Somogyi Néplap, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-16 / 63. szám

1985. március 16., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Olvassuk újra év somogyi képzőművészete NÉMETH LÁSZLÓ: ^ UTAZÁS Németh László a háború előtt már nagyne­vű ember, az akkori értelmiség legérzéke­nyebb rétegének írója. Hatása jelentős, filo­zófiája - amely A minőség forradalmában, a Tanúban, Az ember és szerepben, A Medve utcai polgáriban és megannyi más rendkívül fontos Írásban fogalmazódik, alakul, fejlődik - gondolkodás - meghatározó erejűvé válik. Különösen a nép, a nemzet sorsáért felelőssé­get érző fiatal pedagógusok azok, akik a Né­meth László-i tanítást magukénak érzik. A háború alatt egy magyar szellemi attitűd ki­alakításáért harcol féltve népét a germán mítosztól, s az európaiságban találja meg a „kert-Magyarországban" élő tehetséges alko­tó „polgár” helyét. Csakhogy ez a gondolatmenet olyan elmé­leti fikcióvá vált a valóság tengerében, hogy ő maga is érezve, milyen kicsiny az a szelle­mi sajka, amiben hajózik, a háború alatt és közvetlen utána egyre inkább az ilyen gon­dolatokat hordozó ember pesszimizmusát, tra­gikus magára maradását hangsúlyozza. S így jön létre a Németh László-i mű modellje: az igényes életet élő ember küzdelme a közö­nyös, ellenszenves közeggel. Németh László 1959-ben a szovjet írószö­vetség meghívására indult tanulmányútra. 1959 szeptember közepén utazott felesége és Király István társaságában Moszkvába, s öt hét alatt Leningrádban, Harkovban, Grúziá­ban, Szocsiban járt. Hazatérve az írót itthon kétoldali bizalmatlanság is fogadja. S 1962- ben egy ironikus drámával felel a világnak, Az Utazással. Ennek főhőse, Karádi tanár úr, akitől utazásából visszatérve mindenki a ma­ga igazát akarja hallani, és mindenki a sa­ját szája íze szerint kommentálja szavait. Mi­után azonban a főhős egyéniségének alapvo­nása a tényékhez ragaszkodó pontosság, a figyelő értelem, hát nehéz helyzetben van mindenki, aki a maga pecsenyéjét szeretné megsüttetni vele. (Részlet a III. felvonásból) LAJCSI: Te, Bandi bácsi, gyere már ide egy kicsit. Épp az öreg Karádi Józsi bácsiról beszélünk. Mi tör­tént az öreggel? MACSKÁST Megérkezett. A körülményekhez képest elég jó kariban. LAJCSI: De ez az újság­cikk? MACSKÁSÉ Az öreg vigyá­zatlan volt. Hagyta, hogy az újságírók kiszínezzék. SZÍ VAROZGATÓ: Ugye ? Mindjárt mondtam én, nem írta azt az öreg. MACSKÁSÉ De eltekintve a stílvirágoktól, a lényeg — LAJCSI: Persze, ráismerni a stílusára. A föld rádiusza, a Tiensán. Én ugyan csak átfutottam — SZÍ VAROZGATÓ: De hát le­hetséges ez? LAJCSI: Azt gondolod: va­lami pozíciót kínáltak fel mieki? MACSKÁSI: Annál az öreg sokkal puritánabb jellem. Suttogja, ö látja, kiérlek, hogy ez így nem megy to­vább. Lassan nem lesz jó magyar ember az altisztnél magasabb beosztásban. Ha meg nem tanulunk egy ki­csit gazsulálni ... Elhúzó­dik a sarokban levő filo- dentrom mögé. Horn köz­ben bejön, felvesz egyet a biliárdasztalon heverő la­pokból. MÜZEUMIGAZGATÓ: utána jön, s megfogja a kabát- szárnyát. Bocsánat, főor­vos úr, ha nem zavarom. HORN: Tessék, pairancsoljon az igazgató elvrtárs ... MÜZEUMIGAZGATÓ: Ugyan hagyjuk azt az elvtársa- zást. Ügy vagyok elv társ, mint a [főorvos úr: amíg másnak nem kell a he­lyem. Az ember megcsinál európai szinten egy intéz­ményt, mint főorvos úr a szemészeti osztályt... De nem erről akarok beszól­ni ... Miért vagyunk mi itt? HORN: Ügy hiszem, hogy a Karádi tanár úr úti beszá­molóját meghallgassuk. MÜZEUMIGAZGATÓ: Ak­kor úgy kérdem: ő miért lesz itt? Mit akar ezzel az örökös beszámolással? HORN: Nyilván ilyen