Somogyi Néplap, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-02 / 51. szám
1985. március 2., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK SORSMORZSA — Kezét csókolom, Edit néni! — köszöntőm az idős, hetvenedik évén is túl levő asszonyt. Gyékényből fonott bevásárlószatyrával kezében, sehová sem tekintve megy az utcán. Hónapok óta nem találkoztunk, pedig az ismeretség régi keletű. Egy másik város, .néha úgy tetszik, másik század, a régmúlt idő, ahol sorsunk egybekapcsolódott. Albérletiben laktam, a nagy családi ház alagsorában. Edit néni a férjéveiéit a tágas háziban, nyugdíjkiegészítő megoldás volt számúikra az albérlők fogadása. Nem sokat zavartuk egymást, időbeosztásunk nem egyezett. Koráin indultam, későn értem haza. Ilyenkor már a televízió kék fényei villogtak, vagy sötéten meredt az utcára az ablak. Csöndesen, talán túl csöndesen élt a két öreg, hangos szó sohasem hallatszott. Két felnőtt gyerekük* volt, a lányuk valahol áz Alföldön, a fiú Kaposvárra nősült. Ezek az információk lassan és nehézkesen rebbentek az öreg ajkakról, kapu előtti találkozásokkor, vagy a bérleti díj fizetésekor. Előfordult, hogy vasárnaponként fél órát is elbeszélgettünk a postaláda előtt, mindkettőnk kezében újság, s bennem a türelmetlen feszültség, az értetlenség életük kitárulkozása hallatán. Tehetős parasztcsaládból származó, apácáiknál nevelkedett és házasságra kény- szerített, megtört asszony élete öltött képet egyre élesebben, egyre fájdalmasabban. Értelmet kapott a túl csendes ház, napvilágra került a titok. Évek óta nem beszélt egymással a két megkeseredett öregember. Túl voltak már a vádaskodásokon, az apró piszkáló- dásokon, már csak megtűrték egymást, egyre ellenségesebben, egyre nehezebben. Szeretet nem volt bennük sem egymás, sem a gyerekek iránt. Mély, fekete kútba hullt a múlt szép emléke, ha volt, s áthatolhatatlan kerítésként, befelé forduló tüskékkel sebzett minden. Nyomasztó légkörben telt hónapok voltaik. Tavaszo- dott, ahogy fordult az életem. Megkönnyebbüléssel hagytam el nemcsak Edit néniék házának alagsorát, hanem a várost is. Vissza se néztem, se felejteni, se emlékezni nem akartam. Megdöbbentő találkozás volt hát a mostani Edit nénivel. Rám nézett a sokat szenvedett öregasszony, szemében nem villant a felismerés öröme. Minden mindegy volt neki. — Elváltunk — mondta a változtathatatlan tényt —, tovább nem maradhattam a házban. A fiamhoz költöztem, másfél szobás lakásba, két gyerek és a menyem mellé,, nyűgnek. A fiam házassága is felbomlott, a válás után a menyem és a gyerekek kapták a lakást. Mi pedig albérletbe költöztünk. Átveszem a foszlott háncsszatyrot, s a lassú léptekhez igazítom a magamét. A hetvenéves asszony és a negyvennegyedik évét taposó fiú sorsán gondolkozom, amíg a nagy családi házhoz nem érünk, ahol Edit néni ék az alagsori helyiségeket bérlik. Milyen furcsán csendül ösz- sze az élet, gondolom. Törött bútorók között él az eddig egymással alig törődő két ember, végiérvényesen egymásra utalva. Keserű szájízzel, a tehetetlenség érzésével búcsúzom. Nem ők az egyetlenek, akik a ma- gánhábnrúban vesztesként kényszerültek visszahúzódni. Sorsuk csepp a tengerben, kiszolgáltatva az emberi figyelemnek és törődés- ne*L Klie Ágnes Szülőföldem HOL VAN ATTILA SÍRJA? Ebben a külvárosban nem csapódott le guanó „feketén, vastagon”, nem rántottak bicskát bosszúvágyból, szerelemféltésből a kocsmázó legényék. Sohasem vonultak az utcára errefelé munkát és kenyeret követelő munkások, de nem volt jellemző a környékre a falusias perifériák patriarchális hangulata sem. Szakmunkások, kishivBitalnokdk, a város peremén gazdálkodó középparasztok éltek az egy-kéteme- ietes, szürke épületek falai mögött vagy a magas kőkerítésekkel, mint várfalakkal körülvett családi házakban. A meggyökeresedett városiak falun érezhették magukat a nyílegyenes, tiszta és