Somogyi Néplap, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-23 / 69. szám
1985. március 23., szombat Somogyi Néplap SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Á kölcsönkapott fiú Az öregember semmit sem hitt el. Hiába írt hosszú leveleket, küldött fényképeket, idős Szántó József csak legyintett. Nem hitte el, amikor 1200 hold. földet (őserdőt) vásárolt, nem hitte, hogy luxuslakása, víkendháza van, hogy mérnöki diplomát szerzett, talán még azt is csak „kötve” hitte, hogy hét unokája él odakint. Ifjabbik Szántó József Rio de Janei- róban egyszercsak megmérgesedett. „Hát akkor jöjjön ki, és nézzen körül a saját szemével!” Idősb Szántó József bólintott, majd repülőgépre ült és meg sem állt Brazíliáig. Anniikor megtudta, hogy ez a kis utazás potom 90 ezer forintba került, elszömyedt: nem gazdálkodtam rosszul. A megérkezése „Én ennyi pénzt még sose láttam, pedig után rögtön szemrehányással illette a fiát, amiért a gyerekek nem (beszélnek magyarul: „Legalább annyit tudnának mondani, hogy isten hozta, papa”! — Mit felellhettem erre? — tárja szét a karját iá fia. — iNefcem, a „grfingó”-nak vinnem kellett valamire Brazíliában. Egy bennszülött megengedheti magánlak, hogy hónapokig sütkérezik a tengerparton (kagyló- szedésiből is megél), de egy idegentől, egy bevándorlótól elvárja a közvélemény, hogy talpraesett legyen, hogy mindenre vállalkozzék, s főként, hogy lannyit dolgozzon, mint senki a (honosak (közül. Amikor én beiratkoztam az egyetemre, már öt gyermekem volt, s egy jól prosperáló gyárépítő cégnél dolgoztam. Reggel 7-től este 6-dg az irodában ültem. Hétkor kezdődött az előadás az egyetemen, és 11-lig eltartott. Otthon 2—3 órát tanultam még éjszaka, s 6-kor keltem. Ez így ment hat éviig. A feleségem akkoriban, mondta: „Ügy fogsz meghalni, hogy észre sem vesszük.” Nos, hát mondja meg, honnét vettem volna időt és energiát még arra is, hogy a gyerekeimet magyarul tanítsam! Szántó József — az ifjabbik — már nem fiatal ember: 56 éves. 1949-ben (hagyta el az országot, 22 esztendős korában, s több mint 30 évet töltött [Brazíliában. — Kezdjük az elején! — sóhajtott. — 1928-ban születtem. Apám cseléd, imajd új- gazda volt. Polgáriba járattak; jó tanuló voltam, egy fillérjébe sem kerültem az öregnek, azután tanoménak álltam a FerÜhegyi- repülőiténre. Repülőszerelőnek készültem (2 ezer jelentkező közül 50-et vettek fel), s tizenéves gyerökként Vittek a frontra. Amerikai fogság következett. Megtanultam angolul, németül, s 1947-ben jöttem haza. Még csak 19 éves voltam, de már országhatárokat hagytam magam mögött, s regénybe illő kalandokban is volt részem. Csak egyet említek: még kokaincsempész is voltam, anélkül, hogy tudtam volna, mit cipelek a csomagban. Itthon élveztem a szabadságot, a fényes szelek engem is megcsaptak, lelkesedtem a kommunistákért, részt vettem, vezető tisztséget töltöttem be az ifjúsági mozgalomban. Veres Péter egyszer nálunk aludt; Rákosiit, Rajkot, Gerőt közelről láttam, hallottam őket beszélni, tolmácsoltam a VIT- en. Nem mondom, elég nagy szám volt, sokszor szóvá tettem a gyűléseken azt lis, ami nem tetszett, amivel nem értettem egyet; például, hogy a kastélyt miért kell szétbontani, az évszázados fákat kivágni, szóval efféléiket ... 