hatás­sal voltak rá az úti élmé­nyéi ... MÜZEUMIGAZGATÓ: De akkor is ez a szokatlan szereplési láz! A moszkvai rádióban, a hírlapokban, itt. Hallom, hogy a gimná­ziumiban is beszélni akar. HORN: Talán csakugyan ra­kott táskával tért haza. MÜZEUMIGAZGATÓ: Jó, jó. Én igazán régi szocialista vagyok ... S nagy bámuló- ja a Szovjetuniónak. De nem érzi, hogy ez az ő nyilatkozata a Reggeli Új­ságban ... mégiscsak ízlés­telen. Én, tudja, hogy nagyra becsülöm őt. Hisz a múzeumba is én hoztam be őt, pedig akkor nem állt úgy, mlint most. De ez a váratlan fordulat... HORN: Mit tegyen, ha fölis­merte az igazságot? A kö­vetkezetesség, úgy mond­ják, az öszvérek erénye. MÜZEUMIGAZGATÓ: De hatvanhárom éves korban! Több következetességet vártam volna tőle. S őszintén megvallva, nem is hiszem ... Főorvos úr ott lakik, egy portán ... HORN: Kérem-, én olyan ritkán találkozom vele. Épp hogy üdvözöltük egy­mást az út után. MÚZUMIGAZGATÓ: S a múzeum? Az azzal kapcso­latos tervei? HORN: Múzeum ? Csak az Ermitázs múzeumról be­szélt. Annak az albumát mutatta. (...). HANTAI: beront, nagy tele irattáska a hóna alatt, be­széde gyors, inkább móká­ból, mint beszédhibából kissé akadozik. Mi az? Ka­rádi Józsi bácsi még nincs itt? Karórájára néz. Pedig az öreg pontos szokott len­ni. LAJCSI: Tán ebben a te­kintetben is megjavult... HANTAI: Aligha, aligha... Ott szigorúan büntetik a késést. Macskásihoz. Te sem tudsz semmit, Bandi bátyám? MACSKÁSÉ Tegnap még szó sem volt erről az egészről. Én is csak a te­lefonodból tudtam meg. HANTAI: De jön, jön? Ked­ves főorvos úr, megengedi, hogy igénybe vegyem a te­lefonját? HORN: Kérem, én már át is adtam... HANTAI: már telefonál is. Édes kisasszony, ötvenöt — Horn főorvos rendelőin­tézete ... Karádiné nagysá­gos asszony? Az öregúr el­indult már?... Nem? Az teljesen lehetetlen. Még meghalnia sem szabad. A pár'ttitkár elvtárs, a ta­nácselnök elvtárs, mind bejelentették magukat. Ké­rem kedves - Teréz piaima. De ezt ne tessék említeni. HORN: átnéz a másik te­rembe. Az igazgató főor­vos ... az utódommal. Hú­zódjunk el. kórházigazgató: a kí­sérőjéhez: Morális tünemé­nyek, úgy látszik érdeklik még az embereket. Meg­lepő, milyen szépen be­gyűltünk a Karádi tanár úr órájára. Hantáihoz. S az ünnepelt? HANTAI: Azonnal itt lesz, -igazgató főorvos elvtárs ... Hopp, az őrölt kávé... Az itt van a táskámban. Utá­nasiet Júliának, közben keres a táskában. KÓRHÁZIGAZGATÓ: észre­veszi Hornot: Szervusz, éde­sem. Milyen jól nézel ki. Hiába a fél-állás. Bár én is követhetném a példádat a másféllel. HORN: Ebben, sajnos, nem -tudtak, kedvesem-, segíte­ni. Lajcsihoz. Ügy, mint te engemet... Egy alak bekukkant, tiszteletteljes hangon: Forgács elvtárs! Tovább adják: Forgács elvrtárs! Az egész szoba megmered, s az ajtó felé fordul; még a Szivarozga- tó sakkozó is, csak az Iz­guló nézi tovább a táblát. Forgács bejön, egy kis kí­séret alakul körülötte. Zsi­zsik, az újságíró is köztük van. FORGÁCS: Hantáihoz: Ka­rádi tanár úr? HANTAI: Már elindult, For­gács elvtárs. Már elindult. Itt lakik egész a szom­szédban. FORGÁCS: Tudom, jártam nála. Hornhoz. Jó napot, főorvos úr. Na, sok szem­üveget kelll írni az új téesz-tagoknak ? HORN: I-gan, kérem; való­sággal dúskálkodnak az új juttatásban. FORGÁCS: Azt tartják, leg­alább ebből vegyék ki a részüket. Udvarias nevetés. Na, majd rájönnek a töb­bi előnyére is. Volna egy kérésem: a rokkantakat minősítő bizottság elnö­kéül szeretném felkérni. HORN: Kérem, amennyiben rajtam múlik,.. FORGÁCS: Macskásihoz: Na, kedves M-acskási, mit szól a barátja pá-lfordulásához? Bizonyos városoknak van ilyen hatásuk. Hantáihoz. Ha