Somogyi Néplap, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-01 / 282. szám
1984. december 1., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Gerzson Pál művészete Hagyomány és jelkép A telefon fekete és régi volt. Csendesen, szerényen húzódott meg íróasztala sarkán, kagylót tantó villája fele letörve. Ézsiás ült, és mereven nézte az elpiszkálódott számhelyeket. A telefon kopott volt, magán hordozta az évtizedek használatát. Megszokott mozdulattal emelte fel a kagylót, megszólalt az ismerős búgás. Tárcsázta a hívójelet, majd hirtelen eJihajtározássall letette a kagylót. Fájdalmasat zörrent az öreg készülék. Két éve viaskodik már ezzel a hívással. Ennyi ideje, hogy megszorították egymás kezét, és könnyedén tudomásul vették, vége. Már az egymás közelsége sem fogja irritálni, a letisztult belső békét. Elváltak oly szépen, szeretettel, ahogy csak a háborúba induló szeretőt (búcsúztatta kedvese. Nem maradt más az emlékek, amelyek nem voltak különlegesek, csak emberiek, ötszáz kilométer költözött közéjük, majdnem egy országhatár, s úgy gondolta — sikerült elfelejtenie. Langyos őszi délutánban ment az utcán, nyárfaleveleket sodort vele szembe az enyhe fuvallat, és fanyar illatat. Ekkor villant eléje a kép. Hátulról látta, csak egy pillanatra, amint befordult a sarkon, a fagyai bokrok mögé. Csak a válla, aranyló szőke haja, bőre fehérsége, csak az volt ugyan olyan. Megdöbbent. Lehetetlen, biztos nem ő volt. Idáig eszébe sem jutott, most mégis úgy állt itt, mint akit meghipnotizáltak. Ügy érezte, hogy bélül leszakadt valami, mint .tavaszi olvadáskor a vastag hótakaró kérges teteje. Félve, bizonytalanul, újra tárcsázta a számot, tartva a visszautasítástól, vagy a „halló, ki beszél, ja te vagy az” érdektelenségtől. Bejött a búgó hang. Szíve a torkában kalapált, amikor egy kattanás ... — Hát tüdőd, ez mégsincs rendjén. Hogy így terrorizáljanak valakit, mint ahogy téged, édes lányom — hallatszott a vonal túlsó végéről. Nem tudita eldönteni idős férfi- vagy női hangot hall. — Igen, tudom. De hát egy fiatal női hang. — De mit csináljak? — hallatszott ne higgye, hogy könnyű Jóskának, mert nekem is van nagy szám, megkapja utólag, az biztos. — Utólag, ha ... ha ... utólag, mondhatom... És anyádra nem gondolsz? Mondhatom, szép dolog! — Mit csináljak? Tudom, hogy nem jó lábakon járunk ... — Nem, nem, lányom. Te már az elején nagyon elengedted ezt a lovat, és most már aztán nehéz visszafogni ... — Elszabtuk, hiába ... — El, kislányom, el bizony. De vannak dolgok, amiket nem lehet lenyelni, és akinek nem kell, az nem is nyeli... Tudod, gyermekem? — Mit csináljak most már? Ha anyuka megkérdezi a gyerekeket, ök sem fognak mást mondani. — Jól van, gyermekem, én nem avatkozom bele, csináljátok úgy, ahogy akarjátok, nékem semmi közöm hozzá ... Egyébként szegény nagyanyád is odavan. Harminc kiló. Anyádék a temetésről hazajövet bementek hozzájuk. — Harminc kiló ... Ügy már nem is lehet létezni ... — Nem bizony ... Dunr. Fájdalmasat nyekkent a telefon. Ézsiás egy pontra bámult az ablak felső szögletébe. Legyecske vergődött a szövevényes pókhálóban, halkan zümmögött. Elszabták ... el bizony ... Kint felisivított egy mentő szirénahangja. Idegtépőén hasított a vadgesztenyés, kopogós délutánba, elnyomva a legyecske panaszos zümmögését. Percek teltek el, még megnyugodott körülötte a világ és csend lett. Tárcsázás után végre kicsengett, és kapcsolták. Azonnal felismerte a rég nem hallott hangot. — Halló ... azt álmodtam az éjjel... — Halló, te drága! Már azt hittem sosem jelentkezel ... — Túl vagy a nyáron? Nem mentél férjhez, valahova messzi idegenbe? — Ugyan ... azt mondtad, álmodtál... — Igen. — Az esőt jelent. Nem, várj csak, halottal álmodni jelenti azt. Igaz, ez majdnem olyan, hogy felhívtál. — Csak