Somogyi Néplap, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-04 / 103. szám
1985. május 4., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A háború véget ért, de még a háborúval volt teli minden, még várták haza azolkiat, akik már sohasem térnek vissza. A békét újból meg kellett szokni, nekem is valamit kezdeni kellett magammal. írogattam, de titokban tartottam, minit valami szégyellndvaló dolgot. Becsvágyó álmok nem gyötörtek, de éjszakámként leültem és írtam, valahogy erre volt szükségem. És elhatároztam, hogy beiratkozom a főiskolára. A frontról visszatértek közül sokan folytatták így az életet, hát így döntöttem én is. Ehhez egy érettségi bizonyítvánnyal illett rendelkezni, én pedig még arra sem emlékeztem, hol és mikor vesztettem el. Mindaz, amit a katonai táskámban hurcoltam — a családi fényképek, fivérem két utolsó levele Moszkva alól 41-ből —, elveszett, amikor megsebesültem. Talán valahol az Urálon túl, ahol a háború nem űzte el az emberéket lakóhelyükről, ahol nem lőtték, nem bombázták a városokat, ott tán megmaradtak a frontról jött levelek, a halotti értesítőik, és mindenféle iratok-papírok — melyek végigkísérnek bennünket az életben, bizonyítva, hogy mi mi vagyunk és nem valaki más — megmaradtak és túlélték gazdáikat. De Voronyezsben áillt a front, mindkét oldalról ágyúkkal lőtték és bombázták a várost. Mi maradt volna meg? Az iskola sem maradt meg, ahol tanultam, a házunk semmivé vált, valójában már város sem volt. Ezért a háború után hoztak egy törvényt: ha három tanárod igazolja^ hogy befejezted az iskolát, s annak idején megkaptad a végzettségről szóló bizonyítványt, ajkkor kiállíthatják számodba a bizonyítvány másolatát. Három tanár — nem is olyan kevés, ha figyelembe vesszük, hogy egyesek a fronton estek el, mások a hátországban haltak éhen, voltak olyanok is, akiknek nyoma veszett az evakuáció alatt... írtam régi osztály- társnőmnek, Nágyának, neki sikerült felkutatnia három volt tanárunkat. A vonat reggel érkezett a rommá lőtt voronyezsi pályaudvarra. Már jó előre kimentem a kocsi előterébe, és az utasok feje fölött néztem a peront. Ott, a várakozók közt állt Nágya. Gyapjúkendőben, hócsizmás lábát összeütögetve, zavartan tekingetett körül. Szeme előtt húztak el a kocsik, vonatablakok, arcok, s ő minduntalan utánuk forgatta a fejét. Leugrottam a vonatlépcsőnől és feléje szaladtam, ő pedig elnézett mellettem. Amikor odarohantam, felkiáltott, szeme könnyes lett, és olyan szívből Grigorij Baklcmov NAGYA Az elbeszélés a Lityeraturnaja Gazeta 1982. jan. 1-i számában jelent meg. jövő örömmel öleltük és csókoltuk egymást, ahogyan később soha többé. Egész nap kéz a kézben, összeka- rolva jártuk Voronyezst, elmentünk tanárainkhoz és mindenki örült nekünk. Őszintén szólva, úgy gondoltam, inkább nekem örülnek, hisz én jöttem vissza a frontról. De a földrajzta- námőnk, aki egyedül maradt a háború után, búcsú- záskor az előszobában magához szorította és homlokon csókolta Nágyát. A Bristol étterembe mentünk ebédelni. A háború előtti években lakásunk ablakaiból mindennap láttam az étterem hatalmas üvegtábláit, éppen szemben laktunk. A krémszínű francia stóroik mögött esténként szólt a zene, zajlott a furcsa, titokzatos élet; a késői órákban pedig a portás, aki olyan volt, mint egy admirális, kitárta az ajtókat és kituszkolt egy részeget, az pedig azon nyomban igyekezett vissza. Az étterem alatt üzletsor húzódott, az üzletek közt egy boltíves átjáró volt, mely abba az udvarba vezetett, ahol Nágya lakott. Hányszor álltunk sorba az üzletek