Somogyi Néplap, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-16 / 39. szám
1985. február 16., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Egy nap az ezerszínű Édenben Élmények és szépségek, találkozások és látványok az igazi kincseim. Megoszthatók, mégis megmaradnak, csak az élettel tűnnek el. Trezor sem szüskéges megőrzésükhöz,, csak emlékezet. Ilyesféle értékek szerzésére tanított meg az élet. Kincstáram nemrég egy különleges élmény emlékével gyarapodott Longwood Gardens- ben, Amerika egyik legnagyobb virágoskertjében, amelyet a képes tájékoatató „egész éven át virágzó Édennek” hirdet. Longwood Philadelphiától 30 mérföldre délnyugatra fekszik, a történelmi Brandy- wine völgyében. A Longwood-birtok körülbelül 1000 hektáros, amelyből a 350 hektáros kert nyitva áll a közönség előtt, 650 hektár pedig mezőgazdasági és szolgálati zóna. Az óriási kertet Pierre Samuel du Pont alapította. Egykor a (Lenni Lenape indiánok voltak a táj gazdái. 1700 körül a Peirce nevű quaker család vásárolta meg William Penntől. 1906-ban került a dúsgazdag Pierre du Pont tulajdonába. Mindkét család természet- barát volt. George Pierce dédunokái, Józsua és Sámuel 1798-ban körbeültették házukat szép szálfákkal; és fél évszázad múltán a tulajdonukat képező Peirce parkot már Amerika egyik legszebb arborétumaként és Viktoriánus parkjaként emlegették. Csónakázók, fürdőzők, kirándulók sokasága kereste föl Amerika minden részéről. Erdők, ligetek, fasorok és tarka virágágyak képezték az első színfoltokat a mélyzöld tájban. ' Du Ponték utazásai szerte a világban erősen hatottak arra, hogy ma Longwood Gardens egyedülállóan egyesíti magában a világ kertstílusainak csodálatos keverékét. Itália villái ihlették a víz és szobrok, a francia kertek a lenyírt, figurális fákkal szegett utak, az angol kertek a virágágyakkal tarkított, tágias, nyírott füves terek létesítésére. Du Ponték lelkesedése, hozzáértése és hatalmas vagyona lehetővé tette, hogy egész évben buján virágzó, gazdag gyümölcstermést adó növényzet vegye körül a házukat. A húszas években építették a palota méretű, hatalmas, üvegfalú melegházakat. A három és fél holdas, légkondicionált virágpalota amellett, hogy kertészeti és növénytermelési látványosság, kulturális központként is figyelemreméltó intézménnyé vált. Helyet adott egy 10 010 sípos, modern orgonának, hangversenyeknek, báloknak, színházi előadásoknak is. Longwood Gardens magántulajdon. Kilenc-tíz millió dolláros évi költségvetésének 70 százalékáról a Du Pont alapítvány gondoskodik, 30 százalékát a belépőjegyek és az üzletek forgalma fedezi. Az üzletekben művészi emléktárgyak, iparművészeti emlékek, könyvek, képeslapok, virágok vásárolhatók. A kert személyzete 190 teljes foglalkoztatású alkalmazott, köztük 80 szakképzett kertész, 70 részfoglalkozású munkás 'és 40 tanuló szolgálja a világ minden részéből ide látogató, évi 650 ezer vendéget. Késő őszi napsütéses déle- lőttön érkeztem Longwood Gardensbe. A piros és rozsdaszínű fákkal szegélyezett út dimbes-dombos tájakon kanyargott, s az igali tájat idézte. Néhány száz gépkocsi már megelőzött a parkolóban. Az erdei árnyékba bújtatott pikniktéren pihentem ki magam. Tisztaság mindenütt. Tiszta a stílszerűen gerendákból ácsolt mosdóépület, az ivókákból hűvös, friss víz folydogál. Prospektusaim alapján eleve tudtam, hogy kevés lesz az időm a kert futólagos megtekintésére is, hamarosan el is indultam tehát egy dombba épített bejárón át a látogatási központba. Megváltottam 4 dolláros belépőjegyemet. Művészi domborművekkel fedett folyosón át léptem ki a napfényben csillogó kertbe, ahol minden évszakban örökké változó kép fogadja a látogatót. A kertek művészéi minden évszakban más-más' ruhába öltöztetik ezt az édeni tájat. Kezemben térkép, előttem tájékoztató tábla. A növények között oktató táblák az