Somogyi Néplap, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-25 / 121. szám
1985. május 25., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK SZÜLŐFÖLDEM — Alii nem tudta ezt a stílust fölvenni, az ittha- gyott bennünket. Aki pedig maradt, az vállalja ezit a kevés csillogással, de animál több pedagógiai sikerrel járó munkát. Nemcsak az óvoda és az általános iskola viszemyfflatában kell gom- dcUkodni, hanem a gyereket 18 éves komáig figyelemmé] kell kísérni. A tanáraink diákjainkkal együtt mennek órát látogatni a gimnáziumba. — Manapság sokan elhagyják ezt a pályát, önt nem csábítja-, más munka? — Nem. Szüleim — akik szegén yparasztok voltak — megtanítottak a kétkezi munkára is. Nyaranta munkát vállaltam, dolgoztam a földön, cséplőgép mellett. Mindig előteremtettem azt, amire szükségünk volt. Két fiamat taníttattam. Az egyiket mérnöknek, a másikat orvosnak. Apámtól fegyelmet és következetességet tanultam. Egy szülő mondta róla: nem a cigányokat, a gyerekeket nézi. Várnai Agnes Ülök a patak partján, a völgyben. Lábam előtt a víz apró szoroson zuhog keresztül, hogy néhány száz méterrel arrébb a Balatonban lelje halálát, újjászületését. Jobbra fönt, a domboldalban ma is ott magasiik az a két hatalmas fa, amely egykori tanyánkat árnyékolta. Körülöttük, alattuk rendeztük be törzshelyünket — hol van az már?! A két fa ágai közt feszülő telefonzsinór, végein az üres dpő- pasztás dobozokkal, a deszkákból ácsolt ülőkék, az asztal és a többi tartozék — mind az enyészeté. S hol vannak azok a fegyverek, az íjak, nyilak, kardok, lándzsák, nyílpuskák, amelyeket a háborúban ,.. akarom írni: A HÁBORÚBAN használtunk! Mert volt háború is, mint ahogy az gyermekkorban szinte természetes. „Ellenségeink” a 7-es mű- úttól délre lakók voltak, akikkel az üdülőövezetiek emberemlékezet (gyermek- emlékezet) óta viszályban álltak. A mi tanyánk a SZOT-kertészet területén volt. Az jelentette nekünk a Pál utcai fiúk grundját, a vörösdngesek füvészkert- jét. Balatonszárszó, Petőfi Sándor utca 9. Kapunk fölött akkoriban alig olvashatóan hirdette egy hatalmas deszkaív: Soli Deo Glória. Nem tudtam, mit jelent, csak annyit, hogy gyermekkorom hatalmas vadászmezeje valami egyházi rezidencia volt a felszabadulás előtt. Csak jóval később hallottam, hogy 1943. augusztus 23—29. között ebben a hatalmas kertben, az általam is jól ismert patak partján, a nagy nyárfák árnyékában tanácskoztak a kor haladó eszméket valló írói, költői, irodalmárai. Lépdelek a dombnak fölfelé az úton, hol egykor any. nyit szaladtam, szánkóztam, sétáltam. Keresem a régi raktárépületeket, a kis házikót, melyben két évig mi is laktunk, s melynek ablakából merengve szemléltük az A Ima-hegy környéki erdőséget, és sasszemünk őzeket, szarvasokat vélt fölfedezni a fák között. Igen, ott állnak még a házak, de nem úgy, mint akkor. Ma SZOT-csárda néven divatos mulatóhely magyar nótával és az épülethez tákolt disz- kóbárral. Más már minden, nem olyan, mint akkor ... Visszafelé bandukolok, s a patak hűs lehelete újra magához húz. Ülök a víz partján, a völgyiben. S arra gondolok, vajon mit csinálhat most egykori általános iskolai tanárom, Ázsóth Gyula, ott a szomszédunkban? A mellettünk álló házban lakott (lakik ma is), és alapvető élményeim jó részét neki köszönhetem. Történelem- és magyarórákon úgy tudott magyarázni, olyan lelkesedéssel, hittel, hogy lehetetlen volt nem odafigyelni. Arra azonban ma már csak mosolyogva emlékezem, hogy József Attilát ő sem tudta — akkor — megszerettetni velem. Hiába volt a közelünkben a József Attíla-műzeum, hiálba tudtam, hogy a tragikus sorsú költő életében mit jelentett Balatonszárszó. Egyik verséből hallottam néhány sort, amely teljesen felháborított (mert gyermekésszel nem fogtam fel a sorok igazi értelmét): „Óh emberiség, kit törött anyám szenvedni szaporított és nem értett, nem rettenek születni újra érted, te kétmilliárd párosult magány!” Ma már értem, hogy a kétmilliárd között sokunknak kijelöltetett a hely... Ülök a patak partján, s Gyarmati László egy még korábbi emlékkép jut eszembe. Egy kőröshegyi házról, ott a főtéren, s hátul az udvarról, amelyről a kertbe lehetett jutni. A kertbe, onnan a szőlőbe, ahol sötétkéken virított őszidőben az otelló szőlő, amelynek leve oly gyönyörűn mutatott fehér inges, vasárnapra öltözött kétéves önmagámon, hogy édesanyám azt sem tudta: sírjon vagy örüljön, amikor rám talált. Igen, Kőröshegy jelentette nekem a legelső élményt, a születés utáni világra esz- mélés első pillanatait. Szülőházamat