nincs valami baj ? — Baj? Ugyan. Te drága, mi van veled? Mennyi kérdés. Ézsiásnak sosem tűnt fel, hogy a telefonok kérdésekből állnak. Kérdésre félszóval válaszolnak, 'és máris tódul a következő. — Semmi, a szokásos, vagyok. Ez majdnem egyenlő azzal, amit mondtam. De mondd már, mit álmodtál, hogy jutottam eszedbe, milyen isteni kobold lopott a szívedbe annyi könyörületet, hogy megkeress, mondd drága ... Ézsiás nehezen formálta a szavakat. Valami fojtogatta a torkát. Azt tudta, hogy ez nem sírás, csak valami meghatottság. — Butaságot. Volt egy délutánom, úgy loptam. Arra jártam, de mégsem ott, több száz kilométerrel arrébb. De eljutottam oda hozzád ... érted ?... Szédítő rohanás után, behajtottam a főitérre. Oda, ahol valamikor búcsúztunk, amikor megszöktél előlem, hogy ne kelljen a szemembe nézni és azt mondani; igen, te voltál az, aki soha többet nem lesz ... csak futottál, hogy megbüntess azért, amiről nem tehettem. Ne, látom az arcod, hidd el, egyszer el kell számolnunk! Tudom, megbántad, hogy így búcsúztál, ne szólj . . . Tehát odaértem. A templom előtt a szobrot körbe táncoltátok. Sokan voltatok összefogódz- va. Hajad röviden, amit sohasem szerettem, s lám eny- nyi idő alatt sem nőtt meg. Mégis te voltál, akiért olyan eszeveszetten annyit hajtottam . .. Beálltam a sorba, veled szembe. Megláttál. Ügy örült a szemed, mint amikor hívtalak telefonhoz, a hangod. Aztán, eltűntél. Keres— Hova mentek? — A tánasuliiba. Fogtam egy jó csajt, csörgünk egyet. Ez a beszélgetésitöredék éppen harmincéves. 1954-ben rögzítette egy diákgyerek iskolai pályázat keretében, melyet a diáknyelv jellemzésére tűztek ki. Kérdésként fűzte hozzá: vajon aki „csörögni” megy a „csajokkal”, csak szóban tesz-e másként, mint ha táncolni indulna a lányokkal; vagy más a viselkedése is. Akkoriban persze ritka volt még a „csőnaci” meg a „tornyos háré”; és „Szving Tóni” még negatív figura volt a magyar filmművészetben. Azóta a „csaj”-ból „jó bőr” lett, ha nem éppen „jó dög”, s már nem csörögnek, nem is „csurgliznak”, hanem „irázndk” vele és „lesmárolják” utcán, villamoson, nyilvánosan. A kiszélesített koedukáció első nemzedékéből szülőgeneráció lett (nem tudni is mindig telek, otthon ... Jóestét kívánok ... igen, mindjárt jön, tessék várni. Édesapád nehezen járt. Barna pantalló és világos felgyűrt ujjú ing volt rajta. Tudtam szegény a gerincével kínlódik, mégsem mertem megkérdezni, hogy van. Baj. Baj, ha az ember az álmában is mérlegel.. . Aztán előkerültél, és hamarosan el is tűntél. Nem emlékszem, hogy történt volna valami, pedig hosszan álmodtam. Csak arra, hogy utána rohantam ugyan úgy haza, mint előtte hozzád. — Hihetetlen. Apám valóban nehezen jár, és az öltözete. Neked különleges, telepatikus érzéked van, te egy olyan ember vagy, akinek minden sikerült az életben. — Tévedés. Én vagyok az, aki lekéste az életét. » — Hogyan? — Tudod, milyen az, amikor elmegy a hajó? A filmében néha lehet ilyet látni. A férfi szalad, karján kabát, kezében bőrönd. Odaér a mólóra, és már fodrozódik a hajó fara után a víz. Már vagy öt méterre távolodott a dokktól. Rosszabb, mintha vonatot késne le. Nahát, így vágyók én is. És csak fekete fehérben álmodom, nem színesben. — Én sehogy sem. Talán ötévenként egyszer. — Jó neked, pihensz éjszakánként. — Szívesen álmodnék. — Egyszer egy vak embert szólaltattak meg a televízióban. Negyvenévesen vesztette el .szemevilágát. Hogy azt túl tudta élni, annak köszönheti, hogy minden éjszaka álmodik. És amióta vak, színesben. Ügy fogja föl, hogy az éjszakai álmai a valóság, abban él, és a nappali vaksága a rossz álma. — Nem a különleges intenzív agytevékenység terméke az álom? — Nem tudom ... itt szorítom a kagylót a fülemhez, ajkam érinti a mikrofon- részt. így tartod te is? — Igen. — Látod, egymáshoz