Somogyi Néplap, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-04 / 103. szám
8 Somogyi Néplap 1985. május 4., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS MŰVÉSZET ÉS KRITIKA Amióta művészet létezik, csaknem azóta kritikusak js tevékenykednek, hogy fölmérjék, elemezzék az alkotók teljesítményeit. A hagyomány számon tart egy görög kritikust, Zoiloszt, aki Homérosz költeményeinek fölöttébb kemény bírálatával szerzett Rétes csengésű nevet magának. Többen vannak persze olyanok, akik esztétikai tudásuk, . biztos ítéletük és ízlésük révén vívtak ki megbecsülést szereztek rangot a kritikusi hivatásnál Vállalva gyakran a tévedés kockázatát is — hiszen a kritikus a múlt s a jelen művészi normái szerint ítélkezik, s utóbb kiderülhet, hogy valamely mű, amelyet elmarasztalt, új és értékes művészi irányzatok terméke volt. Persze fordítva is így igaz: egy adott korszak kritikailag jól fogadott alkotásairól is bebizonyosodhat, hogy nem időt- állók. Szocializmust építő társadalmunkban sajátos szerepe van a művészetkritikának. Egyrészt — tekintettel arra, hogy nálunik a művészek túlnyomórészt diplomát szereznek, s a műalkotások létrehozásában az állami támogatásnak meghatározó jelentősége van — ,abszolút dilettáns”, kirívón tehetségtelen munkákkal, teljesítményékkel ritkán találkozik a kritikus, másrészt azonban egy rendkívül bonyolult, válságjegyekkel terhelt értékrendszerben keli tájékozódnia — sőt: tájékoztatnia. Manapság aklasz- szlkus művek mellett ott találhatók a legkülönfélébb alkotói törekvések termékei, s a kritikusnak kell — ha tud — vezérfonalat adnia: mit érdemes megnézni, elolvasni, megvásárolni. De — az előbbiekből következőleg — ez a vezérfonal voltaképpen az alkotóműhelyek irányítóinak kezéből gom- bolyodik elő; a kritikusi tevékenység ott kezdődik, amikór eldől:, ki és mit alkothat? Milyen könyvek jelenjenek meg, milyen filmeket forgassanak, milyen darabok s milyen rendezői felfogásban kerüljenek színpadra, milyen szobrok jussanak közterekre, milyen képek a tárlatoikra? Kritikai tevékenységnek minősül tehát mindaz, ami az alkotóműhelyekben történik, ami azzal kapcsolatos, hogy milyen művek s a nyilvánosság milyen szférájában fejtsék ki társadalmi hatásukat. Nem csoda, hogy művé- szetkritilkánk gyakorta — szinte „hagyományosain” — küszködik a rárótt feladattal. Erről a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő kultúrpolitikai munkaközösség legutóbbi, 1984 őszén kelt állásfoglalásában így fogalmaz: „Az elmúlt évtizedben nem javult, sőt egyes művészeti ágakban romlott a művészetkritiika értékfelismerő, -támogató, a közönséget és az alkotókat orientáló, tevékenysége. A művészetkritika mai állapota többnyire nem kedvez a szükséges eszmei tisztázódásnak, a reális értékrend tudatosításának, a műhelyek határozottabb és egyértelműbb megrendelő, értékelő és válogató tevékenysége kibontakozásának, a művészétpolitikai és közművelődési szempontokat jobban érvényesítő közléspollitika kialakításának. Sok helyütt — a megbízható marxista művészetelméleti háttér hiánya miatt — elbizonytalanodtak a marxista igényű kritikus kezdeményezések, nem elég igényes és határozott a marxista kritika állásfoglalása a művészeti és ideológiai vonatkozásokat, tekintve egyaránt problematikus törekvésekkel kapcsolatban. A kritika csak ritkán vállalja — és akkor sem mindig a kívánatos szinten teljesíti — a művek világképének, eszmeiségének feltárását és értékelését.” Ett a — korántsem hízelgő — véleményt erősítették meg az MSZMP Központi Bizottságának a párt XIII. kongresszusára készített irányelvei is: „A mű- vészetkri’tiika és a művészet- elmélet az eddiginél