tangói és latin növénymegnevezéssel és a származási helyek megjelölésével. Az utak mentén padokon pihennek a megfáradtak, sok a tolókocsis kiránduló. Hamarosan rájöttem, hogy , milyen hasznosak a padok. A belépő pihenten nekilendül, a látvány kergeti virágágytól virágágyig, a begóniamezőkről az erikatábláig, a japán kertből a tóvidékre, az íriszektől a rózsakertbe, az orchideák ezer fajtájától a páfrányok sűrűje felé. Az olasz vízikertben 600 szökőkút sugara csillog a napfényben. este színes világításban. A csendes Peirce parkban a kétszáz éves, rőtszínű fák, alatt ezernyi aza- lea piroslik; az angol kert tiszta vizű tavát rikító sárga virágsáv övezi. A romantikus, mohos kövekből épült harangtoronyból negyedóránként harangjáték kíséri a vízesés csobogását és köszönti az arra járókat. Számomra mégis a leg- megkapóbb élmény a központi melegház csodálatos világa volt, ahol — ki tudja miért? — a bámulat csendje fogadott. A csónak méretű trópusi vízitálak, vízililiomok, lótuszok és papyruszok közelében csattognak a fényképezőgépek. A diófa parket- tes bálteremből a délutáni zongorahanigverseny dallamai szűrődnek ki az emberfej nagyságú krizantémok fölé. Bámészkodtam a húsevő virágok előtt és kicsit sajnáltam őket éhük miatt, mert egy fia legyet sem láttam körülöttük. A praktikus emberek sétájuk közben fölkeresik az „ötletkertet” és a konyhakerti kiállítást, ahol gyakorlati tájékoztatást kapnak házuk tája szépítésére és hasznosítására, s mintákat láthatnak kisebb-nagyobb melegházak otthoni elkészítésére. Nem láttam egyetlen parkőrt, sem takarító személyt, mégis 'mindenütt rend és tisztaság uralkodott. Kutatott szemem a különleges fenyők alatt egy elajándékozható toboz után, de egyetlenegyre sem leltem a jól fésült pázsiton. Délutánra elfáradtam, mert a jó levegő és a sok itiszta szépség is fáraszt. Betértem az étterem teraszára, és egy forró kávé mellett megírtam néhány képeslapot virágszerető (hazai barátaimnak, majd egy felejthetetlen nap emlékével indultam hazafelé. Az úton egy másik világ hömpölygő tt: egy se vége, se hossza gépkocsilánc. Lassan besötétedett körülöttem; rnér- íőldes fénycsóva vakítóan kígyózott előttem, mögöttem és mellettem. Gondolataim az embermagasságú lila-fehér szarkalábakra, a nyugodt rózsaligetekre tértek vissza, így enyhült az utazás láza, a vezetés izgalma ebben a forgatagban, és elviselhetőbbé vált a benzingőz édeskés szaga. Csodálatos képek rajzanak elém emlékezetemből és fényképalbumomból. Vajon híven tudom-e majd elmesélni barátaimnak, hogy jártam az Édenben, és hogy milyen lenyűgöző volt szépsége? Kellner Bernát Apáról ... „Nekem mindig tetszett ez a munka!” Kazsokon járunk, a Petőfi utcában, s ha útitársunk, az itt született Csapó Csaba nem mondaná, bizony nem hinném el: ezt hívták főutcának. IMost a „főútvonal- róil” leágazó mellékutca; szétszórt kővel szilárdított földút viszi rajta végig, dö- cögtetve a járműveket. Beszélgetünk a konyhában. A nagypapa a szalmatörmeléktől tisztítja a ruháját. — Nagy becsülete volt Kazsokon mindig az állatnak, a (takarmánynak — így a legöregebb, a 79 éves Csapó, pontosabban: D. Csapó Sándor, aki 1971-ben tette le a munkát a közösben, s most 2150 forint nyugdíjat kap. Veje, B. Csapó Dénes magyarázza a bizonyos „elő- betű” fontosságát, eredetét: — A faluban több Csapó család élt. Az én őseim megkülönböztetésül tették a nevük elé a B betűt, mert a dédnagyanyámat a lánykori nevén Bita Erzsébetnek hívták. D. Csápó ßändor 1959 márciusában a vejével, B. Csapó Dénessel egy időben írta alá a belépési nyilatkozatot a kazsöki téeszlbe. Volt kocsis — éveken át a saját lovait hajtotta —, gyalogmunkás, ahogyan éppen a szükség hozta. („Mentem én mindenhová, ahová éppen költöttem . . .' j — (Húsz hold földet vittem be, és a lovakat, a szarvas- marhákat. Ezeket annak a volt egyéni