Somogyi Néplap, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-16 / 39. szám
1985. február 16., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS KARINTHY FERENC Olvassuk újra BUDAPESTI TAVASZ A felszabadulás a magyar irodalom egészében alapvető változást hozott. A korábbi Írófejedelmek eltűntek, a vallásos, katolikus erkölcsi szemlélet, a Tóth Tihamér-i „tiszta fér- fiúság" és kapcsolt részei megszűntek favorizáltnak lenni. Az új erkölcsi normák a balol- daliság jegyében fogalmazódtak meg, az addigi üldözöttek hősökké váltak; mintegy itt is talpra állítva azokat az alapvető természetes és általános erkölcsi normákat, melyekből eddig csak azokat harsogták, amelyek a hatalom demagógiájához szükségesek voltak. Természetesen előbb a líra és a novella kelt az új szél szárnyán a magasba, de ezt rövidesen követték azok a már korábban megírt regények, amelyek a fasiszta cenzúra következtében nem láthattak napvilágot. Aztán jelentkezett az új prózaíró nemzedék, amely életélményének kapta a háborút, a felszabadulást, az újjáépítés éveit. A korszak jelentős írói - Karinthy Ferenc, Déry Tibor, Urbán Ernő és mások - riportkötetekkel váltak ki az irodalomból. S csak az ötvenes évek elején jelentek meg azok a regények, amelyek már irodalomtörténeti mara- dandósággal ábrázolták a felszabadulás pillanatát. Ezek között talán a legjelentősebb Karinthy Ferenc Budapesti tavasz cimű müve, mely 1953-ban jelent meg, s amelyből 1955- ben film is készült. A mű a magyar társadalmi osztályok teljes körképét adja abban a huszadik század közepi állapotban, ahogy Budapesten, a körülzárt fővárosban létezhettek. A cselekmény helye tehát az ország fővárosa, az időpont az a másfél hónap, amikor a szovjet hadsereg már ostromgyürübe fogta a várost, s az emberekből a kiélezett, élet-halál- helyzetben kitört valóságos természetük. Az író két katonahösét még bejuttatja a körülzárt városba, az egyik családját mennek meglátogatni, és aztán végig ott is maradnak. Az ő sorsuk hálójába került embereket ismerjük meg: a katonaszökevényeket, üldözötteket, a hatalomban tobzódó, de az orránál tovább nem látó nyilas söpredéket, mindazokat, akik ennek a negyven évvel ezelőtti világnak élő részesei voltak. (Részlet) . .. Hajnalban arra ébredtek, hogy valaki ököllel veri az előszobaajtót és kiabál. Turnovszky nyitott ki, viaszmécsessel. Rögtön félretolták az útból, s három férfi tódult a lakásba: mindhárman nyilas karszalaggal, bőrövvel, pisztolytáskával és fekete, ellenzős sapkával. — Kicsoda maga? — ri- vallt a mérnökre az, amelyik elöl jött: egy öles termetű, bőrkabátos férfi, aki körül kellemetlen pálinkaszag úszott. — De kérem ... én rimafői Turnovszky Tivadar okleveles ... — hebegte a mérnök, a bőrkabátos azonban nem figyelt rá, benyitott az egyik lakatlan szobába. De hirtelen visszafordult, zseblámpájával Turnovszky arcába világított, s a boldog meglepetés hangján fölkiáltott: — Apuskám! Hiszen te zsidó vagy! Turnovszky majdnem elájult az ijedtségtől és az arcába lehelt szesz erős szagától. Kotorászni kezdett zsebeiben, de a bundája volt rajta s alatta pizsama: csak egy fényképes villamosbérletet talált. Végül ismét Turnovszkyt szedték elő, aki közben megtalálta az összes iratait, és szétrakta őket az asztalon. A bőrkabátos egyetlen mozdulattal lesodorta a sok papírost. — Ki jött ide az éjjel? — Kérem, úri becsületszavamra . .. — Ide figyeljen: mi egy alacsony, bajuszos, vörös embert keresünk. Saját szememmel láttam, hogy