. Szerettem a férjemet és c szüléimét is. Köztük őrlődtem, és nem tudtam úgy szervezni a dolgokat, hogy mindenkinek jó legyen. Már volt egy gyermekem. Láttam, hogy n rossz viszonynak nagyobbrészt a férjem az oka, nem ellenkeztem vele. A szüléimét látogattam amennyire a körülmények engedték, a férjem rossz szemmel nézte ezt. Sokszor eszembe jutott: kár volt ebbe a házasságba belemenni. Hiszen nem akartam. mást, csak nagyon szeretni a férjemet, és tisztelve szeretni a szüléimét. Szüleim látták, hogy milyen lelki gondok gyötörnek, próbáltak közeledni a férjemhez szeretettel, de ő elzárkózott előlük. Beszélő viszony kialakult köztük, de a férjem soha sem tudta rnagbocsájtani. hogy nem akarták őt. Minden jószándékukat visszautasította. Nem tűrt beleszólást az elképzeléseibe; engem sem kérdezett, egyedül döntött mindenben. 1962-ben bezárták a pékséget, ahol dolgoztunk, és Siófokra költöztünk. Reméltem, hogy megtörik a jég. Ha jó hangulata volt, eljött velem a szüléimét meglátogatni, kimondhatatlanul örültem ennek. Édesapám a tsz-ben dolgozott, és férjem is otthagyta a kenyérgyárat, átment a tsz-be. 1966-ban építkezni kezdtünk. Elbontottuk a szoba- kónyhás kis házat, és egy kétszoba-összkomfortosat építettünk, nagyrészt OTP- kölcsönnel, szüleim segítségével. Mire készen lett, megszületett a fiunk. Volt egy hétéves lányom és egy fiam. Nagyon boldog voltam. Azt hittem, most már teljes az életem. Szüleim szép családi házat vettek, ott éltek ahol én, annyira amennyire összebékültek a férjemmel. Szerettem volna úgy, olyan szeretetben, békességben élni, mint sokan mások. Mikor a fiam hároméves lett, beadtam óvodába, a kislányom iskolába járt és én elmentem dolgozni. Képzettség nélkül .nem nagyon válogathatván a munkahelyek között. 1969-ben bolii eladó lettem, férjem nem nagyon örült. Nekem is elég nehéz volt. Szüleim sokat segítettek fizikailag is és anyagilag is. Hűtőszekrényt vettek maguknak, de édesapám eltolta hozzánk talicskán, mondván: nekünk nagyobb szükségünk van rá, hiszen itt vannak a gyerekek. Egyre jobbak lettek az életkörijlményeink. Sikerült vennünk egy használt autót is. Többször kértem a férjemet, menjünk, el mi is kirándulni, üdülni, mint mások. Volt lakásunk, autónk, két szép egészséges gyere-, künk, szerető szüléink. Semmi sem hiányzott. Ha a férjem engem is emberszámba vesz, ha egy picit is egyenrangú társnak fogad el... Naigvon sok megalázás után. házasságom végleg tönkrement. Már csak a gyerekeim maradtak, akikben minden örömömet megtaláltam. Igyekeztem úgy nevelni őket, hogy tisztességesek legyenek, tiszteljék, becsüljék az idősebb embereket. Úgy érzem, sikerült: nagyon jó gyermekeim vannak. A lányom leérettségizett, a Magyar Nemzeti Bankhoz ment dolgozni, csak jól és szépet hallok róla. Két. unokám van, most várjuk a harmadikat. Fiam az asztalosszakmát tanulta ki, üzemben dolgozik. Életem nagy célja megvalósult. Becsületes, rendes gyerekeim vannak. Három éve végleg elváltam. Egyedül maradtam,- de nem magányosan. 63 éves édesanyámmal, 94. éves nagyapámmal, 88 éves nagyanyámmal élünk szeretetben, békességben. Szeretnek a gyerekeim, a munkatársaim, vannak barátaim. Nagyon sok nehézség volt az életemben, de nem hagyott el á remény. Érdemes élni. Ebben a társadalomban ha féi- resiklik valakinek az élete, annak csak az egyén lehet az oka. Ez a rendszer mindenkinek megadja a lehetőséget a szép, nyugodt életre. öreg szüleimmel sokszor felemlegetjük a ?égi világot. Hálálkodnak, hogy öregségükre fürdőszoba, kényelem adatott nekik, amiről álmodni sem mertek. Mi, 40-esek igyekeztünk a szüléinknek és az előttünk levő generációnak minden megbecsülést megadni, hogy valamennyire kárpótolva legyenek azért, hogy fiatal éveiket abban a társadalomban voltak kénytelenek leélni. —————————————————————————— Ti, 20—30 évesek, örüljetek a kapott lehetőségnek. Akkorát változott a világ, hogy azt leirni sem lehet. Ne zúgolódjatok, ha 30 éves korotokra nincs meg az elképzelt összkomfort. Legyetek jó munkával hasznos tagjai e nagyszerű társadalomnak! Dómján Gábor TESTAMENTUM Ha meghalok kukás autó jöjjön értem megbízható cigány és jélcigány legények ugráljanak le a lépcsőiről akikhez sohase mertem sohasem kívántam szólni de ismerem valamennyit kocsmákból kuglizóból e reménytelennek tudott város rohadt útjairól ahol pompás fickók íme mégiscsak akadnak — pillantsanak be sietősen a nyitott koporsóba s a félkaréjban ácsorgó meghökkent gyászolók elöl ragadjanak el okos füleimnél fogva melyek örömmel hallották érkezésüket reggelente Mohácsi Regős Ferenc vázlatkönyvéből Kovács József Születésem pillanatától Csak életre-riadt szemek, csak bugyrokra szorult lét. A. lenyúzott és megőrölt csontok, az országé, á szerelemé. Csak jön a hó esztendők óta ugyanez a hóesés: lélekomlás, szerelemvesztés. Didergő koponyák hegye a legfeketébb, legbarbárabb síkon. Csak jön a hó: születésem pillanatától ugyanez a csontőrlés. Csőik dühtajtékos pallosát köszörüli pletemet a tél.