jól emlékszem, az a Szent Pál is valami úton tért meg. Az ajándékozás nem mindennapi problémá­ja szinte attól a pilla­nattól fogva nyugtalanít, hogy első ízben mentem lá­togatóba. Emlékszem, több mint egy óra hosszat bo­lyongtam a piac széltében- hosszában s törtem a fejem erősen, milyen virágot ve­gyek. Az egyik túl drága volt, a másik nem tetszett, és így tovább. Azóta az ünnep mindig komoly töprengést jelent szá­momra. Nemrég azonban egy újságban érdekes taná­csot olvastam. Nagyon meg­örültem neki. Azt mondja, hogy egy feleség számára nincs szebb ajándék a bók­nál. „A szép szó a nő szá­mára a legértékesebb aján­déknál is sokkalta drágább.” Megkezdtem a tanács át­ültetését a valóságba. — Kedvesem — mondom a feleségemnek —, ma valahogy olyan jó színben vagy. Kissé csodálkozva tekintett rám, majd a tükör elé állt és elmosolyodott. — Hogy neked milyen gyö­nyörű szemed van! Nem Szikra János festménye Horváth János p asz telije Bors István: Státuszszimbólumok Szervác József: Évszakok Kötelező ősz közeleg gyöngyöző \napsugarakat tilol, azokból verni majd nyaras nyakakra kötelet----­K öveti kötelező tél s halottas hatalma alatt robbanni vágyó magvakat sarjadni, serkedni ítél És tavasz is lesz, serkenő Kiing József: In memóriám de az már/nem kötelező. JURI] PROPOPENKO A BÖK mondtam még? — ejtek el egy apró bókot a követke­ző napok valamelyikén. Nagyon tetszett neki. Bók­jaimtól észrevehetően jó hangulata lett. Úgyhogy mondhatom, igen hálás vol­tam a cikk szerzőjének. Örömöt szerzek a feleségem­nek, s ráadásul a pénz is a zsebemben marad. Hát nem jó? Sajnos, egy idő után azon lcaptam magam, hogy is­métlésekbe bocsátkozom. Mondjuk, egyik héten két­szer dicsértem meg a frizu­ráját ... Hamarosan be kel­lett szereznem egy erre a célra szolgáló noteszt. Már- minthogy följegyezhessem, mikor mit mondtam. Az a helyzet, hogy nem is olyan egyszerű dolog meg­felelő bókot találni, pláne egy idő után. A bókokat idő­vel szinte fantasztikussá kell fokozni, ám ugyanakkor meg kell maradni a hihető­ség bizonyos határán belül, Például egy alkalommal mit eszeltem ki? — Egyszerűen elképzelni sem tudod, milyen gyönyörű vagy a mai napon. Ez a ru­ha, amit felvettél, még ked­vesebbé és aranyosabbá va­rázsol a szememben, olyan csodálatosan hangsúlyozza kecses arcvonásaidat... Ragyogó eredménye volt. A feleségem egy teljes óráig nem mozdult el a tükör elől. Születésnapjára már egész bókgyűjteményt mondtam el neki. Az állótükör előtt nézeget­te magát egész este. Egyéb­ként is igen megkedvelte mostanában a nagytükröt. Se mozi, se színház, csak a tükör. Minden este. Március nyolcadika. ugye, különleges ünnep. Nők nap­ja. Most aztán igazán ki kell tennem magamért, gondol­tam. íme! Elmentem a könyvtárba és a világirodalom legszebb re­mekeire támaszkodva gyűj­töttem vagy öt sűrűn teleírt lapra való bókot. Sokat dol­goztam rajta, de úgy láttam, megéri. Odaálltam eléje, és el­mondtam elejétől végig a legemelkedettebb bókokat, amiket ember valaha is ki­talált. Kis mosoly jelent meg a szája szögletében, s ezt felel­te: — Jól mondod. Szép va­gyok és utolérhetetlen. Ezen­kívül megismételhetetlenül aranyos is, és a város asszo­nyai között a legeslegvon­zóbb, a leggyönyörűbb. Ezért aztán az én kiváló adottsá­gaim birtokában egyszerűen érthetetlen, hogy ilyen ... ilyen izére pazarlóm a drá­ga időmet, mint te. Sokkal jobbat érdemelek. Hallgass ide... Szóval, elhagyott. Most itt ülök a szobában, és csak nézek magam elé. Várok. Várakozom. Mi lett volna, tűnődöm, ha még egy kicsit el is túloztam volna ezt a nagy bókolást. Fordította: Konczek József

Next

/
Oldalképek
Tartalom