Somogyi Néplap, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-02 / 51. szám
8 Somogyi Néplap 1985. március , szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A KALEVALA NAPJA 150 éves a finn eposz _ Kultúra A kantele, amelynek kíséretében a Kalevala történeteit is énekelték Gntrei Malimén, Vaassila Kieleväinen, Arhippa Fer.ttu- nen neve épp olyan ihalhatatlan, mint a (Kia'levalla, hiszen nélkülük az sem volma. A magyarok közül Reguly Antal már az 1830-as években ismerte, néhány részletet iie ;is fordított az Ös-Kaleva- lából. A teljeset először Barna Ferdinand tolmácsolta .magyarul' 1871-ben. Vi- kár Béla klasszikus Kaleva- la-tfordítása 1908-ban jelent meg. A harmadik magyar Kalevala 1972-ben látott napvilágot Nagy Kálmán átültetésében, a negyedik pedig 1976-ban Rácz Isitván fordításában. A hetvenes éveket joggal mondhatjuk tehát a Kalevala magyar évtizedének. A (Kalevala nemhogy süly- lyedne az időben: egyre följebb emelkedik. Ma már a fekete földrészen is gyönyörködhetnek benne. Egy gui- neai költő léfordította pular- fulfude nyelvre, külön érdekesség, hogy ezt a könyvet Szegeden nyomták 1983-ban. Győri László és demokrácia Az alkotmányban deklarált művelődési jogegyenlőséget ma már olyannyira természetesnek tartjuk, hogy csak igen ritkán gondolkozunk el azon: voltaképpen mi a szerelünk a kulturális értékteremtő folyamaitokban és hogy kik, s miiként demokratizálják azt a kultúrát, amelyet el kell — el kellene — sajátítanunk. Az erről való töprengés közben nem feledhető, hogy a művelődési jogegyenlőség nem állapolt, hanem folyamat: következésképpen a művelődéspolitikai gyakorlat elemző vizsgálata során feltárulnak a kulturális érdek- képviselet, órdékérvényesülés fő tendenciái is. Vitányi Iván szerint „a kultúra demokratizálása felülről lefelé ható folyamat: a kulturális politikának, a közművelődésnek], a művelődés apparátusának ez a központi feladata. Vele szemben a kulturális demokratizmus alulról felfelé ható folyamat, az emberek, az egyénék és közösségek önálló döntését jelenti arról, hogy hogyan akarnak művelődni”. A nyolcvanas évék közepén sajátos ellentmondással került szembe a közművelődés. Anniit tervezett, szorgalmazott, az kevésbé sikerült, amire viszont nem fordított kellő figyelmet, az új színfolttal gazdagította a kulturális életet. Nagy erőfeszítések történtek például a művelődésliotthon-hálózat fejlesztésére, korszerűsítésére, vagy .az olyasómozgalom és az amatőr művészeti tevékenység .tömegbázisának megtartására, tehát a művelődés lintézményesített formáinak ímegerősítésére. Be kell látnunk, hogy mindezek nem sok sikerről jártak. Ugyanakkor — szinte ettől függetlenül — sorra jelentek meg a legdemokratikusabb közösségi-kulturális képződmények, a művelődési egyesületek, művelődési körök. Ezek a többnyire falusi közösségék önmaguk, saját belátásuk szerint döntenek arról), hogy miit vesznek át a kultúrából és mit nem* s maguk választják meg az elsajátítás, .illetve a kulturális öntevékenység módját is. Ez a szemlélet nem tűr meg külső beavatkozásit, népművelői fontoskodást, sőt: radikális hevülettel megkérdőjelezi iá különböző (társadalmi rétegek, csoportok kulturális Igényeinek megfogalmazására hivatott aufiklérista ■népművelői szerep létjogosultságát. Elutasítja azt a Goethének tulajdonított — és a népművelő körökben gyakran idézétt — bölcseletét, miszerint „az embereknek nem .azt kell adni, amil igényelnek, hanem azt, amit igényelniük kellene”. A művelődési egyesületek tehát nem hisznek Goethének, sem az őt icitáló népművelőknek. Hisznek viszont önmaguk, (közösségük társadalmi-politikai érzékenységében és