csendes utcákat járván — a falusiak pedig városiban, hallván a távolból a villamosak csilingelősét, a hűtőház gépeinek monoton zsolozsmázását, a hőerőmű turbináinak búgását. Tailán e kevéssé markáns jelleg az oka annak, hogy szülőföldem, Szeged szellemi nagyságai, Tömörkény, Móra, Juhász Gyula sohasem örökítették meg az utókor számára Rókust, amint a rövi- debb-hosszabb ideig itt új- ságíróskodó Mikszáth és Gárdonyi, vagy „a legszö- gediibb szögedi”, a néprajz- tudomány halhatatlanja, Bálint Sándor sem. E versfaragásra és szociográfiára senkit sem ihlető külvárosról ma már csak nekrológot lehet írni. A mélységesen mély Búvár tavat, melynek náddal borított partján oly sokszor bújócs- káztam társaimmal — anyámnak, a tízgyermekes külvárosi tanító lányának rémületére — azóta feltöltöttek. A nyugalmas utcácskák helyén betonkolosszusok emelkednek, parkok terpeszkednek. Nincs máraz Ilona utca sem, melyről annak idején úgy gondoltam: keresztanyámról nevezték el... Szemüveges közvetítő Nem emlékszem, hogyan kerültem szüleimmel, s a megszületésére akkoriban készülődő öcsémmel hároméves karomban a szép családi ház egyszobás hátsó traktusába. Csak jóval később, kamaszként olvastam arról, hogyan sajátította ki az állam a tágas nagypolgári otthonokat munkáscsalá- dok számára. Az egykori gazdák nem titkolt ingerültséggel reagáltak apám dísz- galambtenyésztő Szenvedélyére, és szüleim sem követtek el mindent, hogy örök barátságot kössenek a barikád túlsó oldalán állókkal. Az asztalyel lenségek csöndes állóháborújában én, a szánalmasán vézna, szemüveges fiúcska voltam a közvetítő, anélküli, hogy fogalmam lett volna nagy- szerűségéről. Az udvart környező sudár nyárfák alatt folytattam hosszú beszélgetéseket már kisiskolásként Széli nénivel Dick Sand jellemének kiválóságáról és Negoro, a bajószakács aljasságáról, az üvegezett teraszon falatoztam a kulák- lisztből készített süteményt, és vittem a kóstolót később a szüleim által hizlalt fekete disznóból, melynek pusztulásához néhány órával azelőtt az én kétségbeesett zokogásom völt a gyászzene. Talán itt, a keresztanyámról elnevezett utca 11. számú házában tanultam meg örökre, hogy az acsiarkodás, a gyűlölködés sohasem vezethet eredményre — csak a tisztelet, a szeretet. Jenő bácsi pálcája Rémálmok ... Tüdőgyulladások sorozatai, felejthetetlenül borzalmas gerinc- csapoilás a Kossuth Lajos sugárúti kórházban, ahol születtem — alig 150 centi magas, törékeny anyám a két karján, gyalcgszarrel vitt haza, bizonyára nem hitte vOlnla akkor, hogy fiából néhány év múlva az hóéi rudat is elfogyasztani képes ifjú válik majd — s a legszörnyűbb rémálom: a testes iskolaépület a Párizsi körútra nyíló Madách utcában. Tanítóim a korszellemet testesítették meg. Az első, B.-.né — a türelmetlenség, az agresszivitás jelképe a szememben, amióta jelenlétemben közölte anyámmal, első kudarcaimon felbuzdulva: — Ez a gyerek soha nem tanul meg. magyarul írni és olvasni! Jó másfél évtizeddel később véletlenül találkoztunk, ugyancsak Szegeden. Ö kissé elképedt, megtudván: (afféle csóró bölcsészként évek óta azon fáradozom, hogy ne szoruljak ki a világméretű kommunikációból. Hasznos tanácsát — .. csak tanuljon szorgalmasan, hátha lesz még magából valaki” — azóta sem feledtem... Amjnt második tanítóm, K. Jenő bácsi „kormos pacsijait” sem. Ha nem ültünk hátul összekulcsolt kézzel, ha csak pisszenni mertünk, máris harsant a parancs a katonaságtól frissen leszerelt, csizmában és kincstári nadrágban járó-kelő, kopaszodó férfiú szájéból: — Gyere ki egy pacsira! Otrombaságának hatását csak a ki tudja, miért nevelőtanári sorsra kárhoztatott N. Endre bácsi kedvessége, humanizmusa oldotta lelkűnkben focival, sáklk- szimuitán okikai, hosszú beszélgetésekkel. Vajon hol lehet most? És hol a régi osztálytársak? A dadogása miatt állandó gúny célpontjául szolgáló D.? És K.? Ö, úgy