Somogyi Néplap, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-04 / 103. szám
1985. május 4., szombat Néplap AZ MSZMP SOMOGY MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAP]A ANYAK NAPJÁRA Boldogan olvasnád Szív-írás anyámnak Elszökött mára már ikezemből minden ügyesség, de hiányzik a türelem is, hogy piros selyemből meg fehér zsinórból ünnepi szívet ikészitsek a gyakorlatit oglalkozás- órán, tanári felügyelettel. Rejtegetnem sem kell az elkészült, esetlen műremeket a ruhásszekrény szépre vasalt fehérneműi között, várva azt az első májusi vasárnapot, amikor elöállhatok, bár mást mondani, mint az ajándék fölirat, én sem .tudok: „Sok szeretettel édesanyámnak”. Azóta kifakult fl hajdani szép selyem, megsárgult a szívzsinór, olvashatatlanná mosódott a fölirat is, de szívajándékká kovácsolt hajdani igyekezetem emléke megmaradt. Talán igazibb köszöntés lenne, ha erőmet gyűjteném össze újra, és,a politechnika tantárgy koreográfiája szerint ajándékot készítenék, csennék tűt meg mindig elguruló gyűszűt a varródobozból, öltések sikeréért izgulnék, hiszen hányszor hallottam azóta, hogy „akkor voltatok aranyosak”. Más már azóta a belső igény, de nem változhatott a jeladat: szívet kell adnom anyák napjára, kézügyesség híján szívet kell írni ... Ha látnád ezt a vontatott írógépkopogást, tudom, azt mondanád: hagyd abba; gyere, egyél, csinálok neked madártejet. De keserű lenne most a máskor kedves csemege. Azért billen ez alkalommal lassan a máskor viharosan kattogó írógép, mert minden anyáról kellene írnom, de csak téged tudlak elképzelni anyaként. Tudok persze anyákról, gkik az állami gondozás szándékával hordják méhükben a megfogant terhet. Aggódva és dicsérve szólunk az állam törődéséről, amelyet kapnak ezek a gyerekek, de erről is mindig anyám széttárt karja jut az eszembe, amint viaskodik az érthetetlen jelenséggel. Jó érzéssel nyugtázhatjuk az S.O.S. gyermekfalu építését, és bármilyen szívet melengető a tapasztalt áldozat, tudnunk kell, hogy a gyerekeknek valódi és jó családi légkörre van nemcsak igényük, hanem szükségük is. S ezért a szülők tehetik a legtöbbet. Minden ellenkező nézet csak kibúvó keresése lehet... Forró családi viták jutnak most eszembe példának, s ezeket nehezen tudnám elképzelni még a legnagyobb odaadással szervezett nevelőintézetben is. A lefekvés néha a késői órákra marad, hogy az anyai és apai igyekezet meggyőzze a furcsa nézeteket valló fiút, akinek ez sem, az sem tetszik. Még a féltő „csak ne nagyon hangoztasd, fiam” is elhangzik, s én azzal érvelek, hogy nekem ez a dolgom. A vége mindig az, hogy magunkhoz öleljük Magyarországot, és kibékülve térünk nyugovóra. Ilyenkor az is eszembe jut, hány évszázad, évezred legnemesebb jellemvonásainak átöröklődése kellett ahhoz, hogy anyáink angyali türelme, féltő csókjainak glóriái bearanyozzák életünket. Mert mindannyian gyerekek vagyunk, de az anyaság adománya csak a kevesebbeket illeti. Történelmünket az anyák történetének is tekinthetjük, akik a legnehezebb időkben is szívük alatt hordták az új és szebb világ reményét, a drága magzatot. Hiába keringett fejük fölött keselyűmód a borúlátás; az anyák egy láthatatlan jelre összenéztek, és a megmaradás mellett döntöttek. Határozatuk olyannyira magabiztos, hogy a természet legnagyobb titkai közül való. Az ö napjuk lesz holnap, az anyáké. A gyermeküket féltő és óvó tündéri nőké. Ezen a szép és csendes tavaszi ünnepen képzeletben mindig fehér inget öltök és piros rózsacsokorral vonulok föl anyám szeretetének hatalmas terén. Ott integetek a többi tékozló fiú között, és látom, ahogy anyám könnyes szemmel visszaint. Tudom, meghatottsága mögött már ott munkál a bizonytalanság. Vajon — felnőtt fejjel — mit szeretnék kapni tőle a gyermeknapon? Varga István A