előtt vajért, kenyérért, cukorért. A ruhatárban lesegítettem Nágyáról a kis bundát, a kendőt, Nágya tenyerével hát- rasimította a haját, lehúzta szűk ruhaujját és odasúgta: „Mit gondolsz, nem baj, hogy hócsizmában vagyok?" Én mentem elöl, ő, mint egy iskoláslány, mögöttem, az ajtóban előre engedtem. És most itt ülünk egymással szemben a magas, hideg teremben, a nagy ablaknál. Az asztalon hűvös, keményített terítő. Az ablakon túl nagy pelyihű hó hull, nézem, hogyan esik a túloldalon bele a házunkba, melyről leszzakadt a tető és beomlott a födém. Most erre a romtetőre hull a hó. Az erkély vasrácsán keresztül hull, mely épségben függ a semmi fölött. Valaha itt futók, estikék, petúniák nevelkedtek. Nézem most a Bristolból, hogyan hull oda, a mi házunk belsejébe a hó, és egy egész élet vonul el a szemem előtt, mely már elmúlt, és talán nem is volt soha. Odajött a pincérnő, s miközben letette a kis Dalack bort, a tapasztalt nő értő tekintetével mérte föl Nágyát, aztán rám nézett mosolyogva, mintha értenénk egymást. Egy pillanatra az ő szemével láttam Nágyát, önbizalom nélküli feszélye- zettségét a szokatlan éttermi környezetben, tarkójára tűzött vékony hajfonatát, nagy, domború homlokát, haja tövénél a bepúderezett kis pattanásokat. — Emlékszel, amikor nálunk jöttünk össze nyolcadikos korunkban? — kapott Nágya a múlt után. — Hát arra emlékszel-e, hogy régen itt a Mihajlovszki óra állt? Igen, a Mihajlovszki óra. N em emlékszem már, miért hívták így, még a háború előtt lebontatták. Néztem arrafelé, ahol valaha az óra állt és szinte láttam, ahogy itt a Bristol mellett, az utcai pádon vizsgázom kémiából a mi szigorú igazgatónőink, Jekatyerina Nyikolajevna előtt. Már háború volt, de a mi évjáratunkat még- nem hívták be. Egyszer csak híre ment — sokféle hír terjengett akkor —, hogy azokat hívták be először, akik befejezték a tíz osztályt, én pedig nem fejeztem be, a kilencedikből mentem át a repülőtechnikumba. Ekkor határoztuk el Gyimfca Man- szurowai, iskolai jó barátommal, hogy gyorsan magán vizsgát teszek a tizedik osztályból — együtt akartunk a frontra menni. így történt, hogy itt az utcai pádon vizsgáztam kémiából, a másik pádon Gyimka ült, súgott, aztán odaült hozzá egy részeg és jókat mulatott. „Nézz csak magadra! — háborodott fel Jekatyerina Nyikolajevna. — Csak nézd meg magad és Manszurovot. Hogy Manszurov bevonul, azt megértem, neki majd hasznát veszik. De te minek mésiz?” És életben van Jekatyerina Nyikolajevna, és élek én is, lám eljöttem Vo- ronyezsbe a bizonyítványomért, Gyimka Manszurov pedig nincs többé. Emlékszem, hogyan mentünk ki a pályaudvarra, jegyet akartunk szerezni Szmolenszkig. Ott, Vjazma vagy Szmolensak környékén harcolt az az ezred, amelynél a bátyám tüzérségi parancsnok volt, hozzá akartunk szökni. Szmolenszket már elfoglalták a németek, de dlterjedt a kósza hír, hogy a mieink visszafoglalták a várost. Hogy hittünk mi akikor a kósza híreknek, hogy akartunk hinni! A pályaudvari ügyeletes bevitt miniket az irodájába és óvatosan kikérdezett: igaz-e, hogy Szmolenszk megint a mienk, honnan tudjuk ezt? Jegyet persze nem adtak. Közben robogtak a szerelvények, a tehervagonok nyitott ajtajában fiúk álltak teljes katonai felszereléssel. Szerencséjük volt, egy-két évvel idősebbek voltak nálunk. Késő estig jártuk Nógyá- val Voronyezst, hol egymás Szépen magyarul — szépen emberül Fiatalos ifjúsági nyelv A stílus maga az ember. A fiataloké — természetesen — fiatalos. Azaz sokszínű és ellentmondásos. Egyhangú és ötletes. Szűkös és eleven. Valljuk