ebbe a házba szaladt be. Elhiszi nekem? — Én elhiszem, de a mi lakásunkban ... úri becsületszavamra ... Mikor a nyilasok kifelé indultak, a bőrkabátos meg egyszer belevilágított Turnovszky képébe. — És jó lesz vigyázni, apuskám, mert mi mindent tudunk. Én csak annyit mondok: nem vagyok szívbajos ember..., A mérnök még mindig sápadtan, de kezeit sebesen dörgölve tért vissza az előszobából. — Kint vannak ... Mit szóltok: jól elintéztem őket? így kell ezt: szépen, finoman ... A mérnök még sokáig nem tudott elaludni, újra s újra dühbe lovagolta magát. Gazsó, aki a másik szobában feküdt, csöndes elégtétellel hallgatta Turnovszky szűnni nem akaró, halk szitkozódá- sait.. . .. . Amikor felnyitotta a szemét, újra a mérnök hangját hallotta, s egy pillanatra azt hitte: még mindig az óráját panaszolja. Pedig odaát most vitatkoztak valamin: közben reggel lett. Mintha az asszony csendesen sírt volna, aztán Jutka .hangját hallotta. Gazsó felült az ágyban, és figyelni kezdett. Zoltán még aludt. — Nem kérnélek rá, kislányom — hallotta a .mérnök gyors, dallamos mondatait —, nem kérnélek, ha nekünk is nem volna félnivalónk. De légy okos, és lásd be: most az órámat vitték el, de ez az éjszakai eset sokkal rosszabbul is végződhetett volna, és akármikor megismétlődhet. Azt nem hiszem rólad, hogy bajba akarod keverni Ilma nénédet, aki annyi jót tett veled. Pedig ha következetesen végiggondolod ... — Én nem félek, én semmitől sem félek — mondta Turnovszkyné. — És hova menjen innen szegénykém ebben a szörnyű bombázásban? — Te azt nem tudod megítélni, fiam, hogy neked mi a jó és mi a rossz. Én vagyok érted felelős ... Ez egy veszélyes ház, ahol már nyomoznak, ahova egész biztosan vissza fognak jönni, és ti csak egymásra hívjátok fel a figyelmet. Itt két szökött katona bújkál meg ti ketten: kicsit sok egy lakásra. A saját érdeke is azt kívánja, hogy ne maradjon itt tovább. El fogjuk látni pénzzel, élelemmel... Gazsó nem tudta, miért veszélyes, ha a lány itt van, csak azt értette, hogy ki akarják tenni, és nincs hova mennie. Az, hogy a mérnök ilyen kegyes szavakba csomagolja a dolgot, felháborította: az álom rögtön kifutott szeméből, fölugrott, és kezdte magára ráncigálni a nadrágját. < Nem ébresztette fel Zoltánt, ujjával hátrasimította fekete, sűrű haját, kopogott a szomszéd szoba ajtaján, de a választ sem várta meg, benyitott. Turnovszky felöltözve, cigarettát töltögetve magyarázott, az asszony még ágyban volt, egy kis zsebkendővel szárítgatta a szemét. Jutka a kályha mellett ült, lábát a szék alá húzva, sápadtan. Gazsó megállt az ajtó mellett, egyik keze még a kilincsen. — Jó reggelt, fiacskám, már felébredtél? Kialudtad az izgalmat? — fordult feléje rögtön Turnovszky, s az ezüsttárcáját nyújtotta. — Egy jó reggeli cigarettát? Gazsó nem mozdult el az ajtó mellől, egy gyilkos pillantással végigmérte, s olyan durván, hangosan támadt rá, hogy az asszony mélyebbre bújt az ágyba: — Nem szégyelli magát? Mit akar ettől a lánytól? Turnovszkyt azonban nem tudta kihozni a sodrából: félrehajtotta fejét, s mint aki még örül is Gazsó belép- tének, egy nyájas mosolyt küldött felé. — Hallottad, miről beszéltünk? Kitűnő: akkor segíthetsz meggyőzni a hölgyeket ... — Hiába csavarja: ez a lakás nem a magáé. Akik itt laktak, azok elutaztak, és a kulcsot Pintéréknek adták. Innen maga senkit el nem küld. — Tévedsz, fiacskám, Koch Endre engem bízott meg a lakás kezelésével. Ha óhajtod, parancsolj, a megállapodás „.. — Az