tavasz, méltón e szép naphoz, színpompába öltözteti a természetet. Zöldéi! a határ, a fák menyasszonyi csokorként díszlenek, nyílnak a tavasz virágai. Az előkelő nárciszok mellett tulipánok illatoznak, megbújnak a bársonyos árvácskák, kék nefelejcsek, de nyit az illatos gyöngyvirág, a bódító orgona is. Az édesanyáknak mondunk vagy csak már mondanánk köszönetét életünkért, fáradozásaikért, szere te tűkért. Régi anyák napja felejthetetlen reggele! Édesanyánk könnyben úszó szeme! Elébe álltunk, és sírásra görbülő szájjal mondtuk a kis verset, amelynek ma már csak foszlányai jutnak eszembe: „Ki ruhácskánk varrja, ki ke- nyérkénk osztja, esti lefekvéskor az ágyunkat bontja” — talán Szabolcska Mihály írta. Kutatok utána, de hasztalan, nem a költői értéke, hanem a múlt, a gyermekkor miatt. A mi édesanyáinknak az idézetek kedvesek voltak. Édesanyám! Biztos csodálkozva és boldogan olvasnád Zsófi “dédunokád fogalmazását, amint írja, hogy nálunk otthon ki mivel foglalkozik. „Az apu jókat főz, mi a testvéremmel takarítunk, anyu köt.” Persze, a kötés mellé még társul sok minden más munka, amit ő még nem vesz észre. Aztán írhatná Pécsről Zsuzsi, a másik dédunokád, hogy „apu mos, takarít, mi segítünk neki anyu pedig tanul”. Nagyon örülök, hogy nem osztanak és nem szoroznak, hanem teszik amit kell, mert nincs külön női és férfi munka, csak munka van és azt megosztva végezni emberhez méltó feladat. Édesanyám! Igaz, hogy még mindig sok teher nehezedik az anyákra, ha dolgukat munkahelyükön és otthon is tökéletesen el szeretnék és akarják végezni. De összehasonlíthatatlan a negyvenhárom évvel előtti idő, a mával. Társadalmunk sokat adott a nőnek, az anyának és ezzel a családnak is. Az anyai szeretet csodálatos voltát költők szedték rímbe, írók írták le, fülembe zsonganak soraik, agyamba vésődnek gondolataik, de ahhoz, hogy mélységét érezzem, egy régen hallott történet jut az eszembe. Volt egy fiú, akinek az agya megbomlott, megölte édesanyját, szívét kivette és a vérző szívvel futott az úton, míg elbotolva egy kőbe elesett. Az elgurult anyai szív megszólalt: — Édes fiam! Nem ütötted meg magad? — Biológiailag kizárt, lehetetlen eset. .Édesanyám! 1985 május első vasárnapján köszönetemet mégis elküldöm neked, neked, aki régen messze mentél és üzenem, hogy nyugodt lehetsz, mert gyermekeid sorsa úgy rendeződött, mintha a te munkás, simogató kezed irányította volna őket. Kappant Béláné A HETEDIK József Tiborné halk szavú, vékony teremtés. Nehezen hihető el róla, hogy mielőtt dajka lett, szakácsként dolgozott egy nagyvállalatnál. Két fiú boldog édesanyja, s így az anyaságról fontos ismeretek birtokosa. Ezekben a napokban talán egy kicsit elnézőbb a gyerekeivel, mint általában, mindenki, ha ünnepre készül. Az anyák napjára való meghivó fő helyet kapott a szülői szobában. — A nagyobbik fiam, Attila rajzolta, s ő írta a belső oldalra a hétfőre szóló meghívást is. Második osztályba jár, most lesz 9 éves, és rendszerint az apja foglalkozik vele, ha. matematikáról van szó, és én, ha olvasást kell gyakorolni. — Rém kevés idő jutott nekem a gyerekkoromban, amikor annyi idős voltam, mint most a nagyfiam. Már csak édesanyám élt. Rajtam kívül még hat testvérem szerzett örömet, gondot jó anyámnak, én voltam a hetedik. Édesanyámra már csak halványan emlékszem. Sokat sürgölődtem, forgolódtam a konyhában, lestem, mit csinál, de sajnos, nem Melinda ajándéka A Rádió- és Televízióújság eheti számának vasárnapi főműsorában hiába keressük az anyák napjára szánt ünnepi műsort, Stars- ky és Hutch vérfagyasztó kalandjait kapjuk helyette. Előrébb ugorva azonban a műsorlistán azt látjuk, hogy az 1-es programban 16.45- kor Ajándék címmel huszonötperces műsor lesz. A mindéig szűkszavú ismertető ezt mondja: ,,A film egy kaposvári