határosabban, kezdeményezőbben vegyen részt a mai magyar és külföldi irodalmi és művészeti áramlatok, értékek és a vitatható törekvések minősítésében. Jobban kell támogatni a szocialista eszmeiségű, ízlésformáló művészi alkotásokat. Határozottan föl kell lépni az eszméinktől idegen, szocialista vívmányainkat eltorzító törekvések ellen.” E két hátterében azonban ott rejlenek azok a zavarok is, amelyek az utóbbi évtizedben a kritika szerepértelmezését megnehezítették. Volt — például —olyan nézet is. mely szerint a kritika működésétől függ a művészi alkotómunka szabadsága. Ha a kritika nem minősíti kellő határozottsággal a vitatható művészi törekvéseket, ákkor óhatatlanul előtérbe kerülnek az adminisztratív eszközök, a politika kénytelen — a szükséges mértékben — korlátozni a kísérletezéseket, útkereső próbálkozásokat. Nos, ez az első hallásra tetszetős, meggyőző vélekedés olyan különbséget feltételez művészet és kritika között, amely a valóságban nem létezik. Ugyanis a művész és a kritikus egyforma felelősséggel tartozik a társadalomnak, furcsa munkamegosztás lenne, ha az alkotó „azt mondhatna, amit akar”, hiszen majd a kritika úgyis „helyre teszi”. A XIII. kongresszus tapasztalatai alapján leszűrhetjük azt a tanulságot, hogy az efféle szereptévesztés Semmiféle hivatalosként értelmezhető megerősítést nem kap. Tartós betegsége kritikai életünknek, hogy kevés a vita, az eszmecsere a nehezen megközelíthető, de vállalandó értékek szolgálatában. S tartósan divatozik a nyegle hangvétel, a személyeskedő, csipkelődő modor; a kritikus visszaél a hatalmával, társadalmi megbízatásával. Néha meg azt tapasztaljuk, hogy a kritikus a tömegek tévedhetetlen képviselőjének pózában tetszeleg; ami neki nem tetszik, az a közönségnek sem tetszik, tetszhetik. Az ilyen kritikus olykor gátlástalanul meneszt mennybe vagy tapos sárba műveket, teljesítményeket, alkotókat — a közönségre, a társadalomra hivatkozva. S hiba az is, ha a kritikus túlságosan a művész szemszögéből, a bírálandó mű, produkció vonzáskörében foglal állást, s jó esetben is csak a hozzáértőik, az esztétikai ismeretekkel fölvértezettek számára érthető mindaz, amit mindani akar, idegen szavakban, szakkifejezésekben dúskál stb. Meg kell találni tehát — bár csöppet sem könnyű — azt a pontot, amelyről a kritikus beláthatja a művész és a társadalom között húzódó terepet. A kritikusnak egyszerre kell a művészt és a társadalmat képviselnie. Meg kell mutatnia a közönségnek: mi a fontos abban az „üzenetben”, amely a művésztől érkezik, s vissza kell jeleznie a művész számára, hogy a mondanivalót nem csorbították-e a kifejezésmód, a szemlélet ilyen vagy olyan hiányosságai. ' Kőháti Zsolt Kutason, az első években* Kiss József Szerettem Kisbajomban tanítani, ahol 14 évet töltöttem el. Meglismertam az embereket, azok is engem. Sok fiatallal együtt voltunk a fronton, családjukkal együtt sirattuk el azokat, aktik elesték vagy eltűntek. Meglepetés volt, amikor 1950 nyarán tudomásomra hozták, hogy áthelyeznek Kutasra, és megbíznák az iskolaigazgatói teendők ellátásával. Részben már ismertem Kutast, hiszen ott volt a körjegyzőség, melyhez Kisbajom is tartozott. De ott volt a körorvos, a gyógyszertár is. Ha valahová vonattal kellett utazni, Kutas volt a vasúti állomás. Ki.sbajomi ismerőseim 1950. augusztus 1-én felrakták szegényes holmijainkat a kocsikra és átköltöztünk. Hamarosan kezdődött az iskolai év, de addig se értem rá unatkozni, öten kezdtük az iskolaévet mi, pedagógusok, mindnyájan tanítói képesítéssel, részben osztott osztályokkal és bizonyos mértékben szákosítva. Két tanterem volt a hajdani katolikus és egy a ivóit református iskolánál. öt tanulócsoport