tenniakarásában. S mivel a kezdeményezők többnyire az idősebb nemzedékhez tartoznak, előhívják emlékezetükből a régi falusi gazdakörök, öDvasókörök, művelődési egyletek, népfőiskolák közösségalakító élményeit 'is. Pápay Lajos, a siómarosl Kossuth Művelődési Kör — az ország első falusi kulturális egyesületének — elnöke a minap sugárzott Űj Reflektor Magazin című tévéadásiban többek közt ezt mondta: „A kinevezett népművelő felfelé bizonyít, mi lefelé, iá nép felé. A régi művelődésiottíhon-veze.tő tervet (teljesít, mi igényeket elégítünk ki...” Kell-e ennél bölcsebb, demokratikusabb hitvallás? Ügy vélem, nem. Az így gondolkodó gazdasági és kulturális faluvezető mellett valóban nincs helye a csak felfelé tekintgető népművelőnek. Egy Debrecenből elindított közművelődési kísérlet arra ad igen tanulságos példát, hogy miként lehet érdekeltté tenni a jó ötletekkel és szervezőkészséggel rendelkező „kívülállókat” a helyi művelődési otthon egy-egy havi programjának megtervezésében és lebonyolításában. A „Legyen népművelő !”-akció során az önként vállalkozók számára a művelődési otthon pénzt és népművelőd segítséget nyújtott. S az eredmény: több sikeres, ötletgazdag rendezvény, új arcok a művelődési otthon programjain. Persze a siőmarosi vagy a debreceni példa még korántsem általános. Jelzi azonban, hogy egy-egy közösség kulturális érdekképviseletében merőben új, valóban demokratikus gyakorlat kezd megvalósulni. Remélhető, hogy az effajta kezdeményezések eloszlatják majd azt a téves nézetet is, miszerint az egyes települések kulturális élete közti különbségek kizárólag a népművelő meg a művelődési ház munkájában keresendők. A kulturális demokrácia fejlesztése nyilván inem képzelhető él a hivatásos népművelési szervek, az erre hivatott népművelők tevékeny részvétele nélkül. Káros lenne ugyanis, |ha egy településen belül elkülönülne az „alulról” meg a „felülről” szerveződő kultúra, vagy amint azt egy pétervásári' példa kapásán a Stúdió ’34 című tévéadásban is láthattuk, a spontán mozgalmi kezdeményezés szembe kerül a hivatalos népművedésii apparátus bürokratizmusával. A kultúra demokratizmusának érvényesüléséhez jól működő intézményrendszerre is szükség van és olyan központi — látszólag kisebbségi döntésekre jogosult — szervek létrehozása is indokolt, amelyele értékekre alapozott szakmai szempontok alapján határoznak a kulturális termékek létrehozásáról és .terjesztéséről. A könyvkiadás, a filmgyártás, tévéműsorok készítésié és ezek útralbocsátása a központi kulturális intézmények feladata. Abban azonban, hogy a művészeti és tudományos értékek egészéből mi kerüljön be a „helyi kultúra” áramkörébe, a demokratikus alapon szervezett helyi társadalomnak kell döntenie. Elias iLönnrot 1835. február 28-án írta alá Kalevala avagy a finn nép hajdani történetéről szóló régi karja- lai runók című népköltészeti gyűjteményének az előszavát, amelynek első része aztán ugyanannak az esztendőnek a karácsonyán hagyta el a nyomdát, második része pedig 1836 márciusában — 500—500 példányban. Finnországban február huszonnyol- cadilka minden évben a Kalevala napja. Elias Lönnrot százötven esztendeje tett pontot munkája végére, ekkor született meg a világirodalom egyik legnagyobb remekműve, a talán ilegné- pibb eposz, amelyet már a modern időkben jegyeztek le és állítottak össze éppé, egésszé, kerekké. A Kalevala — magyar színpadon. A Körszínház bemutatója 1969-ben A régi eposzok — a ho- mérosziak, a Mahábhárata, az Edda, a Niiebelung-énekek és a többiek — keletkezése a bományba vész, a tudomány csupán faltételezésékkal szolgál, a Kalevaláé viszont pontosan, nyomról nyomra követhető. A