be, kedves felnőtt társaim: ha a fiatalokról esik szó, gyakran abból általánosítunk, ami szemet szúr vagy fület sért! ítéletünk ezért féligazság. Az ifjúság nyelvhasználatában sem az értékeket keressük elsősorban, hanem a hibákat. Aki a fiatalok, diákok között él, tudja: az új tantervek bevezetésével anyanyelvi ismereteik gyarapodnak, kifejezőképességük fejlődik. Amin fölszisszennek a felnőtt fültanúk, az a beszédmód és az első hallásra nyersnek, érzelemmentesnek ható szóhasználat. Főleg a fiúik, lányok kapcsolatának kifejezésében. A divatos szavak ép szókapcsolatok azonban pontosabban, differenciáltabban és nyíltabban utalnak a konkrét emberi viszonyokra. íme, egy szerelem kibontakozásának fokozatai a szavak „vallomásában”: jó vagy nálam — bírlak — szeretlek. Először tehát a racionális ténymegállapítások hangoznak el, s csak utána az érzelmes, szavak. Ez a beszéd nem őszintébb annál, mint -amelyik a léggömbröptű és -tartalmú „saeretlek”-kel kezdődik ?! Figyeljék meg, mannyi- ra élethűen követik a kapcsolat alakulását a következő „fiús” kifejezések: hajtok rá — együtt járok vele — udvarolok neki. A társalgás változó tartalmát és hangulatát ielzik ezek a szavak: szövegelünk — rizsálunk — beszélgetünk. S amikor először marad kettesben a fiú és a lány, csumiznak (lásd: puszilkodnalk), később csókáznak, végül „rendesen” csóko- lóznak ők is. E „nyelv- használat” ellen csak akkor lehet kifogásunk, ha forgalmas utcán látjuk, halljuk ... Költői Adám mellett, hol egymás mögött, a havas járdák keskenyre taposott útjain. Nagy ritkán csengetett egy-egy villamos, fagyos ablakaival bevilágította maga körül az utcát, aztán eldöcögött, magával vonszolva a fényt. Autók nem jártak, a Színház téren, a megmaradt oszlopos drámai színház előtt felvillant a jélzőlámpa, egy kecskét vetzettek át. Egy öreg húzta kötélen szarvánál fogva, az öregasszony hátulról biztatgiatta egyujjas kesztyűjével. A fénytelen sötétségben telihold ragyogott a város, a tér, a női kolostor romjai felett. Úgy világított, akár a mezőben, Valamikor aipá- cák éltek a kolostor celláiban, megrendelésre azsúroz- ták a lepedőket, a batiszt zsebkendőiket, az ágyhuzatokat, szorgalmasan hímezték az idegen monogramokat. A hólepte téglahalmok messziről egy botjára támaszkodó szerzetes fekete sziluettjére emlékeztettek. És ahogy mentünk a ferde hóesésben, úgy tűnt, mintha a hold is meg a szerzetes is mozogna. Nágya most a hegy lábánál lakott. Sokáig álldogáltunk a havas kerítésnél. Széttártam köpenyemet, szárnyával átöleltem Nágyát, magiamhoz szorítottam. — De hiszen nem szeretsz — mondta, s kész volt az ellenkezőjét is elhinni. Ez kijózanított. A padlón ágyaztak nekem. Nágya kishúga mind- utalan benézett, kíváncsian figyelte, hogyan teázumk kettesben a konyhában. El- ailvás előtt még sokáig hallottam suttogást a válaszfal mögül, Nágya anyja suttogott valamiről. M ásnap Nágya kikísért az állomásra. Megint ott álltam a kocsi előterében, a vonat. elindult, integettem. A ferde hóesésben távolodott a város, a pályaudvar, Nágya. S máig ebben a pillanatban sem értettem meg semmit, csupán zavaros bűntudatot éreztem. Pedig két nappal ezelőtt, amikor megérkeztem, Nágya azt a fiút várta itt, aki neki rendeltetett, akit a sors neki őrzött meg, csakhogy én ezt sakkal később értettem meg. Hiszen ki mást vánhatott volna Nágya, amikor az egész osztályból, az összes fiú közül egyedül én jöttem vissza a frontról. Z. Somogyi Erzsébet fordítása ZELK ZOLTÁN Hajolj alvó anyád fölé Hajolj ailvó amyád fölé most, mint ő Ihajollt gyerekkorodban