volt. Sok munkánk akadt az iskolán kívül is. Az ifjúság igényelte, hogy valaki foglalkozzék velük. Énekkart szerveztünk, színdarabokat tanítottunk, szerepeltünk a járási és a megyéi bemutatókon, nem kevés eredmény- ,nyel. De részt vettünk a békekölcsön j egyeztetésben, a beszolgáltatásban: gyűjtöttük a tojást, a baromfit úgy, ahogy a felsőbb szervek előírták. De volt igazi társiadal- rniimunka-szerzvezés is: évente a szülők meszelték ki az iskolát, takarítottak, hogy szeptemberiben pontosain kezdhessük a tanítást. Már korábban megalakult az úttörőcsapat. Sok szülő kezdetben nem szívesen engedte gyermekét az úttörők közé. Ebben az időben történt egy mulatságos eset. Volt egy jól tanuló gyerek az iskolában — akkor már működött •Az Életem című pályázatunkon munkadíjat szerzett emlékezés. a csillebérci úttörő nagytá- bor —, s két hétre egy fiút küldhettünk. Szüléivel nemegyszer kellett beszélnünk, míg beleegyezésüket adták, hogy B. Laci Csillebércre menjen. Lacii elutazott, s néhány nap múlva megírta a szüleinek, hogy jól érzii magát, a Partizán al táborban van. Ennél sem kellett több a szülőknek mag a nagyszülőknek. Rohantak hozzám, és méltatlankodtak, hogy tönkretettem őket. Gyerekük ugyanis megírta, hogy a partizánok között van. Azt mondták, sohasem kerültek volna ilyen helyzetbe, ha nem erőltetem őket. Alig várták, hogy vasárnap 'e- gyan, és elutazhassanak Budapestre, megkereshessék a srácot, ha ugyan még nem vitték el a Szovjetunióba.. Nagy izgalommal érkeztek a fővárosba. Keresték és meglis találták a Partizán al- tábort. Laci fiúk kipirulva rúgta társaival a labdát. Az anya sírva kérdezte, hogy hol vannak a partizánok. A kis úttörő csodálkozva mondta, hogy itt nem is voltak partizánok, csak az altábor neve az. A szülők megnyugodva jöttek haza. Laciiból a gimnázium elvégzése után tanácstitkár lett, és már vagy jó másfél évtizede egyik jó termelőszövetkezetünk párttitkára a megyében. A következő évben gyarapodott a tanulók száma, több lett a pedagógus is. Csoportot kellett bontani. Igen ám, csak nem volt hol elhelyezni a tanulókat. Egy kisebb falusi parasztházban rendeztünk be egy szobát. Még rendes padok sem voltak, csak lócák meg hazulról hozott kis székek. Nevelőtár- saiimban volt hit és lelkesedés, volt erő és akarat a munkához. Ebben az időben minden lakóházat, amelyben hat szobánál több volt, államosítottak. így került sor az úgynevezett Huszár-féle kastélyra is. Iskolának igényeltük. De kérte az állami gazdaság is. A községi tanács vezetőinek egyetértésével, puccsszerűen elfoglaltuk a két nagyobb szobát. Többet azért nem, mert még bent lakott a volt tulajdonos és a családja. Megindult a harc. ösz- szeszedtem minden érvet, de a gazdaság akkori vezetője, Bóla József is. Minket a megyei tanács oktatási osztálya, őket a mezőgazdasági osztály támogatott. Napokiig folyt az egyezkedés, míg végül az igazgatási osztály ítélte az isikolia céljára az épületet. Igen ám, de a községi tanácsnak lákásókat kellett biztosítani. Hosszas huzavona után ez is megtörtént. Amikor megkaptuk az épületet, elsőként a gazdaság igazgatója gratulált. örömünk elsietett volt, ugyanis csak később jöttünk rá, hogy átálaMtásokra volna szükség, mert a szobák — méretéifcnél fogva — csak szükségtanteremnek feleltek meg. Nem volt bútor, nem voltak padok. Egy hónapig szakszervezeti iskolán voltam Budapesten. Elpanaszoltam nehéz helyzetünket Cse- tenki Lajosnak — akkor ő volt a Pedagógus Szakszervezet főtitkára —, s ő elvitt Jöboru Magda miniszterhelyetteshez, akii gyorsan intézkedett. A megszűnőben levő MTH-iisIkolák bútoraiból padokat, asztalokat, szekrényeket kaptunk. A belegi vasútállomásra