írás hamis. Maga csinálta, akár a többit. A mérnök feleségére pillantott, felállt, megfogta Gazsó zubbonyát. — Különben is tudod te, fiam, hogy ki ez a lány? Egy bujkáló zsidó, aki más néven él. Ha megtudják, mindnyájunknak kampec, neked is, nekem is ... Turnovszkynéból újra kitört a zokogás. Gazsó csak a vállát rándította, lerázta magáról a mérnök kezét. — Akkor is itt marad — mondta Gazsó, és kiment a szobából. A mérnök egy zsebkendővel törülgetni kezdte az arcát, homlokát. — Az ember ide fogadja, jót tesz vele, és tessék: ez a hála! 40 év somogyi képzőművészete Leitner Sándor: Mozaikterv Weeber Klára: Örökség Csiszár Elek: Búcsú Házat vennék Mórichidán „Hoztáj cukjot, bácsi?” Meglepetten kapom föl a fejem; az óvoda kerítése mellett három csöppség játszadozik a fűben. A legkisebb makacsul ismételgeti: „Ugye, hoztáj cukjot?” Nem vitás, itt én vagyok a kérdezett. Zavartan nyúlok zsebembe; no, nem cukorért, mert azt általában nem hordok magamnál, pedig, de sokszor llenne szükség az efféle csekélységre. Pénz után kotorászok, az munkál bennem, hogy ha netán akarnék, itudnék-e venni egyáltalán? És közben mondanám, amit saját gyerekeimnek is oly sokszor mondogattam, hiába; mondanám, hogy az ilyen csöppségnek még nem való cukor, mert a fogai idő előtt... De ehelyett zavartan bevallom: én bizony nem hoztam egy szemet se. „Ugye, ha visszajössz, ho- zoj?” Mondom, hát persze, hozok, az nem lehet vitás. De el is ibizonytal'anodom, hogy szabad-e ilyet mondanom. A gyerek megjegyzi; s ha én is megjegyzem ezernyi dolgom közepette, majd nem hagy nyugodni a gondolat, hogy időt kellene szakítanom, teljesíteni kell, amit ígértem. De, vajon, mikor jutok el ismét ebbe a faluba? Legszívesebben, persze, ittmaradnék két napig, háromig, hetekig-hónap okig akár. Szép vidék. Hátamban érzem sokáig a kislány tekintetét. Bolyongok a Rábca, a Marcal ölében megbúvó kis településen. De sokszor megnyomoríthatta az embereket itt 'a víz! Talán azért is van ez a sok vályogház még mindig; sárból könnyebb volt megépíteni újra és újra. De micsoda különbségek vannak! Az utóbbi öt—tíz év építkezéseinek nyomán már- már paloták nőttek: három szint, hat szoba, radiátor, bojlerben meleg víz, garázsban kocsi, itt-ott kettő is. Mellettük a vályog; a szerény portákon, a megrogy- gyant néni'kék, bácsikák totyognak. A fiatalok felröppenitek régen; vasárnaponként hazaugranak, krumplit, paprikát, paradicsomot, almát és körtét pakolnak Ladába, Daciába, Skodába. Ingyen van, megéri. A mama reszkető szemmel néz utáDINO BUZATTI lAttilo Fossadoro gróf, aki a hetvenöt év felé járt és a fellebbviteli bíróság nyugalmazott elnöke volt, testes ember létére nem átallott a kelleténél többet enni vacsorára, no meg az \italt sem vetette meg — és éjszaka rosszul érezte magát. A grófné telefonált Alb- ruzzi doktornak. Az orvos éjjel fél egykor érkezett meg. Nyomban megvizsgálta a beteget, aztán gondolkodott egy sort, majd édeskés hangon kezdett beszélni, csűrt- csavart — ez pedig orvos szájából semmi jót sem ígér. A helyzet fenyegető volt. Elhatározták, hogy egy nemzetközi kiválósághoz fordulnák: a 83 esztendős Sergio Leprám professzorhoz, a leghíresebb és ezért legdrágább orvoshoz. Éjjel két óra tájt megjeA csalhatatlan diagnózis lent Lepnani. Első asszisztense, Giuseppe Marasca kísérte — jobban mondva támogatta. A konzílium legföljebb három peréig tartott. — Agyembólia, reménytelen eset, legföljebb egy hete van hátra — és bizonytalan járással a