1949 őszén egy éjszaka motorzúgásra ébredtem: iskolatársam látogatott mag, aki az ávéhánál volt akkor. Azt mondta: te engem nem láttál, a hírem se hallottad, de fogadd meg a tanácsomat, tűnj el a környékiről. „De hát miiért? Mit vétettem?!” Mit tudom én, felélte dühösen; ne sokat töpreng, ha jót akarsz. Láttam a neved egy listán ... Mindent megértettem. Megköszöntem a barátom jóságát, és elhúztam a csíkot Jugoszlávia felé. Nem szóltam senkinek. Se apámnak, se anyámnak. — Triesztben vártam sorsom jobbra fordulását, mégpedig egy kolostorban, ahol a nőtlen menekültek lágerét rendezték be. Amerikai őrmester állt a kapuban (az amerikaiak gondoskodtak az ellátásunkról), s egy szép napon közölte velem ez a (hadfi, hogy jelentkezzem már valamelyik ország felvevő bizottságánál, mert lejár a „mandátumom”, s el kell hagynom Triesztet. Én először Kanadába akartam menni. Ahogy ott állók a soriban, odalép hozzám egy tagbaszakadt, díjbirkózó külsejű pasas, és elkezdi a (karizmaimat tapogatni. Már vártam, hogy a fogaimat lis megnézze, mint a lónak, ha viziitálják. Nekem ebből elég volt, otthagytam őket. Hót iákkor hová? Már csaknem lehúzták a .rolót a (brazilok felvevőhelyén, amikor odavetődtem ... 1951. augusztus 28-án léptem partra Rio de Janei- róban. A lélegzetem elállt a látványtól. Felhőkarcolók tömege, sosem látott ember- sűrűség, szóval megapalisz a javából... Nagyon keveset tudtam én akkor még Brazíliáról. Homályos elképzelések derengtek bennem kissé elmaradott indiánokról, akiket majd nekem .kell megtanítanom egy-két praktikus dologra ... Nos, hát ámultam és bámultam. A munkaügyi minisztérium 13. emeletén foglalkoztak a bevándorlókkal; ott mindjárt munkakönyvét kaptam és egy listát, amelyen a cégek neve szerepelt. Ezenkívül 150 dollárt nyomtak a markomba, hogy amíg elhelyezkedem, legyen nálam némi pónzmiag. Egyszóval szívélyesen fogadtak Brazíliában. Szinte napokon belül sikerült nekem való munkát kapnom, mégpedig a brazil légierő pilótaképző repterén; szerelőként alkalmazták. Megjegyzem: a pilóták közt magyarok lis voltak. Mindenféle náció képviseltette magát. Brazil volt ott a legkevesebb. Megbecsülték a munkámat, jó pénzt fizettek, de csak 8 hónapig dolgozhattam, így szólt a szerződés. 8 hónapnál tovább senki sem maradihatott. Azután elhelyezkedtem egy sörgyáriban, és hamarosan a töltőcsar- noík „főnöke” lettem. Rávertem a melóra, elégedettek voltak velem; de ha még sokáig ott maradok, a hajam is reumás lesz s ezért egy magyar orvos tanácsára kiléptem. Volt már egy kis megtakarított pénzem, ezért elhatároztam, hogy földet veszek magáimnak és gazdálkodom. 200 ezer cruzeiro- sént megvettem 1200 hold földet (tudom, így első hallásra hihetetlennek tetszik), Riótól 200 kilométerre. A birtok nagy része természetesen művélhetetlen őserdő volt, ráadásul egy másiik, de százszor nagyobb birtoktestbe beékelődve; a föildem déli határán folyó, amelyben hemzsegtek a jó étvágyú alligátorok. Én, a gyanútlan, a tudatlan, a magyar parasztok ősi földéhsógével megverten azt hittem, végre megfogtam az isten lábát. A birtok elhanyagolt állapotban volt — talán ha öt holdat művelhették valaha az elődeim —, a cölöpökön álló „.rezidencia” fazsindelyes tetején beesett az eső, én mégis boldog voltam, elhatároztam, hogy meg fogok gazdagodni. Mindenekelőtt vásároltam egy öszvért, néhány jó lőfegyvert, mindenféle szerszámot és tartós elemózsiát. Majd „bevonultam” a birtokra. A ház tetejét gyorsan megjavítottam, azután nyugovóra fértem a saját födelem alatt. Már kerülgetett az álom, araikor arra riadtam, hogy rám huppant valami gusztustalan, puha test. Szinte idegsokkot kaptam az utálkozástól. Fölugrottam; egyik kezemben a zseblámpa, a másikban a revolver, és szitává lőttem magam körül a bútarokot. Pedig nem történt semmi különös, csak egy madárpók ereszkedett le a tetőgerendáról. A patkányok is jelentkeztek hamarosan. Én annyi patkányt naég soha nem láttam. Mindent megtaláltak, fölzafoál- tak; talán még engem is megettek volna, ha nem hozom nyakukra a patkányölő „házi” kígyókat. Ezeket az áldott jószágokat abzom- szédomtól (kaptam, egy franciától, aki 10 kilométerrel odébb küszködött a farmjával. A patkányölő kígyók csakhamar rendet csináltak, majd magük is eltűntek — mentek a patkányok után — nem csekély megköny- nyebbülésamre. De voltak ott másféle kígyók is. Egy derűs napon disznót lőttem a „saját mocsaram” szélén (ingovány is bőven volt a birtokomon), és szíjon húztam hazafelé. Amikor a házamnál kiléptem a sűrűből, csaknem összerogytam ... Az udvaromon mérgeskígyók napozták; annyi kígyó, mintha Brazília valamennyi csúszómászója odasereglett volna. A kullancsról még nem szóltam... Araikor az öszvér hátán először jártaim be a birtokot, mindkettőnket tetőtől talpig elborítottak a kullancsok. Persze csak otthon vettem észre... Hadd ne részletezzem, milyen kínokat álltam ki, miután mindenütt megmostam magam petróleummal... — Az említettek ellenére én megpróbáltam mindent. Szép veteményesfcertet csináltam a házam elé. Vad volt bőven, tehát rendszeresen vadásztam. Vadon termő gyümölcsből sem volt hiány, főként .banánban dúskálhattam. A folyó közelében találtam egy romos malmot, amelyben egykor man- diókalisztet készítettek, s körülötte ott voltak a régi ültetvények elvadult állapotban. Ügy gondoltam, mandiókával érdemes foglalkoznom, ezért nékiáiltam az erdő — pontosabban: a bozótos — irtásának. (Egy hét alatt sikerült is fél holdra való földet elhódítanom, rettenetes munkával...) Apámra gondoltam, aki elnyűhetetlen volt a mezei munkában, s amit a mezőgazdasággal (kapcsolatban tudtam, azt tőle tanultam, még gyerekkoromban. Például kaszálni is ő tanított meg. Sehol a világon nem tudnak olyan szépen (kaszálni, mint ahogy az apám — vagyis a magyar paraszt — tudott, és én ebből a tudományból is vittem magammal valamennyit. Vajon az apám föladná-e, tűnődtem egyre kevesebb ambícióval ott, a vadon közepén. Mert én föladtam. Egy éj- szákai eső után eltűnt a veteményeskertem, csak a lesikált föld fénylett a helyén. Akkor azt mondtam: ,.Hiába, apám, a te fiadból Brazíliában sem lesz földbirtokos.” Elővezettem az öszvéremet, behaittyogtam a leg- közelebi településre (20 kilométerre volt), s áruiba bocsátottam a földemet. Nagy nehezen sikerült megszabadulnom tőle 100 ezer cruzeiros veszteséggel. — Megint munkát kerestem, s a szerencse hozzám szegődött. Megismerkedtem egy francia asszonnyal, akinek