ífiinn nép hosszú évszázadokon át megőrizte ősrégi énekeit, a rúnákat, de egészen a (18. század végéiig senki sem jegyezte le őket. Csak az ezerhétszázas évék Végén, a korai romantika Akseli Gallen-Kallela illusztrációja idejében figyeltek föl rájuk. Ekkor már több runót Ismertek, s Henrik Gábriel Portban megfigyelte: „vissza lehet vezetni őket egy épebb, valódibb formára... mind tartalmuk lényegét, mind vezérmotívumaiikat tekintve összekapcsolódnak.” Elias Lönnrot, egy szegény falusi szabó 1802-ben született fia, akit a család orvosnak taníttatott, s már doktori disszertációját is a népi gyógymódokról írta, s csupán kényszerűségből választotta ezt a pályát, mert valójában 'mindig az irodalom érdekelte — ő lett Portban 'és Gotthund álmának megvalósítója. Egy kis faluban házita- nítóskodott, amikor az első népdalokat lejegyezte az ottani öregektől. 1828-ban pedig jól kitervelt gyűjtőútra indult, hogy aztán évtizedeken át folytassa a kutatást. Ugyanennek az évnek 'az őszén már ösisze is állított egy gyűjteményt — már benne voltak iá későbbi Kalevala töredékei —, hogy aztán sose elégedjék meg addigi munkájával, hogy újra meg újra bővítse, kiegészítse, mert a kis finn falvacskák mélyén csak úgy buzgott az ősi forrás. Egyre több és több runó — rege, monda — gyűlt össze ifüzeteiben, s lassan kirajzolódott előtte: Portban és Gottlund korántsem tévedett: egy új, homéroszi nagyságrendű eposz van a kezében. A történeteket sorrendbe állította, kerekké formálta, s végül a Kalevala címet adva a műnek, 1835. február 28-án az előszót is megírta. Ez az úgynevezett Ös-Kalevala. Veneranda úr bement a borbélyüzletbe, letelepedett a karosszékbe és megszólalt: — Egy vermutot kérek! — Tessék? — kérdezte a borbély, gondolván, hogy rosszul hallotta. — Egy vermutot kértem — mondta Veneranda úr —, és azt hiszem, elég világosan és érthetően beszéltem. — De hiszen én borbély vagyok, uram — mondta csodálkozva a mester —, le tudom vágni a haját, meg tudom borotválni, vermuttal azonban nem szolgálhatok. — Maga azt gondolja, hogy ha az ember aperitifet akar rendelni, akkor meg is kell magát borotváltatni vagy nyiratni? — kérdezősködött tovább Veneranda úr. — Dehogy — mondta a borbély —, ám az üzletem csak egy sarokra van a bártól... — Komolyan azt gondolja, hogy a sarki bárban L. i—■ megborotválják és megnyírják az embert? — kérdezte Veneranda úr. — Fura elképzeléséi vannak. Pár perccel előbb ott voltam, és csoda, hogy ki nem hajítottak az ajtón. — Ott viszont megkaphatná a vermutját — kelt ki magából a borbély, amikor már nem tudta, mi mást mondjon. — Nagyon lenőtt a bajuszom — mondta Veneranda úr. — Azt le tudom önnek vágni, de vermutot nem ... szólt a borbély. — Ugyan miért akarnám magától, hogy vágja le nekem a vermutot?! — kiáltott föl Veneranda kifogyva a béketűrésből. — Csodálkozom, hogy micsoda emberek vannak manapság! Jól van, majd otthon levágom magamnak. E szavakkal felállt, és morgolódva otthagyta a borbély műhelyt. Zahetnszky László fordítása CARLO MANZONI Egy vermutot kérek! A Kalevala a finnek nemzeti ügye volt, Elias Lönnrot az akkori finn irodalmi élet figyelmének a középpontjában állt, tőle várták, hogy megalkossa nagy büszkeségüket, a finn népi eposzt. Segítőtársakat adtak mellé, egyetemi hallgatók járták Karjaiét, a finn vidékeket, hagy új meg új énekeltet gyűjtsenek össze, hogy ne vesszék 'el semmi, hagy minél teljesebb legyen a mű. Akkoriban még nem volt szokás, hogy lejegyezzék, ki énekelt, mikor és hői, de ennek ellenére sok legendásan jól regélő énekes nevét mégiscsak megőrizte Lönnrot: Juhana Kamuiamén, Bényi László: Prozida kikötője Dr. Gulyás József