diáklány lírai vallomása önmagáról, a világról, édesanyjáról, aki ilyenné engedte formálódni”. Dr. Klujber Lászlóval böngésszük a kaposvári Táncsics Mihály gimnázium táblára függesztett órarendjét. Mivel B—1 hét van, kiderül : tanítványát, Fialla Melindát most egy földszinti teremben találjuk. Kicsengetéskor aztán jön is velünk szemben egy lány, aki első látásra inkább félénken, mint képernyőre kívánkozó jelenségnek látszik. — Véletlen a? egész — válaszolja a „miért éppen te?” kérdésre Melinda. A rendező, Oláh Gábor stábja Kaposváron forgatott egy filmet, ennek egy részét a Csiky Gergely színházban, a másik részét pedig a gimnázium diákszínpadának tagjaival vették föl. A beszélgetések során kiderült, hogy velem még egy filmet szeretnének forgatni. Nem nagyon örültem neki, de aztán valahogy mégis rábeszéltek. — Miről szól majd a film? — Három napig forgattuk, sok mindent elmondtam, főleg a családunkról, anyukámról. Ezek biztosan benne lesznek. Egyébként én is kíváncsi vagyok, mi maradt meg a beszélgetésből. — Hogy érezted magad a forgatáson? — Elég nehezen oldódó típus vagyok, így gondolom, nehéz alany voltam a rendező számára. De olyan kedvesek voltak velem, hogy egy idő után csak néha jutott eszembe, hogy figyelnek a kamerák. Melinda most harmadikos. Utolsó kérdésemmel a jövőre esedékes pályaválasztásról faggatom. Vállat von, mintha habozna. — Színművészeti főiskolára megy — segíti ki tanítványát dr. Klujber László. — Akik látták legújabb darabunkban, a Bocaccióban, azt mondják, hogy nem is kicsi az esélye. A tanítvány mosolyog. A mosoly a kimondatlan beleegyezés jele. Elbúcsúzunk, mert éppen magyaróra kezdődik. A betett ajtón tábla hirdeti: ARANY JÁNOS TEREM. V. I. sokáig. 13 évesen árván maradtunk, és utána három évre intézetbe kerültünk. Nagyon rossz emlékeket őrzök ebből az időből. Egy rövid ideig nevelőszülőkhöz is kiadtak, ö például már hét elején megfőzte az ebédet, és még hétvégén is azt ettük. Én mindig frisset főzök a gyermekeimnek, már csak az emlékezet miatt is. Az anyává, emberré válást, tudjuk, sokszor a rossz példák, a kellemetlen emlékek talán még erősebben befolyásolják. Valahogy így lehetett az ő esetében is, gondolom, miközben hallgatom a néha meg-megakadó mondatokat. Szólni, kérdezni nagyon néhéz, mert nem tudom, mi az, amivel akaratlanul is megbánthatom. Ezért inkább csak hagyom, hadd monja el, mitől is olyan fontos számára az egyszerű, virággal díszített meghívó. — Sokat gondolkodtam gyerekkoromban, milyen lesz az életem, ha egyszer nekem is lesznek gyerekeim. Játszottam, hogy anyuka vagyok, és most, hogy már mindez valóság, nem is tudom, mit gondolnak rólam a fiaim. Néha azt hiszem, nagyon gyerekesnek tartanak; igaz, alig voltam 20 éves, mikor megszületett Attila, majd rá négy évre Tibiké. El sem hiszem, hogy jövőre már ő is iskolás lesz. — Játszom velük, de a szigorúságra is szükség van. Látom az óvodában is, ahol dolgozom, hogy már ezek a csöpp gyerekek is mennyire figyelik a felnőtteket, és utánozzák őket. Nem mindegy, milyen példát mutatunk nekik. Most már nemcsak a két gyerrftek anyukája, hanem a 23 apróság gondozónője mesél azokról a kedves pillanatokról, amelyek megszépítik napjait. Látszik az arcán, hogy örömmel készül minden napra, szívesen segít a kézmosás előtti ruhaujj feltűrésében, a délutáni pihenő előkészítésében, gondja van arra is, ki-mit szeret csinálni és hogy kicsit nógassa a gyengébb evőket. — Az anyaságot nem tudom elválasztani a munkámtól. Napközben az a feladatunk, hogy helyettesítsük az -anyukákat. Megpróbálom legjobb tudásom szerint tenni a dolgom, mintha saját gyermekeim lennének. Készülünk az ünnepre is. Énekelnek, verset mondanak, táncolnak majd a gyerekek. Ez is épp olyan öröm lesz, mint a saját fiaim köszöntője. Nagy Zsóka