kisvendéglője volt. Azt ajánlotta, álljak Ibe hozzá és menedzseljem az üzletét. Ráálltam. Vendéglős még sohasem voltam, a szakma érdekelt, néhány magyar ételt magam is készítettem. Megtanultam a szakmai fogásokat, az üzilet csín- ját-ibimját, én vezettem a könyvelést, én fogadtam fel a személyzetet stb. A tulajdonosnőnek hosszabb időre el kellett utaznia Párizsba, valami örökségi ügy lebonyolítása végett, s amíg külföldön tartózkodott, egyedül „vittem az üzletet”. Két évet adtam az életeimből ennek a vendéglőnek. Ezt azért mondom ilyen patetikusan, mert abban a két évben két órám sem volt szabad, legalábbis az alvási .időn kívül. A „tulaj” nem bizonyult hálás típusnak. Eladta a vendéglőjét egy spanyolnak, aki hamarosan tönkrement. Dühös voltam, de mit teillettem? Fogtam magam, és elmentem Cuiihaba nemzetközi repülőteret építeni. Miato Grosso tartomány fővárosában ismét visszataláltam a technikához, és ott ismertem meg a feleségemet is: (Maria da Gloria Baross Baptistát. Első látásra megtetszett, s egy ,grm- go” szívósságával nyertem meg magamnak, ugyanis a lány már menyasszony volt. Most lélegzetelállító történetet mesélhetnék erről a lányhódító kalandról, de nem teszem, mert még azt hiszi, háryjánoskodom. Csak any- nyit erről, hogy még bérgyilkost is bevetettek ellenem a rokonai, és az ex-vőlegény, aki tekintélyes ügyvéd volt a városban. Az asszonnyal visszamentem Rióba, éppen jókor, mert megkezdődött a „Newy Daly”, a brazíliai megújhodás, mely egy diktatórülkus kormány bukása után gazdasági föllendülést hozott. Egymás után épültek a gyárak, s ón különböző tervező, építő cégeknél dolgoztam, s nem dicsekvésből állítom, hogy profiszintet értem el a szakmában. Csak a diploma hiányzott ahhoz, hogy igazán vigyem valamire. A feleségem, mint már említettem, ellenezte, hogy tanulják, de amikor óriási erőfeszítések eredményeként sikerült megszereznem a mérnöki képesítést, ő is boldog volt, hiszen jelentősen nőtt a jövedelmem, (következésképpen a család életszínvonala Nagy cégeknél dolgoztam menedzserként (Techint, Mendes Junior, Montreal, Chicago, Bridge, az NSZK-beli Linde), képviseletükben bejártam a világot, például a Linde segítségével jöhettem először haza, 1979-tben, szegény feleségem halálának esztendejében, 30 évi távoliét után. Rióban luxuslakása van, és nyaralója a tengerparton. Most pedig egy siófoki munkásszálláson beszélgetünk, meglehetősen távol Brazíliától, de annál közelebb Ságjvár- hoz, ahol a világot járt mérnök idős szülei élnek. Két esztendeje ugyanis Szántó József a Kőolajvezeték-építő Vállalatnál dolgozik. — Levél érkezett, elkedvetlenítő hírekkel ... Szüleim rossz bőrben vannak, és nincs, aki gyámolítsa őket. Anyám 85, apám 83 éves. Betegeskednek, összehívtam a gyermekeimet (már valamennyien felnőttek, egzisztenciájuk van), és családi tanácsot ültünk. Elmondtam nekik, hogy a szüléimnek szükségük van rám, ezért szeretnék hazatérni, segíteni nekik. A gyerekek beleegyeztek. Magyarország is szívesen fogadta elcsatangolt fiát, hát most itthon vagyok, ősz fejjel, de még tettre készen ... A gyerekeim kölcsönadtak a szüleimnek. Azt hiszem, jól van ez így. Amíg az öregek élnek, nem megyek vissza Brazíliába. Szapudi András