szállították, onnan már az állami gazdaság hozta haza. Hosszú ideig ezek a padok, asztalok voltak a tantermekben ... Amikor beköltöztünk a kastélyiskolába, a volt katolikus iskolából óvoda lett, erre is nagy szükség volt. Igaz, először csak egycsoportos volt, de 1952—53-ban még nagyon kevés községben volt óvoda, büszkék voltunk rá. Amikor a falu lakossága látta a fejlődést, mind nagyobb lett a bizalom velem és nevélőtársaimmal szemben. Továbbra sem hanyagoltuk el a fiatalságot. A korábbi támcosoportból és énekkarból népi együttest fejlesztettünk, amely több mint 12 éviig sok örömet szerzett a fiataloknak, a község lakosságának. A műsorokhoz helyben és a környező községekben gyűjtöttük > hagyományokat, s igyekeztünk úgy összeállítani, hogy színpadra lehessen vlihnii azokat. Munkánk nem volt tudományosan megalapozott, hanem ösztönös. De úgy jelenítettük meg a hagyományokat, ahogyan valamikor azokat a fonókban, a kukoricaifosztás, a káposzta- szelés, a lakodalmak, a keresztelők alkalmával, húsvétikor, szüretkor, aratáskor adták elő. A ruhák beszerzéséhez az állami gazdaság, a megyei tanács és a Medosz-központ is segítséget adott. Segítettek a feldolgozásiban Együd Árpád és a Népművelési Intézet instruktorai Jómagam népdalokat, népi játékokat gyűjtöttem. Peldoilgozásulkban Olsvái Imrére támaszkodhattam, akivel több községben gyűjtöttem együtt. Így teltek éveink az ellenforradalom előtti években, sok lelkesedéssel és cselekedettel. Munkánkat ugyan megzavarta az ellenforradalom, csaknem egy évig nem is tudtunk a népi együttessel színpadra lépni, de annak most is örülök, hogy az események nem zavarták meg sem a nevelőtestületet, sem a tanulókat. 1951-ben beiratkoztam a pedagógiai főiskola levelező tagozatára, magyar—történelem szakira, melyet három év alatt jó eredménnyel végeztem el. Azóta gyakran elgondolkodom: miként is bírtam mindezt energiával. Voltam járási szakszervezeti titkár, tanács- és vb-tag, szövetkezeti igazgatósági tag, több éviig alapszervezeti párttitkár. Helyben vezettem politikai iskolát, a járás pedagógusainak pedig politikai továbbképzést. És megkezdtem a körzetesítés előkészítését ... Mindezeket nem tudtam volna elvégezni, ha nem állt volna helyt a családom, és nem olyanok lettek volna a munkatársaim, akik segítették munkámat. így ért véget az első szakasz kutasi működésem idején, 1950 és 1956 között. ▲ NAGYBARACSKAI ALKOTÓK KIÁLLÍTÁSA A Budapesti Galéria józsefvárosi kiállítóterme ad helyet a nagybaracskai Fotográfiai Alkotótelep kiállításának. A sziimpozíion az MSZMP Bács-Klislkun Megyei ^ Bizottsága és a Bács-Kiiskun Megyei Tanács kezdeményezésére és támogatásával jött létre, első ízben 1981-ben. Célja a klasszikus magyar szociotfotós örökség — megváltozott viszonyok közötti — folytatása. Működési területe a telepnek otthont adó Nagybariacska nagyközségen kívül elsősorban az akkori bajái járás. Az egykori megyei szerveződésként indult telep a Magyar Fotóművészek Szövetsége fokozatosan növekvő támogatásával mára nemzetközi fórum lett; 1984-iben a magyar résztvevők mellett öt Alul: Kovács László: Cigány- > soron. Balra: L. Taylor: Cím nélkül. Harry Hardenberg: Nagybaracska. ország fotósai dolgozták a telepen. Valamennyi telepet kiállítás követi; 1983 óta a kiállításokat Budapesten is láthatják az érdeklődők, a Budapest Galéria rendezésében. Harmadik alkalommal fordul elő, hogy a kiállítást a Művelődési Minisztérium ás a Budapest Galéria támogatása folytán olyan katalógus kíséri, amely az összes kiállított képet tartalmazza. (Ez a jelenlegi magyar fotókiállítás! gyakorlatban — sajnos — egyedülálló.) A óéi itt a későbbi kutatást megalapozó dokumentálás.