közel vagyunk, köztünk mégis ötszáz kilométer és két év. — Érdekes, ezt én még így nem gondoltam végig. Drága, te vagy az, akit a szívem közepébe hordok, mert sosem éltél vissza az én gyengeségemmel ! Szeretnélek újra látni... K attanás, süketség. Nem is bosszankodott, csak mereven nézte a kopott telefonkagyló membránt takaró, szürkére színe- ződött részét, aztán csendesen visszahelyezte oda, ahol már letörött a perem ’is. Hallotta, hogy felsivít a műszak végét jelző szliréna hangja, és azért is örült, hogy a termelési értekezletnek nem lett vége s így a negyedévi jelentést csak holnap kell leadnia. — főleg hátulról —, hogy a csemetét kísérő farmernad- rágos, osapzottan lógó haj- zatú felnőtt anyja-é a kicsinek vagy apja). Illetőleg hát nem „szülők” lettek — hiszen halad a világ —, hanem „ősök”, s már a „fater” meg a „muter” is lomtárba került; kiszorította a „családidiri” meg az „öreglány” . .. Valóban csak a nevek változtak? Aligha! Amikor a diáknyelvben „okosulda” lett a „suli”-ból, a korábbi becézést egyfajta „gúnyolódás váltotta, ha talán szándéktalanul is. S mikor az iskolára (másutt kollégiumra) átkerül a „láger” vagy épp a „börtön” elnevezés, ahol persze a tanár is Múló kortársi divatok, hanyag esetlegességek, polgárpukkasztó virtuózkodások korában hősies Gerzson Pál Munkácsy-díjas festőművésznek, derékhadunk kiemelkedő tagjának feladatvállalása. „Célom a festészet becsületét megőrizni” — mondja Ernst Müzeum-beli gyűjteményes kiállításán. A kiállítás meggyőző erővel bizonyítja igazát: konok következetességgel épített stílusa a látványélménynek és az intellektualitásnak képi jelekbe sűrítését, széttört világunk művészeti újjáterem- tésénök igényét valósítja meg. Nem egykönnyen közelíthető meg műveinek mondandója, de megéri a fáradtságot, hogy elmélyüljünk látomásaiban. Töprengő, 0 elmélyülő alkata kiáradó szenvedélyességgel párosul új műveiben, amelyeket Szigliiget inspirált. Csak a lényeget kutatja és tárja fel a Balaton legfestőibb zugának tájaiban is. Alapvető élménye a szabad természet szín- és formarendje, a dunántúli táj hegyes-völgyes karaktere. Ifjúsága is e tájhoz kapcsolja. A Baranya megyei Hirden született 1931-ben. Tanulmányait Kőszegen végezte. Innen került a Képzőművészeti Főiskolára, ahol tanárai — Kmetty János, Domanovszky Endre, Hincz Gyula — hamar felismerték kiváló képességeit. Hincz Gyula 1960-ban az Iparművészeti Főiskola tanári karába került. Szerencsés időben végzett, az ötvenes évek szűklátókörű dogmatizmusát élkerülve már az új törekvések zászló- kibontásakor részt vett a kortárs magyar művészet alakításában. Fiatalsága óta a konstruktivizmus áramlatának egyéni hangú követője. Európai tanulmányútjain egyszerre mé- lyedt el a múzeumok kincséiben és kortárs festők alkotásaiban. Képzeletét leginkább Cézanne, Picasso és Matisse vonzotta, a hazaiak közül pedig Derkovits és Egry munkássága. E mesterek nyomdokán újfajta kép- építési rend, logikával jól megközelíthető asszociációs kapcsoltatok jellemzik forma- nyelvét. Először kubisztiku- san sűrítette a formákat, mint a pécsi Uránvárosba készített Sárkányeregetés és Kötélhúzás című pannóin (1962). Sok vázlaton keresztül szű- keb’b és tágabb környezetének élményeit alakítja át képi világgá sajátságos logikai rend alapján. Először a természetet absztrahálja, síkokra és gömbökre egyszerűsíti, majd kalligrafikus vonalhálózatot feszít rájuk, „smasszer”, ez újabb szemléletváltást tükröz, és terjeszt. Nomen est omen. A név: előjel; az elnevezés véleménynyilvánítás. Nem is csák az iskola iránt. — Jössz a diszikóba? — hangzik a kérdés. — Á, dajkálom a lerohadt őseimet! — Így a válasz. Ápolni a beteg szülőket: szép dolog. De vajon a közlésnek ez a formája forma-e csupán? — És úgy gyászolja-e halálra gázolt apját, mint