lift felé indult. Másnap reggel Albruzzi újra megjelent a Fossadoro- palotában. Angela szobalány nyitott ajtót és közölte: — Minden rendben van, doktor úr! A legnagyobb rendben! Én mindjárt gondoltam is. A gróf úr csupán hullarészeg volt — semmi itöblb. Minitha mi sem történt vdlna, maga a haldokló is megjelent — vidám volt és elégedettnek látszott. Amikor Marasca, a nagy Leprán! első asszisztense, Albruzzitól értesült Fossadoro gróf „feltámadásáról”, roppant haragra gerjedt: — Képtelenség! Hallatlan eset! Leprani professzor nem tévedhet. Hiszen érted, miilyen veszély rejlik ebben? ... A professzor a múlt hónapban egyszer már bakot lőtt, és csak nagy üggyel- bájjal sikerült megóvni az infarktustól. Még egy hibás diagnózist nem élne túl. Énted ? így kezdődött a nagy orvos jőhírénak megmentésére irányuló hadművelet. A itizennegyedik napon Lepnani professzor imár türelmetlenkedni kezdett: — Mi van azzal a szörnyű vénemberrel? Még mindig nem patkóit el? A professzornak injekciót kellett adni, hogy megnyugodjon. Délután Marasca megjelent a Fossadoro-villában. Izgatott volt, szeme vérben forgott. Két másik tanársegéd kísérte, szakácsruhában. Marasca és kollégái elfoglalták a konyhát. Este ugyanis ünnepi vacsora volt: a gróf lányunokájának nevenapja alkalmából. iA vendégek között a könyörtelen Marasca is ott trónolt. A dolgot mesteri ügyességgel végezték el. Amikor felszolgálták a tortát, Attilo Fossadoro gróf éppen csak beleharapott — és holtan rogyott össze. Arcán boldog mosoly ragyogott. Marasca azon nyomban telefonat a kiváló professzornak: — Gratulálok, mesterem. Diagnózisa egy perccel ezelőtt fényesen igazolódott. Fordította: Gellert György nuk, a papa büszkén kihúzza magát: mérnök lett a fiú, orvos a lány; műszerész, művezető; nagy erbber. Vitte valamire. Egyiik-másik épület előtt megállók. Némelyiknek meg- nyomorodott kapuját már csak a jó erős lakat tartja meg. Meglódul képzeletem: szívesen ellaknék némelyikben, bíz'isten. Ha lenne any- nyi pénzem . . . Vart ifit ház eladó, van bizony; sok helyről kihaltak már az öregek. Csak az a kérdés, mennyiért akarja az ember. A kocsma egyből megbolydul, ha idegen téved be; árulják a Szarka-féle házat, a Balog Mariskáé is eladó; a Boros Gyurkáé hatszáz öles, neki vannak a legszebb gyümölcsfái, ötvenezerért odaadja. Mondja egy hatvannyolc éves ember, hogy ő bizony el nem adná a világ minden kincséért se, amit egy életen át összeku- porgatott; szívéhez nőtt nagyon a ház, a kert; egyedül él, azé lenne az egész, aki élete végéig eltartaná. Bolond maga, mondja a tanácselnök. Bolond az, aki föladja a várost, az összkomfortot. Az embert meg- igézi a vidék, a csönd, ez a béke; de sok pénz kell ide, nagyon sok. Az volna jó, ha megnyílnának az ég csatornái. Ha megnyílnának az ég csatornái, lenne mire elkölteni a temérdek pénzt, bizony. Legelőször is törpe vízmű kellene. A hatvankettes nagy árvíz után szabályozták a folyókat; azóta igencsak megcsappant a kutak vize, egyik-másik már-már el is apad. Aztán portalanítani kellene az összes utat. Rendes egészségház is kellene. Jó fűtés az iskolába, óvodába. A kocsmáról ne is beszéljünk. A képzelet utolérhetetlen; pénz nem hull az égből. Csodákat nem teremt egyetlen pillanat. Azzá lesz ez falu is, mint annyi árva társa. Ásó kellene, lapát; sarló, kasza a gaznak, gondos kezek megigazítani a kerítéseket. Erős, fiatal férfiak, dalos ajkú asszonyok; emberek, akik itt rendezkednének be életre, halálra. Herceg Árpád