tudom, Kecskeméten végzett a piarista gimnáziumban, s néhány esztendei kényszer- szünet után az orvostudományi egyetemre vették föl. És mi lehet V. Jancsival? Ház — nem a rakparton Alacsony, mokány, fékete fiú volt V. Jancsi. Naponta Verekedett, de egyetlenegyszer sem büntették .meg. Osztályunkban a középmezőnyhöz tartozott, de bizonyítványa mindig színjeles. Apjának fényképét ott láttuk a belvárosnak csaknem valamennyi kirakatában akkor, 1954—56-ban. Emlékszem: mutatós szőnyegekkel, a proligyerek számára kápráztatóan szép bútorokkal berendezett lakásban éltek a Madách utóéhoz közeli téren. Úgy, mint Trifonov: Ház a rakparton című kisregényében Glebov. Gyanakodtunk tehát Jancsira, de kedveltük is. Rendes kölyök volt. Együtt cu- korkázta el velem az apám zsebéből elcsórt nyolc forintot, együtt lógtunk az iskolából két napig és fogyasztottuk a Hungária-szál- ló könyörületes pincére által a két „éhenkórász” fiúcskának felajánlott sertéspörköltet. Micsoda újdonság volt a megszokott lókolbász után! Együtt tanultuk az úszás alapelemeit is a nyári szünidőben az újszeged! strandon. Azután néhány évig nem találkoztunk. Magam — szüleim döntése nyomán, a jobb lakás- és álláslehetőségek reményében — a polgárváros után a borsodi iparvidéken szerezhettem meg második meghatározó él- mónyanyagomat és érettségi bizonyítványomat. Nagydiáknak visszakerülve szülővárosomba, láthattam csak viszont Jancsit, operaelőadás utám a színházból hazafelé baktatva a híres és gyönyörű Kárász utcában. — Megismersz, Bandi? hívj meg egy fröccsre ide a Corsóba! Ösztöndíjam kuncogó krajcárjaiból ennyire még futotta. Hálaként lekötelezőén őszinte vallomást kaptam egy mindössze húszéves, de látszatra kátyúba jutott fiú szerencsétlen életsorsáról. „Szeretnék kivergődni a segédmunkás-sorból” — sírta el magát, —, „de ehhez nevet kellene változtatnom!” Vajon sikerült-e? Akik elmentek Gyermekkorom legszebb emlékeit az Aigner-telepről őrzöm; melyet a hidegháború esztendeiben neveztek el Béke-telepnek. A Budapest —Belgrad főútvonal mentén ölterülő óriási állatvásár- térről, a gátról, mely a már nem kanyargó, de még szőke Tisza indulataitól védte szülővárosomat, és amelynek tetején elterülve, a Mondák könyve olvasása közben azon töprengtem : hol van Attila sírja, a .tavaszonként kivirágzó folyó medrének mely részén? Szándékom, hogy megtaláljam, tiszavirág-életűnek bizonyult De tartásnak az emlék nagy - apámék házáról, melynek hűvös nagyszobájában hétvégienként a Tolnai-világtörténetet böngészgettem, sajnálva a forradalmárok által vérpadra küldött „ártatlan” XVI. Lajost és a gyönyörű Marie Antoinettle- et. S arcök villannak fel onnan, a telepről. Nagynéné- mé, akinek — családja nem lévén — testvérei gyermekeinek babusgatása, gondozása, szellemük alakítása volt az egyetlen, de mindent elsöprő szenvedélye, jóval később is, amikor az üres zsebű, s az egyetemi menza-mizériától csaknem felkapott álló unokaöccs „véletlenül” be-betoppant hozzá. Azóta elment... S elment unokabátyám, Gyuri is, a tehetséges orvos, mielőtt befutotta volna a mindenki által megjövendölt hatalmas karriert S Gyuszi sincs már, másik unokatestvérem, a szorgalmas szakmunkás, akinek a családja volt a mindene. Egyikük harminchét volt, másikuk harminckilenc. Remélem, nem teljesedik be családunkban az a közhely, mely szerint három a magyar igazság. Mert hamarosan harmincnyolc leszek .. Szülővárosomon azonban nem fog az idő. Kicsattanó egészségének, elbűvölő szépségének, tinédzserlányos élénkségének láttán megdobban a szívem, valahányszor odalátogatók, valahányszor hazamegyek, s végigsétálok ámuLva-bámulva sugárútjain, kőrútjain, a Tisza-parti korzón, ezredszer is azon gondolkodva: hol lehet a hunok nágy királyának, „az isten ostorának” sírja. Megtalálni sohasem fogam. De ha mások meglelnék, száguldó riporteriként teremnék Szegeden. Lengyel András