gazdának az istállójába kötöttük be, áhol a legnagyobb volt a hely. így vittük össze a disznókat is, mert nagy, egykori uradalmi épülete nem volt a farínnak. Aztán, hogy a két Aranykalász, a kazsoki meg az (igali hatvankilencben egyesült, két évig ott ,is dolgoztam. Legutóbb, a nyugdíjazásom előtt a kovácsnak segítettem, de nem mondtam nemet akkor sem, amikor szénakazlazáshoz hívtak ... A vő, iB. Csapó Dénes hat holdat, az apja tizenhetet vitt a közösbe ötvenkilencben. Egy évig fogatos volt, azitán, a boglári tanfolyam elvégzése után bnigádvezető lett a növénytermesztésben, s ezt a munkát végezte negyedszázadon át. Tavaly augusztusban ment nyugdíjba... — Mehettem _ volna már hónapokkal előbb, mert megvolt hozzá az időm, de kértek, maradjak még. Felesége tizenhét éves tagság után került rokkantsági nyugdíjba, hetvennyolcig a növénytermesztésben dolgozott. („Voltam én a szárítónál is, ia három műszak közül az éjszakait szerettem a legjobban, ment akkor napközben elláthattam itthon a háztáji munkákat.”) A legidősebb Csapó meg a veje egymástól veszi át az emlékezés fonalát: — Az egész határ az emberre várt, meg a lovakra. Mindent fogattal vetettünk és az első évben négy, egyenként nyolc kaszásból álló csapat vágta le a gabonát... — Ahogyan teltek az évek, úgy könnyébbedett a munka. Volt egy K—25-ös Zetorunk, és a fonói gépállomás is segített (Szántani, vetni. Ez a traktor három hagyományos ekét húzott, láncra kötve, mi meg markoltuk az ekék szarvát, így forgattuk ki például a cukorrépát... Csapó Csaba hol az édesapját, hol meg a nagyapját figyeli, miközben azok a régmúltra emlékeznek. Csak akkor kapcsolódik a beszélgetésbe, amikor Sanyi bácsi a családi szokást említi. Azt, hogy náluk a gyerekek korán megismerkedtek a mező- gazdasági munkával, s ez alól a lányoknak sem voll kivétel, aki a fonyódi gimnáziumban érettségizett. — Nekem mindig tetszeti ez a munka — mondja Csaba. — Sohase gondoltam arra, hogy az iparba menjek. Hetvenhatban elvégeztem Kaposváron a mezőgazdasági szakközépiskolát, s addig is, amíg tanultam, szabadidőmben iés nyaranta mindent elvégeztem, amit a szüleim rám bíztak: kaszáltam, szénát gyűjtöttem, elláttam 3 jószágot és a téeszben is vállaltam munkát. Miután technikus minősítést szereztem, élőbb az igali Aranykalász kazsoki tehenészeti telepén dolgoztam műszak- vezetőként a telepvezető mellett, most meg gépjármű-ügyintéző vagyok. Két éve házasodtam, feleségem az igali általános iskolában tanít, a téesztől kapott szolgálati lakásban lakunk tavaly óta... }— De nemsokára készül a sajátja is — mondja a nagyapa, nem kis büszkeséggel. — Ha az egészségem engedi, én is segítek . . . Az elmúlt negyedszázad szorgos munkájából, a közösből kapott keresményből meg a háztájiból „jött ösz- sze” B„ Csapó Dénesék háza, Csabának a Wartburg — így summázzák, mi mutatható föl jelentősebb éntékként a szövetkezeti gazdálkodás múltjából. — Az igali házhoz megvan a telek és az építési anyag egy része is — így a legifjabb Csapó. — Az Aranykalász Tsz 40 ezer forint kamatmentes kölcsönt ad, és ötven százalékos fu- varkedvezményit. Abban a házban már központi fűtés lesz ... Csapó Dénesék istállójában most is kilenc szarvasmarha áll, eziek ára már Csaba házában „ölt testet” Igáiban, összébb kell húzni a nadrág- szíjat, meg kell fogni a pénzt a fiataloknál és az öregeknél egyaránt ebben az időszakban, mert sokba jön a házépítés. Már az utcán járunk, amikor Csaba megjegyzi: „A papa nagyon szerette volna, ha az ő házában lakunk. Nagy háza van, nagyobb, mint a szüléimé, s egyedül él benne. De nekünk már Igáihoz kell kötődnünk, ott van a munkahelyünk, és Igáiban élni minden szempontból előnyösebb ...” Nem mondja, de a családi beszélgetés erről árulkodott: ettől még nem szakad el Kazsoktól, a falutól, a szülőháztól, mely útjára bocsátotta. Hernesz Ferenc