ágyad fölé — s olyan mosoiyall! olyan hajlássa!! dlyan puháin! Nézzed a szemét, a lehunyt pilláik mögött tűnődik a szelídség. S rendekbe naikja érthetetlen képeit lassú életé nők. Nézzed kezét is! Lúg mairta ki az ujjalkat és meg görbülnek, mintha kezedet szorongatnák, - vagy mintha tálat tarbainának. Hajolj féléje szelíd ívben s kutassál! párás állmai közt - asztalnál ül most két fiávall s a tállak ételeikkel telve ... dicsérd hát másnap ebédnél, dicsérd a krumplifőzeléket: hízelgő szó ringassa holnap, mintha föl nem is ébredt volna. JEVSZEJ KRUKOVEC Hogy is mondta a bölcs? A vonat megnyugtatóan zakatolt kerekeivel a sínek il- lesztékein. Kupébeli szomszédom, egy kövérkés, őszes hajú férfi meg-megvillantot- ta lapos üvegű orrcsiptető- jét. — Csodálatos időnk lett, nemdebár? — szólalt meg, szemmelláthatólag beszédbe akarva elegyedni. — Hát, szép ... — Márpedig, ha jó az idő — ahogy Descartes mondotta —, jó a hangulat is. Újból bólintottam beleegyezésem jeléül. Ámde kínosan éreztem magam amiatt, hogy nem ismerem Descartes-nak ezt az érdekes kijelentését. — Hangulat, hangulat — nyújtotta el a szót szomszédom, mintha szónokolna. — Mindennek ez a kezdete, és mindennek ez a vége — ahogy azt Henrich Heine állította ... Heinrich Heinét olvastam, de ilyen megjegyzése sehogy- se ugrott be. De hát lehet mindent észben tartani? Beszélgetőpartnerem eközben pedig tovább szorongatott műveltségével. — És egyáltalán, hol a kezdete annak a végnek, amivel végződik a kezdet? — ahogy azt Jean-Jacques Rousseau szerette mondogatni. Szomszédom úgy nézett rám orrcsiptetőjének üvegén át, ahogy a professzor néz a vizsgán megbukott diákra. És Í9V folytatta: — Mit mondjak, minden relatív, ahogy azt Albert Einstein megállapította. Lám maga meg én most itt utazunk ... De hova? Végül is ennek mi a jelentősége? Ahogy Voltaire mondotta: menj a magad útján, és az emberek hadd mondjanak azt, amit akarnak ... összerezzentem. Hiszen ezek — ugrott be hirtelen — nem Voltaire szavai, hanem Danteé. Ám beszédpartnerem nem hagyott magamhoz térnem. — Emlékszik, mit mondott Cicero a néptömegről: jöttem, láttam, győztem. Másrészt viszont Arisztotelésznél azt találjuk: ember — ez olyan büszkén cseng. Sehogy sem akaródzott veszíteni tekintélyemből egy ilyen nagy tudású ember szemében, és ugyanakkor nagyon szerettem volna olvasni az előttem fekvő könyvet. Éppen ezért megtörtem a csendet: — önnek tökéletesen igaza van. Igazolásként szeretném emlékeztetni az ön által is jól ismert indiai filozófus, Prijmaputra (a nevet futtában találtam ki) szavaira, aki azt állította: az ember az emberiség öröme. Ezzel kapcsolatban Rene Cha- tobrian okosan jegyezte meg: mindent, ami az enyém, magammal hordok. Vagy — ahogy Jaroslav Hasek mondta: változnaaz idők, megváltozunk mi is. Tulajdonképpen ezért volt meg Artúr Conan Doyle-nak minden oka, hogy azt állítja: így múlik el a földi dicsőség. De nyilvánvaló, hogy erre Byronnak köszönhetően jött rá, aki egyik történelmi tanulmányában proklamálta: lásd a gyökereket!... Amíg ezt a szóáradatot elmondtam, szomszédom felállt, és hátrálva az ajtó felé ment. — Köszönöm az érdekes beszélgetést — motyogta. — Manapság nem oly gyakran sikerül találkozni a vonaton ilyen művelt emberrel. Nagyon örültem. — Én még jobban! — kiáltottam a mögöttem bezáruló ajtónak. Eltűnt a folyosón. Végre kinyitottam a könyvet. Ám alig merültem bele az olvasásba, azt hallom a szomszéd fülkéből: — Ha jó az idő, tudja, jó a hangulat is — ahogy Mar- cello Mastroianni mondta ... Fordította: Juhász László