ma Muskátli vendéglő néven jegyzik a helybeliek és a Kőröshegyre látogatók. A templom pedig, ahol fejemre öntötték a szenteltvizet, nyaranta híres koncertek színhelye. Mégsem érzem magam kőröshegyinek, hisz másfél éves koromig éltem csak ott. S nem érzem magam teljesen szárszóinak sem. Hiszen tizenhat évesen Bala- tonföldvárra költöztünk. Földváron kamaszságom a felnőtté válás folyamatát, legszebb élményeit kaptam, sok száz és ezer ember ismeretét, s néhány megismerését, De nem érzem magam teljesen földvárinak sem. Távolról, a Balaton felől vonat zakatolását hozza felém az északi szél. Újabb emlékek tolulnak föl bennem a nyarakról, a feledhetetlen fürdőzésekről és a télről, amikor korcsolyával a lábon száguldoztuk be a tó jegét. Versenyeztünk, ki tud gyorsabban siklani, vagy két csapatot alakítottunk, s előkerültek a saját gyártmányú, fákról levágott „hoki- botok”, az üres konzerves- dobozok korong helyett, s megkezdődött az öldöklő küzdelem. Egy tavaszi olvadáskor még tengeri csatát is vívtunk. A tó jegén hatalmas, folyó nagyságú rianás keletkezett, mi a nyílt vízre jégtáblákat vágtunk, s az ilyen módon előállított tutajokon harcoltunk igaznak hitt jogainkért: a „folyó” egyeduralmáért. Kőröshegy, Balatonszárszó, Balatonföldvár. E három község és a Balaton különleges légköre érlelt belőlem felnőttet. Hiába élek az országban bárhol, „csak” balatoni maradok mindenütt. Nem több, de nem is kevesebb. A magyar tenger hullámai bennem kavarognak ... mindörökké. GYERMEKEINK Gyertyái László felvételei „Az ajtóm mindig nyitva áll... Egy iskolaigazgató, aki nem akar más lenni Ha reggel végigmegy a csurgói utcáin, már előre tudja, hogy 'kivel itaüáLkozik. Mindenkinek köszön. A Dankó utcai cigány szülőnek éppúgy, mint a másiik iskola dolgozóinak. Vannlak, akik csak így nevezik: a cigányok mentora. 17 éve igazgatja a II. számú általános iskolát, mely lassan a köztudaitha is baivódva viseli II. Rákóczi Ferenc nevét. Bogdán Jenő, az iskola igazgatója az utolsó öt évét kezdi itt. A régi épület hűvös falai közit csak az énekóráról kiszűrődő gyermekhangok törik meg a csendet. Szerényen berendezett irodájában beszélgettünk. — Örököltem egy nlagy körzetet, annak minden tárgyi és személyi gondjával — kezdi a visszaemlékezést. — 500 gyereknek hat tanterem jutott. Mint az akkori tanácstestület tagja, 1969-ben 'kiharcoltam egy kétlépcsős tervet az iskola felújítására. 1970 és 1974 között fejezték he az első lépcső munkálatait. Elkészült hat tanterem és egy tornaterem. A második lépcső tervei nem valósulhattak meg, mert az II. számú óilltalános iskola életveszélyessé vált, oda 'keletit a pénz. A tárgyi feltételek hiányát a pedagógiai munka erősítésével kellett pótolni, ahhoz, hogy ne hátra, hanem előre léphessünk. 400— 500 tanulója van az iskolának 16 tanulócsoportban. Ebből 100 cigány tanuló, és az csszlétszáimnak kétharmada vaflámdíByan formában hátrányos helyzetű. Ennek ellenére nálunk nincs cigányprobléma. Ez így természetes. — Nehezen jutottak el idáig. A nevelőtestülettel együttesen olyain feladatokat is magukra vállaltak, ajmelyek távolról sem tartoznak a hivatalos tanári teendők közé, de megérte. — Vaflijuk, hogy a 'gyéreiket már kisiskolás, sőt óvodás korban ki kell emelni hátrányos helyzetéből. Föl kell ébreszteni az igényét a rendszeres munkára, tisztaságra, művelődésre. A tanácstól átvállaltok a szociális feladatok egy részét. Mi ruháztuk, étkeztettük, utaztattuk a rászorulókat. Így a pénz rendeltetésének megfelelő célt szolgáit. Az apróbb gyerekek gondozását, iskolába vitelét rábíztok idősebb testvéreikre. El 'is értük, hogy csökkent az általános iskola nyolc osztályát el nem végzett tanulók száma. Ma már orvostanhallgató, tanár és országos hírű középtávfutó „tanulónk” is van. Jelenleg több olyan kolléga tanít a testületben, aki itt végzett. Régi diákjaink visszajárnak hozzánk tanácsot kérni, elmesélni gondjaikat, bajaikat. Az ajtóm mindig nyitva áll, mindenkire jut egy kis időm. — Milyen változást tapasztalt annál a generációnál, amelyet ebben a szellemben neveltek? — Csökkent a szociális támogatás és a szaporulat, ök már szégyellnek kérni és elfogadni is. Munkával alkarják megkeresni kenyerüket. Vaflilom, hogy a Szülőket is tanítani kel, ma már ők sem olyanok, mint régen voltak. — 'Mit tart a legfontosabbnak? — Köztük kell élni. A személyes kapcsolatteremtést semmi sem pótolhatja. — Ez a munka nagy elhivatottságot, türelmet és sojk lemondást is igényel. Vállalja a tantestület? Eltűnt ház a fa árnyékában