más, az a gyerek, aki — bármily szomorú hangon is — így mondja el barátjának: „Kinyiffant az öregem: szétmázolta egy piás pilóta”? — Ebben az alvilági eredetű és félvilági közritmikusan elhelyezve, jelképes ábrázolásokkal. Ilyen jelkép például a madár, a szabad szárnyalás szimbóluma, de összekötőként az ég és föld között legújabb szigligeti képéin is szerepel. A röppenő szárnyak évekig minden képén láthatók voltak, de háborús világunk fenyegetettségének jelképeként a fészkét óvó anyamadár szorongó szárnycsapkodásaiban az égitestek között kozmikussá magasodnak. Cézanne nyomdokán mértani struktúrában rendezi az emberfigurákat is, sőt ritkán arcképeket is készít ezzel a módszerrel, például az Egry portrén a fejet az atmoszférába oldott színes hasábokkal és síkokkal bonyolult képzettársításokkal a végtelenbe emeli. A formák hangsúlyozott mértani jellegével a század bonyolult, tudományos jelrendszerét tolmácsolja. A formákat erős ritmusba foglalja, ezzel adja meg képéinek dinamikáját. Színlátása egyéni. Üj képein az absztrakt formaadást az impresszionisztikus szín- kezelésisel párosítja. Festői nyelvújítása a mérlegelés és a szenvedélyes löbogás ellentétén alapul. Művei eddig is a nyugalom és a mozgalmasság képi egységét valósították meg, de most — mint mondja — „az emberi viselvetítésű beszédmódodban még akkor is ott rejlik a cinizmus és a kívülmara- dás, ha csak elfedi a mélyebb érzést, nem pedig helyettesíti. Forma és tartalom itt semmiképp sem adekvát; s a forma visszahat a tartalomra, de legalábbis rejti. Tetéződik mindez aztán az idestova egész életünket elöntő trágársággal. Már akaratlanul, már öntudatlanul is; a legszebb, legbensőbb, legmagasztosabb témákhoz is odatolak adva. Bölcsészhallgatók beszélgetnek. Egy-két év múlva tanárok, a még fiatalabbak nevelői. — Hallgattad tegnap a Máté-ipassiót? — kérdi a fiú. kedésformák áramlanak át képeimen a természetbe. Két fa, amelyet oly sokszor figyeltem meg, emlékezetemben mintha támadná, olykor mintha erősítené egymást. A természeti elemek körforgása, a nap, a hold, a csillagok járása, a felhők mozgása, a víz hullámzása csodálatos alakulatokat képes létrehozni. Nagyon szeretem Kazinczy finom árnyrajzait és gyakran egy-egy dombvonulat felidézi bennem profilját. Így szervül a múlt a jelenhez”. Antropomorf természetlátásában a Badacsony, a Ró- karántó, a Királyné szoknyája szelíd lankái ismert profilokká alakulnak át; magányos óráinak megfigyeléseiben emberarcúvá lesznek a felhők, amelyek felett őselemek feszültségei viharza- nak át egy-egy vérvörös gömbben, vagy narancsszínű felhőfoltban. Képei általában a nyárvégi, vagy az őszi balatoni színeket idézik, jellegzetes kontúrú hegyek, egy völgy, vagy ház emlékképével, színes síkok és mértani elemek ritmusába szorítva. Ez a sommázó, dinamikus képi rend kozmikus távlatot ad, predesztinálja a nagylélegzetű, dekoratív munkákra, melyeknek avatott, európai rangú mestere. — Oltári volt! — lelkesedik a lány. — Be kellett tőle sz ... ni. így, ahogy kipontozom. Ö nem pontozza ki. Észre sem veszi, hogy mit kent a vajas kenyerére... Beszéltünk; írtunk már sokat erről. Hogy a tizen- és huszonéves fiúk, lányok úgy röppentik kii a szájukon mindezeket, hogy a hólyagokat fújják és pukkantják a rágógumijukból. Nyilvánosan, reflexként, rossz szándék és jóérzés nélkül. Eszembe jut: egy diáktársamnak ez volt hajdan a szavajárása: „ugye”. Vessző, pont, kettőspont értékben ezt dobta minden szákasz végére. így utánoztuk : „Mondtam, ugye, hogy siessünk, ugye, mert elkésünk, ugye ...” — Ez az „ugye” ma felszólító mondat; de ugyanúgy ott áll minden szákasz végén, reflexszerűen, öntudatlanul — bántóan. Deme László UJKÉRY CSABA közös, csak ATELEFON Brestyánszky Ilona Szépen magyarul — szépen emberül Csak a szó más?
